Nem irigylem mostanság az alt-right híveit, éljenek bárhol is. Ugyanis kezdenek megvalósulni az álmaik, a követeléseik, de valahogy egyik sem úgy, ahogy azt ők szerették volna. Az USA államformája kezd egyre jobban emlékeztetni egy elmegyógyintézet dühöngő osztályára, a külpolitikája értelmezhetetlen, és nekik meg kell magyarázni, hogy ez miért jó – mert jó kell legyen, hiszen a Messiásként várt Trump intézi így a dolgokat.

(Képünk illusztráció)

Sokat fog még fájni a fejük, annyit mondhatok, de hogy legyünk konkrétak, ma az egyik erőltetett, kínban fogant magyarázatukról lesz szó, ami körülbelül úgy hangzik, hogy „Az Egyesült Államok azért közeledik az Oroszországi Föderációhoz, hogy azt fordított Kissingerként leválassza Kínáról és szövetségesévé tegye”. A közönség pedig, amely imád átlátni minden szitán, azon is, ami ott sincs, boldogan elfogadja ezt az érvelést, amely azonban – mint ki fog derülni – ezer sebből vérzik. Sőt, már el is hunyt, ha úgy vesszük, de pontosabb, ha azt mondjuk: meg sem született. Mike McFaul, az Egyesült Államok volt oroszországi nagykövete és Ivan Medeiros, a Georgetown Egyetem Kína-szakértője erről írt tanulmányt a Foreign Affairs számára, vagyis az USA-Kína-Oroszország háromszög jelenlegi viszonyáról.

Vigyázat, hosszú írás következik, akinek ez ellen kifogása van, ITT hagyja abba az olvasást!

Sok amerikai külpolitikus álmodozik arról, hogy ő lesz a következő Henry Kissinger. Akár elismerik, akár nem, úgy tekintenek rá, mint a nemzeti érdekek kiszámításában tanúsított ravaszság, a geopolitikai éleslátás és a diplomácia iránti elkötelezettség példaképére. Ő volt a motorja a nagyszabású, globális hatású alkuknak. Kissinger leghíresebb diplomáciai manővere pedig az USA 1972-es nyitása volt Kína felé.

A nagyhatalmi verseny ismét éleződik, és a mai amerikai politikusok kísértésbe eshetnek, hogy megpróbálják megismételni ezt a sikert, hogy egy „fordított Kissinger-manővert” hajtsanak végre – Oroszországot közelebb vonva a feltörekvő Kína ellensúlyozására –, szemben azzal, amit Kissinger 1971-ben tett, amikor Richard Nixon elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt.

Egy 2021-ben, az Atlantic Council honlapján megjelent híres írásban a névtelen szerző, egy volt kormánytisztviselő azt javasolta, hogy Washington „hozza újra egyensúlyba a kapcsolatait Oroszországgal” – mert „az Egyesült Államoknak tartósan az az érdeke, hogy elkerülje a Moszkva-Peking együttműködés elmélyülését”. Hivatalba lépésének első hónapjaiban a Trump-kormányzat fogékonynak tűnt az ötletre. Marco Rubio külügyminiszter sürgette, hogy az Egyesült Államoknak „legyen élő kapcsolata” Oroszországgal, és ne engedje, hogy „teljesen függővé váljon Kínától”. A „fordított Kissinger-manőver” tökéletes alibinek tűnik a Vlagyimir Putyinnak való udvarláshoz is, amelyet Donald Trump elnök mutatott be. Az amerikaiak nem kedvelik Putyint, de ha Trumpnak az orosz diktátor elfogadását valami pragmatikus, reálpolitikai vagy egyéb Kissinger-szerűségként lehet beállítani, akkor talán képesek lesznek rá.

Elvontan értékelve, Oroszország eltérítése Kínától, hogy az erőegyensúly az Egyesült Államok javára tolódjon el, vonzóan hangzik. A valóságban az ötlet rossz. A legfontosabb, hogy az 1970-es évek hidegháborújával való analógia hibás. Akkoriban Washington felismerte és kihasználta, nem pedig létrehozta a kínai-szovjet szakadást, hogy javítsa a Pekinggel fenntartott kapcsolatokat. Ma már nincs ilyen szakadék; Peking és Moszkva valódi stratégiai partnerekké váltak. Mind Putyin, mind Hszi Csin-ping kínai vezető az Egyesült Államokat tekinti a legnagyobb fenyegetésnek, és intézményesített kapcsolatot építettek ki, amely a közeledő anyagi érdekeken és a közös autokratikus értékeken alapul. Putyinnak nincs oka arra, hogy lemondjon Kína kiterjedt, konkrét és megbízható támogatásáról az orosz polgári gazdaság és védelmi ipar számára, cserébe a Washingtonnal való kapcsolatokért, amelyek nem biztos, hogy kitartanak – mégTrump 2028-as mandátumának végéig sem.

Ráadásul abban a valószínűtlen esetben, ha az Egyesült Államok képes lesz leválasztani Oroszországot Kínáról, a Kremlhez való újabb közeledés kevés valódi előnnyel járna az amerikai nép számára, ám költséges lenne más amerikai érdekek szempontjából. Putyin soha nem fog segíteni az Egyesült Államoknak Kína megfékezésében. Éppen ellenkezőleg, arra fogja felhasználni a kapcsolatok javítására irányuló amerikai vágyat, hogy Washington és Pekinget egymás ellen hangolja, miközben újjáépíti Oroszország gazdaságát és hadseregét. Már maga a Moszkvának való udvarlás folyamata is romboló hatású lesz, mivel az Egyesült Államokat minden szívesség, amelyet Oroszországnak tesz, elidegeníti Európától. Oroszország katonai szempontból sokkal kevesebbet tud nyújtani az Egyesült Államoknak, mint a NATO, kereskedelmi és befektetési partnerként pedig összehasonlíthatatlanul gyengébb, mint az Európai Unió. Ha megpróbálják elcsábítani Oroszországot, az azt jelentené, hogy egy erős, gazdag és megbízható szövetséget egy gyenge, szegény és hűtlen partnerre cserélnek. Ezt a cserét Kissinger, a meggyőződéses realista, soha nem fogadná el.

A történelmi analógiák nem mindig érvényesek

A Kínához való közeledés ötlete Nixontól származik, nem Kissingertől. Nixon 1967-ben, még mielőtt elnök lett volna, a Foreign Affairs című folyóiratban azt írta, hogy „minden Ázsiával kapcsolatos amerikai politikának egybe kell esnie a kínai valósággal”, hogy Washington „egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy Kínát tartósan a nemzetek családján kívül hagyja, hogy ott ábrándokat tápláljon, gyűlöletét ápolja és szomszédait fenyegesse”.

Nixon azért tudta feltételezni a megbékélést, mert Mao Ce-tung, Kína vezetője ugyanebben volt érdekelt. Washington akkoriban azt gyanította, hogy Peking és Moszkva titokban egyezteti tevékenységét, de valójában a kínai-szovjet szövetség már az 1950-es évek végén véget ért, amikor Mao és Hruscsov között éles nézeteltérések alakultak ki. Az 1960-as évek végére Kína és a Szovjetunió gyakorlatilag háborúban állt: a két államot elválasztó folyónál fekvő Zsenbao (oroszul: Damanszkij)-sziget körüli északkeleti határon olyan heves harcok dúltak, hogy Mao 1969 augusztusában még a politikai vezetőket is evakuálta Pekingből. Kínát akkoriban a kulturális forradalom túlkapásai is sújtották. Így amikor Kissinger 1971-ben először érkezett Pekingbe, Kína szegény, elszigetelt, működésképtelen volt – és majdhogynem háborúban állt a szovjetekkel. Kissingernek nem kellett meggyőznie kínai kollégáit, hogy határolódjanak el Moszkvától. Az egykori partnerek útjai már elváltak.

Most semmi hasonló nincs az orosz–kínai kapcsolatokban. Nincsenek kihasználható különbségek. Természetesen Peking óvatosan cselekedett, amikor Putyin 2022-ben megkezdte Ukrajna teljes körű lerohanását: inkább tartózkodott, minthogy a háborút elítélő ENSZ-határozatok ellen szavazzon; soha nem ismerte el az ukrán területek annektálását; továbbra sem hajlandó teljes fegyverrendszereket szállítani Oroszországnak; és gondosan ügyel a nyugati szankciók kijátszására. Hszi ezen álláspontjai frusztrálóak a Kreml számára, de nem vezetnek komoly szakadáshoz. Végső soron sokkal fontosabb, ami Putyint és Hszit összeköti, mint ami elválasztja őket.

Az orosz és a kínai vezetőnek közös elképzelése van a világpolitikáról, amely az autokrácia iránti kölcsönös elkötelezettségen és az Egyesült Államokkal szembeni közös ellenségességen alapul. Mindketten fenyegetve érzik magukat a demokratikus országok és a demokratikus eszmék által. Putyin és Hszi következetesen bírálta az Egyesült Államokat a „színes forradalmak” támogatásáért, valamint az orosz és kínai terjeszkedés európai és ázsiai megfékezéséért. Mindketten úgy vélik, hogy Washington túl nagy hatalmat gyakorol világszerte, és túlzásba vitte a demokrácia és az emberi jogok támogatását. Csökkenteni akarják az USA gazdasági, katonai és politikai befolyását, és gyengíteni akarják az Egyesült Államok által a második világháború óta fenntartott liberális nemzetközi rendet – ebben a törekvésben pedig kulcsfontosságú partnerként tekintenek egymásra. Lehet, hogy Trump maga nem törekszik a demokrácia előmozdítására vagy a liberális nemzetközi rend fenntartására, de mind Putyin, mind Hszi arra számít, hogy egyetlen elnök nem fogja eltörölni az Egyesült Államok több évtizedes külpolitikai tradícióit.

Putyin és Hszi nem csupán biztonságossá akarják tenni a világot az autokráciák számára, hanem új nemzetközi szabályokat, normákat és intézményeket akarnak kialakítani, hogy az autokrácia és a diktatúrák ugyanolyan legitimek legyenek, mint a demokrácia és a kapitalizmus, ha nem még inkább. Víziójuk megvalósítása érdekében a két vezető különböző, az Egyesült Államokat kizáró multilaterális szervezeteket működtet: a BRICS nevű, tíz országból álló csoportot és a Sanghaji Együttműködési Szervezetet (SCO), amelynek alapító tagjai között Oroszország és Kína is szerepel.

Putyin és Hszi szoros személyes kapcsolata megkönnyíti és erősíti országaik együttműködését. Putyin a világ legfontosabb partnerének tekinti Hszit, és Hszi, akinek apja Mao alatt a kínai–szovjet baráti társaságot vezette, különleges vonzalmat érez Oroszország iránt. A két vezető már több tucatszor találkozott egymással. Kedvelik egymást – vagy nagyon is úgy tesznek, mintha így lenne. Más vezetők alatt az Oroszország és Kína közötti árulás és bizalmatlanság története, amelyet a kínai területek orosz meghódítása, az egymásnak feszülő befolyási övezetek, kulturális különbségek és határviták tarkítottak, akadályozhatta volna a kétoldalú kapcsolatokat, de Putyin és Hszi személyes kapcsolatai semlegesítik a feszültség forrásait. Amíg mindkét vezető hatalmon van, addig nem lesz szakadás országaik között.

Az Oroszország és Kína közötti közös gazdasági és katonai érdekek zónája gyorsan bővül. Az elmúlt néhány évtizedben a két ország egyre inkább együttműködött az energetika, a befektetési ügyletek, a fegyverellátás, a védelmi ipari projektek és a közös hadgyakorlatok terén. Oroszország Kínától való függősége jelentősen megnőtt a 2022-es teljes körű ukrajnai invázió óta. A kétoldalú kereskedelmi forgalom 2023-ban meghaladta a 240 milliárd dollárt, ami történelmi rekordot jelent. Miután Oroszország elvesztette az európai piacokat az olaj- és más nyersanyagexport számára, a háború finanszírozása érdekében a Kínának történő energiaértékesítésből származó bevételektől vált függővé. Az orosz védelmi vállalatok kritikus fegyveralkatrészeket kapnak Kínából. Kína pedig gyorsan növelte az Oroszországba irányuló fogyasztási cikkek exportját, kitöltve a nyugati áruk által hagyott űrt. Az autóiparban Kína részesedése az orosz piacon 9 százalékról 61 százalékra nőtt 2021 és 2023 között a Rhodium Group kutatócég szerint.

Beteljesületlen remények

A szomszédos államok és területek annektálásáról és az új vámokról szóló erőteljes nyilatkozatok közepette Trump megdöbbentő gyorsasággal zavarta össze a nagyhatalmi versenyt, és fordította maga ellen az USA legközelebbi szövetségeseit, különösen Európában és Észak-Amerikában. Trump azzal is megpróbált Putyin kegyeibe férkőzni, hogy Ukrajna NATO-tagságát levétette a napirendről; Oroszországgal, Észak-Koreával és más latorállamokkal együtt megszavazta az ukrajnai háborúról szóló ENSZ-határozatot; ragaszkodott ahhoz, hogy Ukrajna területeket kell átengedjen Oroszországnak a háború befejezéséhez és utalt az Oroszország elleni szankciók feloldására még a békeszerződés megkötése előtt. A szövetségesek szükségtelen elidegenítése gyengíti az USA hatalmát és befolyását a világban, és közvetlenül ellentmond a Kissinger-féle reálpolitikai elveknek. Az, hogy Trump hajlandó széles körű engedményeket tenni Putyinnak, azt is jelzi, hogy az Egyesült Államok Oroszországgal való kapcsolatait fontosabbnak tartja, mint az Ukrajnával vagy Európa többi részével fenntartott kapcsolatokat.Putyin, nem meglepő módon, máris kihasználja Trump barátság iránti vágyát. Márciusban, miután Trump számos engedményt ajánlott Oroszországnak, hogy rávegye Putyint a tűzszüneti megállapodás aláírására, azonnal többet kért, többek között azt követelte, hogy Washington állítsa le az Ukrajnának szánt fegyver- és hírszerzési támogatásokat, és távolítsa el hivatalából Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt. A Trump-kormányzat tisztviselőivel folytatott személyes találkozókon Putyin és csapata valószínűleg a kínai befolyás ellensúlyozására próbálja felhasználni az Egyesült Államokkal való együttműködés gondolatát. De mindez alig több, mint játék. Hszi személyében, ismételjük meg újra, Putyin stabil ideológiai, katonai és gazdasági partnerre talált. Ezt a kapcsolatot nem fogja feladni az Egyesült Államokkal való kapcsolatok javulásának homályos ígéreteiért.

Putyin az Egyesült Államokról, mint fő ellenségéről alkotott felfogása évtizedek óta tart, és valószínűleg nem fog megváltozni. Támogatói és propagandistái ugyanazokat az alapvető nézeteket képviselik. Az orosz vezető hiheti, hogy Trump szorosabb kapcsolatokat akar, de az amerikai külpolitikai berendezkedésről biztosan nem ezt gondolja. Tisztában van azzal, hogy az amerikai elnöknek jelentős befolyása van a külpolitikai döntéshozatalra, de nem teljes az irányítása felette. Látta, hogy Trump az első ciklusában nem tudott kézzelfogható előnyöket biztosítani Moszkvának, például az Oroszországgal szembeni szankciók feloldását vagy az Ukrajnának nyújtott amerikai katonai támogatás megszüntetését.

Miután Putyin teljes körű inváziót indított Ukrajna ellen, az amerikai közvélemény még bizalmatlanabbá vált. Ha Trump különböző engedményekkel próbálja leválasztani Putyint Hsziről, akkor a legerősebb ellenállásba fog ütközni az országon belülről és saját emberei részéről egyaránt.

Fontos, hogy Putyin azt is tudja, hogy Trump csak négy évig lesz elnök, és csak két évig irányíthatja a kongresszust, míg Hszi akár egy évtizedig vagy még tovább is vezetheti Kínát. Trump nélkül Putyin nem számíthat jelentős amerikai támogatásra, ráadásul maga Trump is megbízhatatlan. Minden bizonnyal sokkal kiszámíthatatlanabb, mint Hszi. Például Trump szimpátiája Kim Dzsong Un észak-koreai vezető iránt első hivatali ideje alatt nem jutott tovább lelkes levelezésnél és két sikertelen csúcstalálkozónál; nem vezetett jelentős változáshoz az USA és Észak-Korea viszonyában.

Putyin tudja, hogy Trump nem tud neki annyit nyújtani, mint Hszi. Washington nem tudja pótolni azokat a hiányokat, amelyek Oroszországban keletkeznek, ha feladja a Kínával való stratégiai partnerséget. Az USA például nem fogja a kínai szerződéseket orosz energiával helyettesíteni, mert az ország már most is önellátó. Az amerikai politikusok és védelmi cégek szintén rendkívül vonakodva viszonyulnak majd az orosz katonai és védelmi ipari képességek újjáépítéséhez. És tekintettel a korábbi oroszországi befektetéseikből származó veszteségeikre, valamint a bíróságok gyenge tulajdonvédelmére a mai Oroszországban és az újabb szankcióktól való félelemre, ha Putyin ismét megtámadja Ukrajnát vagy egy másik országot, az amerikai magánbankok és vállalatok vonakodni fognak visszatérni az orosz gazdaságba.

Ha pedig Trumpnak hirtelen mégis sikerülne rendezni a kapcsolatokat Putyinnal, Hszinek akkor is vannak olyan kártyái, amelyekkel sakkban tarthatja Oroszországot. Kína gyorsan kiterjesztheti a fosszilis tüzelőanyagokkal kapcsolatos együttműködést Oroszországgal, például úgy, hogy beszáll a „Szibéria ereje-2” földgázszállítási projektbe, amely évek óta függőben van. Peking növelhetné az orosz védelmi ipar támogatását is. Emellett számos módon erősíthetné a diplomáciai együttműködést Oroszországgal az ENSZ-ben és a közös érdeklődésre számot tartó kulcsfontosságú régiókban, például a Közel-Keleten és Latin-Amerikában.

Egy költséges fordulat

Amikor Kissingernek és Nixonnak sikerült közelebb kerülnie Kínához az 1970-es évek elején, az lépéselőnyhöz juttatta Washingtont a szovjetekkel folytatott tárgyalásokon a fegyverzetellenőrzésről, a nemzetközi feszültségek nagyobb mértékű levezetéséről és egyebekről. Miután a kapcsolatok normalizálódtak (és Moszkva 1979-ben lerohanta Afganisztánt), az USA és Kína közös projektet hozott létre a szovjet nukleáris és rakétakísérletek megfigyelésére, és együttműködésbe kezdett a védelem terén. Amikor Kína az 1980-as években megnyitotta gazdaságát a világ előtt, az amerikai vállalkozások és fogyasztók profitáltak a kínai ipari szektor növekedéséből. Ma az USA Oroszországgal kialakítandó partnerségéből nem származna hasonló előny.

Putyin és Oroszország keveset tud nyújtani az amerikai biztonsági érdekek számára; még azt sem tudják kihasználni az amerikaiak, amije Putyinnak van. Moszkva maguk mellé állításának célja az lehet, hogy gyengítsék Peking pozícióit, különösen katonai erejének komoly hatását a térségben. De az Ukrajnában alig helytálló orosz fegyveres erőktől nem várható, hogy bármit is tehetnének Kína elrettentésére. Még ha Oroszország újjá is építi hadseregét, Putyin soha nem fogja bevetni azt Kína ellen. Nem fog további orosz katonákat, rakétákat vagy hajókat sem bevetni, hogy elrettentse a kínai agressziót Ázsiában.

A diplomáciai fronton Putyin tudja, hogy az Egyesült Államok felé történő teljes irányváltás lehetetlen. Washington nyugati partnerei soha többé nem fognak beleegyezni abba, hogy Oroszországot meghívják az Európai Unióba vagy a NATO-ba, vagy akár csak abba, hogy visszatérjen a G7-be. Moszkva pedig nem fogja feladni jelenlegi pozícióját – és nem fog kilépni a BRICS-ből, az SCO-ból vagy más, Pekinggel közös klubból sem. Az új amerikai–orosz partnerségről álmodozó politikusok valószínűleg arra számítanak, hogy Putyin segíthet Kína elszigetelésében az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Ez azonban az USA számára kevéssé értékes, mivel Pekingnek továbbra is vétójoga van a testületben.

Moszkva szintén nem tud meggyőző gazdasági ajánlatot tenni Washingtonnak. Az USA a fosszilis energiahordozók nettó exportőre, és nincs szüksége további energiaimportra Oroszországból. Putyin mindenféle új befektetési lehetőséget kínálhatna az amerikai cégeknek, de ezek a cégek már megégették magukat, amikor megpróbáltak Oroszországban üzletet kötni. Az ExxonMobil olaj- és gázipari vállalat például több milliárd dolláros közös vállalatot hozott létre a Rosznyeft orosz állami energetikai vállalattal, de az amerikaiakat kizárták ebből a megállapodásból, miután Putyin 2022-ben megszállta Ukrajnát. Számos elrettentő történet szól amerikai üzletemberekről, akik a törvénytelen orosz rendszerben a tulajdonuk és olykor a személyes szabadságuk védelméért kellett harcoljanak.

Így tehát nem valószínű, hogy a diplomáciai olvadás jelentős anyagi előnyökkel járna. Ahogy az ukrajnai tűzszüneti tárgyalások is megmutatták, Putyin nem érdekelt abban, hogy bármit is ingyen vagy akár csak jelentős engedmények nélkül megtegyen.

Bizonyára sokat követelne Washingtontól azért, hogy hátat fordítson Pekingnek. Az egyik feltétel bizonyosan az lenne, hogy Oroszországnak átadják az egész Ukrajna feletti ellenőrzést. Az amerikai katonák kivonása Európából és a NATO meggyengítése, esetleg elhagyása lenne a másik feltétel. Az Észak-Koreával 2024-től megkötött védelmi szerződéssel összekötve Putyin akár az amerikai katonai jelenlét megszüntetését is kérhetné Dél-Koreában, amit egyébként Trump már az első ciklusa alatt is fontolgatott.

Az Oroszországgal való szorosabb kapcsolatokra való törekvés rosszat tenne az Egyesült Államok megbízhatóbb és hatékonyabb partnereihez fűződő kapcsolatainak. Moszkva teljes elfogadása sokkoló hullámokat keltene az Egyesült Államok európai és ázsiai szövetségesei körében, tovább rombolva a szövetségekbe vetett bizalmat egy olyan időszakban, amikor sok ország már most is aggódik az USA viselkedése miatt. A szövetségesek leállíthatnák az amerikai fegyverek vásárlását, a hírszerzési információk megosztását, de csökkentenék az Egyesült Államokkal folytatott kereskedelmet és az ottani befektetéseket is. Az európai országok akár új, Washingtont kizáró védelmi szövetséget is létrehozhatnak. Néhány nem nukleáris fegyverekkel rendelkező ország, különösen Ázsiában, úgy dönthet, hogy saját nukleáris arzenált épít, ha az USA és Oroszország közötti kapcsolatok erősödését annak jeleként értékeli, hogy az USA már nem tekinti elsődlegesnek a nukleáris védőernyője alatt álló országok biztonságát.

***

Oroszországot és Kínát most szétválasztani egyszerre botor és téves gondolat.Elsősorban azért lenne ostobaság, mert Putyinnak veszélyes mértékű hatalmat adna. Moszkva a Peking és Washington közötti verseny központi szereplőjévé válna, mindkettőjükkel kapcsolatban állna, és a maga javára manőverezhetne. Az USA megoldaná Putyin egyik legnagyobb geopolitikai problémáját: a Kínától való túlzott függőségét és a Pekinggel szembeni korlátozott befolyását.

És azért lenne tévedés, mert ez azt jelentené, hogy az Egyesült Államok támogatná Putyin visszataszító, brutális intézkedéseit Ukrajnában és Oroszországban egyaránt, ahol a tüntetők, aktivisták és ellenzéki vezetők letartóztatásával megszilárdította diktatúráját, beleértve Alekszej Navalnijt, Putyin legfélelmetesebb politikai ellenfelét, akinek tavalyi halálaáért egyértelműen a Kreml felelős.

Egy olyan vezető támogatása, mint Putyin, nem éri meg azt a kétes hasznot, amit a Kínával szembeni egyensúlyozásra való felhasználása jelent. Minél előbb rájönnek az amerikai döntéshozók, hogy ez a stratégia nem fog működni, annál jobb mind az amerikai érdekeknek, mind pedig általában az amerikai értékeknek.

Összegzésül elmondható tehát, hogy szó sincs Trump részéről valamiféle ötdimenziós, laikusok számára érthetetlen sakkjátszmáról, amelyet csak az ő géniusza képes felfogni. Trump egész egyszerűen érzelmi alapú külpolitikát folytat, sok ígérettel, melyeket aztán képtelen valóra váltani, és hirtelen, impulzív döntésekkel. Mivel egyáltalán nem tervezi meg a lépéseit, nem is áttekinthetőek. Győzhet egy-két sakkpartiban, de csak véletlenül és csak akkor, ha következetesen következetlen marad: a logikusan gondolkodó játékosokat megzavarhatja a kaotikus húzások sora, de hamar ki fogják ismerni a gondolkodását, és alaposabban képesek lesznek kihasználni a hibáit (és szinte csak hibái vannak), mint más, klasszikus módon játszó sakkozókét. És erre már nem kell sokat várnunk.

Röviden tehát: Kissingert a mai geopolitikai helyzetben nem lehet megfordítani. Forog ő magától is eleget a sírjában.

Szele Tamás