Kérem, tisztelt konzílium, Magyarország beteg, elkapta a politikát és teljesen elfajult, már majdnem az utolsó stádiumban van. Bár vannak, akik szerint messze még az utolsó stadion, de ennek ellenére is jó lenne még most orvoshoz fordulni, segítséget kérni, hátha nem késő. Doktor urak, segítsenek: egy ország szenved itt a politikában, legalább enyhítse a kínjainkat.

Először is tisztázzuk azonban: a politika az a betegség, amire – akárcsak a paranoiára vagy a depresszióra – minden egészséges ember hajlamos valamennyire, az semmiképp sem nevezhető kórosnak, ha valaki némiképp politizál. Sőt, alkalomadtán szükséges is az ilyesmi, azonban, ha a politizálás dominánssá válik, átveszi az uralmat az élet minden területén és maradandó lelki, sőt, fizikai elváltozásokat okoz a szervezetben és a társadalomban, akkor bizony nagy a baj: idült politikával van dolgunk.

A morbus politicus több fajtáját különböztetjük meg: a külpolitika rendszerint kevésbé káros a beteg saját szervezetére, ám annál veszélyesebb a környezetére és közvetve magának a páciensnek is árthat, főleg, ha a megbetegedését észlelő közösség elszigeteli: ilyen esetekben következik be a fizikai elváltozások tünetcsoportja, melyet háborúnak nevezünk és óriási veszteségekkel járó véres rohamokban nyilvánul meg. Ha már fellépett a háború, a szaktekintélyek gyakran javasolják a sebészi beavatkozást: a háborús görcsöket okozó fertőző gócot, az úgynevezett politikai vezetőt egy nyisszantással el kell távolítani a fertőzött országok éléről, ez mintegy megszünteti magának a betegségnek az okát.

A belpolitika inkább hasonlítható a daganatos megbetegedések egyikéhez-másikához: a társadalmon belül jelenik meg egy vagy több burjánzó tumor, mely a teljes szervezetet próbálja irányítása alá vonni, azon élősködve. Sajnos a legtöbb esetben áttétessé válik az eset (ha nem, akkor ún. diktatúráról beszélünk), megjelennek más tumorok is, amelyek harcolnak az elsővel, ám többnyire nem okvetlenül azért, hogy csupán eltávolítsák a gócot, hanem gyakran autoimmun jelenségként maguk is abszolút hatalomra törnek. Ilyen megbetegedés esetén roppant nehéz dolga van az orvosnak, ugyanis lévén a szervezet minden sejtje valamennyire érintett, fertőzött, sebészi úton nem távolítható el a góc. Sajnos fogalmunk sincs arról, mi lenne a helyes terápia, egyelőre sötétben tapogatózunk, de az ilyen eset könnyen polgárháborúvá fajulhat, ami a háború autoimmun formája.

Azonban szerencsére itt még nem tartunk, bár egyre több riasztó tünetet diagnosztizálok. Lássuk a tegnap megfigyelt kórisméket!

Köztudott tény, hogy önkormányzati választások előtt állunk, a kampány épp úgy kedvez a politikai megbetegedések elfajulásának, mint mocsaras terep a maláriának, így ne is csodálkozzunk azon, ha polgártársaink a fertőzés hatására hülyeségeket beszélnek. Mint például Szikora Róbert, akit már régebben sem az eszéért szerettek – belőle valóságos műfaji szinesztéziát hozott ki a kampánygörcs, mikor a második kerület jelenlegi polgármesterét, Láng Zsoltot méltatta egy kerületi kiadványban:

„Mindent szeretek és támogatok, amit csinál, különösen a kultúra és művészetek terén. Nagy érték az ő szikrázó személyisége, jó kisugárzása, pozitív energiái… Láng van a lelkében, s ezt a lángot nekünk érdemes megőriznünk. Megérdemeljük őt, és ő megérdemli a támogatásunkat.”

Itt is megfigyelhetjük, hogy a beteg első sorban értékítéletét veszti. Ilyen rajongást kerületi polgármester a történelem folyamán még nem érdemelt ki, megfelelő hatalom, hatáskör híján – ezek a szavak legalábbis erős túlzásnak minősülnének épelméjű társaságban, de a politikás beteg teljesen helyénvalónak találja őket.

Menjünk tovább. A politikai megbetegedések másik tünete a látszólag érthetetlen, szimbolikus jelentőségű cselekvés. Ezt az egészségesek nem értik, de a betegek (akik beavatottnak, kiválasztottnak érzik magukat) számára az összetartozás érzését épp úgy jelentheti, mint az ellenfél fondorlatos megtámadását. Legfeljebb az ellenfél nem mindig érti.

A 444 szúrta ki, miszerint a Fidelitas fent felejtette a pécsi plakátjain a Sport Szelet logóját. Itt megáll a logika: miért? Nehéz a dolga a diagnosztának, ugyanis nincs a világnak az a műítésze, aki meg tudná mondani, ezzel a gesztussal mire gondolt a költő. Arra – lévén ez egy dehonesztáló plakát – biztos nem, hogy az ábrázoltak édesek, mint a csokirúd. Laptársunk feltette a kérdést a logó birtokosainak, a Mondelez Hungária cégnek, hogy terveznek-e lépéseket az ügyben, de ők inkább bíznak a jogsértés spontán megszűnésében – igaz, ami igaz, tizenharmadika után okafogyottá válik maga a plakát is, és őrültekkel nem érdemes vitatkozni. Azonban az, hogy még egy világcég birtokában lévő emblémát sem tisztelnek ezek a betegek, elég sokat elmond az állapotukról.

A következő szimptóma már a valóság teljes tagadását mutatja be. Tegnap közleményt kiáltott világgá a Levesbe az adók 75%-ával nevű párt, amelynek lehet ugyan tetszetős a neve, de ha túllépünk ösztönös és természetes adóelkerülési hajlamunkon, sine ira et studio, tárgyilagosan vizsgáljuk a leírtakat, azt kell mondanunk: ezek az emberek már maguknak a tényeknek üzentek hadat. 

„TGM-től a Fideszig minden politikai mozgalom a baloldal kottájából játszik

A magyar közéletben igazából senki sem kritikus a baloldallal. TGM, Pogátsa vagy Schiffer paradigmái remekül megférnek a Fidesz államosításai mellett. A parlamentben jobboldali párt nincs is. A jelenlegi kormány is csak konzerválója annak a szocialista nagy államnak, amit előtte évtizedekig nyögtünk.
Beszélhetünk-e ott piacgazdaságról, ahol 60 különböző adónemen keresztül a teljes bevételünk 51%-át eltulajdonítja az állam? (OECD 2019) Lehetünk vállalkozók, munkavállalók vagy vásárlók; a folyamat végén az értékek fele az állam kezébe kerül, ami aztán beleegyezésünktől függetlenül vallásokat, sportklubokat, médiabirodalmat tart fenn, s kötelez minket az állami egészség- és nyugdíjbiztosítás finanszírozására - csakhogy minél kisebb legyen a verseny és minél több esély maradjon a korrupcióra. A gyakorlatban mind a kormány korifeusai, mind az ellenzékük szocialista, a viták csak a húsosfazék körül játszódnak. Piacgazdaság a Monarchia óta nem tudott kiteljesedni Magyarországon, a mindenkori kormányaink egyöntetűen adóztatáspárti, antikapitalisták voltak, és ezen soha nem is akartak változtatni. Hong-Kong és Svájc szabad piaca és kis állama már mérföldekre van tőlünk.
A Rendszerváltás célja az lett volna, hogy a tervgazdaság helyébe a piacgazdaság nyomuljon, de ehelyett a magyar polgárok a politikusok játszóterének kellékei maradtak, csak ki lett számukra alakítva egy homokozó a piac megtűrése végett.” (MTI OS)

Mondjuk a kormánypártot baloldalisággal vádolni meglehetős bátorságra vall, TGM nem fog tiltakozni, de mindenki más igen – ha észreveszik. De nem fogják észrevenni. Itt azt figyelhetjük meg, hogy a páciens(ek) beveszik magukat egy csendes sarokba, azt megerősítik szögesdróttal és nyugodtan őrültnek nevezhető elvekkel, esetleg páncéltörő géppuskával is, aztán hadat üzennek a világ összes többi részének, mint egy texasi önkéntes milícia vagy egy kaliforniai szekta. A világ meg vagy tojik rájuk (jobb esetben) vagy egy mozdulattal lesöpri őket az asztalról. Adó nélkül szép lenne élni, csak épp azt nem tudom, miből tartanánk fenn magát az államot, miből fizetnénk a közalkalmazottakat, ugyanis egy ilyen rendszerben az oktatástól a közművekig és az egészségügyig minden szolgáltatás azonnal fizetőssé válna. Minden a világon, tehát a nálunk maradó pénz lazán el is fogyna olyan kiadásokra, amelyeket most nem is képzelünk el.

Hagyjuk hadakozni ezt az érdekes esetet a Valósággal, folytassuk az elmekórtani szemlét. Rajongással kezdtük, fejezzük is be azzal, régi jó ismerős, mondhatni visszajáró beteg következik: a Honfoglalás 2000 egyesület. Már hosszú ideje ismertek arról, hogy reménytelenül szerelmesek a kormányba (de a Thürmer-féle Munkáspárttal is kokettíroznak), fékezhetetlen fantáziájukkal mindig képesek meglepni a szórakozásra vágyó nagyközönséget, akartak ők már jéghegyeket is vontatni Fokvárosba, javasolták Putyin elnököt Nobel-békedíjra, de se szeri, se száma a hasonló stand-up produkcióiknak, csak sajnos – ők is komolyan gondolják ezeket a gegeket, nem viccnek szánják. A tegnapi produkciójuk méltó hagyományaikhoz:

„HONFOGLALÁS 2000 EGYESÜLET: HAJRÁ ORBÁN VIKTOR!
A civil szervezet gratulál Orbán Viktor Úrnak pártelnökként történt újraválasztása alkalmából. A Fidesz „régi-új” elnöke – immár sokadszor bebizonyosodott: az ország lakosságának elsöprő többsége, több mint kétharmada bizalmát élvezi. Meggyőződéssel állítjuk: a miniszterelnöki pozíciót is betöltő pártelnökhöz hasonló, nagy-formátumú, széles látókörű, népszerű vezetője az országnak Szent István óta nem volt. A megállapítást alátámasztja, hogy Európában – s szerte a nagyvilágban – irigyelnek minket, hogy ilyen politikust, államférfit tudhatunk magunkénak.
A Honfoglalás 2000 Egyesület büszke Orbán Viktorra! Megköszönjük az elmúlt évtizedekben a magyarság érdekében kifejtett, fáradságot nem kímélő munkáját, és jó egészséget, erőt kívánunk Viktornak, hogy büszkélkedhessünk miniszterelnökünkkel, s hogy legyen továbbra is Európa legmegbecsültebb, példamutató vezetője, hazánk védelmezője.
Hajrá Magyarország, hajrá magyarok, hajrá Orbán Viktor!

Honfoglalás 2000 Egyesület – Pannonpuli.hu – Magyarország a Magyaroké Mozgalom” (MTI OS)

Itt az imádat végletes példáját láthatjuk, ezekből már ép ember nem lesz, végleg el fognak tévedni az érzelmek zűrzavarában. Szeretik a miniszterelnök-pártelnököt, büszkék rá, de hát soha egymáséi nem lehetnek, csak a bús epekedés marad nekik, a keserű magány... Gondoljunk azért bele: közjogilag ezeket az odaadó szavakat, jelzőket voltaképpen egy alkalmazott kapta, egy pártalkalmazott, akit a közgyűlés alkalmasnak talált egy munkakör ellátására, ennyi történt a kongresszuson, semmi több – mintha csak egy bármely más egylet vagy cég ügyvezetőt választott volna. Itt semmi szükség nem lenne túlzó jelzőkre, magyarul seggnyalásra: majd a jövő és az illető képességei eldöntik, meddig és mennyire alkalmas a feladatra.

Kérem, a felsoroltak csak szindrómák. Ha úgy tetszik, egy tünetcsoportot mutattam be – és csak a tegnapi nap terméséből dolgoztam.

Ennek fényében döntsük el, tisztelt konzílium, nevezhető egészségesnek az a társadalom, ami egyetlen nap alatt ennyi riasztó tünetet produkál?

Semmiképpen.

A diagnózis: súlyos, krónikus belpolitikai megbetegedés, mániás-téveszmés tünetekkel.

A terápiát sajnos senki sem ismeri.

Pedig sürgős szükség lenne rá.

A beteg állapota kritikus.

Szele Tamás