Forgókínpad

A kultúrkampf kiáltványa

2019. december 17. - Szele Tamás

Akkor itt és most oszlassunk el egy alapvető félreértést. Én nem kultúrharcolok, és nincs sem ideológiám, sem haduram, sem világforradalmam vagy bármi hasonlóm. Úgy vagyok evvel, mint Ady volt: gyakrabban hajt a korcsma gőze, mint a Szentlélek, viszont ha valaki beleszól a munkámba vagy irányítgatni próbál, annak letöröm a derekát.

futurista_kep.jpg

Márpedig olyan tíz éve próbálnak durván irányítgatni, és korábban is voltak ilyen kísérletek – igaz, kevésbé agresszívek, kevésbé kiéheztetésre játszók, hiszen maguk a befolyásolók sem egy totális rendszer érdekében cseszegettek, hanem leginkább üzleti érdekek mozgatták őket. Mondjuk a mostaniakat is, de mivel maga a rendszer tör totális uralomra, az élet minden területén, a simli és a mutyi, mely lényegét adja, vezető szerepet kapott a politikában is. Aki a kilencvenes években olajat szőkített, a kétezresekben kannás bort gyártott, az most nemzeti megmentésben és magyar öntudatban utazik, van annak is olyan hatása, mint a flakonos Koccintósnak. Szóval, hat egymásra az üzlet és a politika, ahogy minden egyéb is hat minden más egyébre, és egy gigászi pillangó-effektus az egész világ Csuang-ce álmában.

Na, ugye, hogy tudok én is olyan okosakat írni, mint a Demeter Szilárd és a Megadja Gábor?

Ugyanis, kérem, elém került egy dolgozatuk az Origón, ami valóságos programját adja a kultúrkampfnak, ha nem tudnám, hogy ez az egész történet voltaképpen klikkharcokról szól, és az ideológiát utólag gyártották hozzá, mint gombhoz a kabátot, azt mondanám: ebből megérthető mit akar a kormány a kultúrától.

De nem érthető meg, mert igazából nem akar az semmit, egyes képviselői akarnak időnként teljesen perverz dolgokat, a kormány csak ott áll mögöttük, és hagyja. Meg csendesen csikorog a fagyban és rozsdásodik, mint egy szovjet páncélos hadosztály.

Szóval, ez egy igen szép alapvetés, melynek semmi haszna: értem én a szándékot, Demeter és Megadja szerettek volna valami koherens ideológiai hátteret adni az eddigi, nehezen magyarázható eseményeknek és törekvéseknek, csak ez pont addig tart, amíg a Raffaynak vagy a Takarónak nem jut eszébe megint valami marhaság, akkortól lehet újra magyarázni, teljesen más alapokon, hogy valahogy stimmeljen.

Na, mindegy, lássuk a dolgozatot.

Bevezetés a kultúrharcba

Minden kultúra
Minden politika
Tehát a kultúra politika, vagyis a politika kultúra”

Kivéve az én Spárga macskámat, mert az sem nem kultúra, sem nem politika, hanem macska, mégpedig kifejezetten rossz természetű és karmolós állat. A Világ Összes Dolgai tehát, taxatíve felsorolva:

Kultúra

Politika

Spárga macska

Ha a kultúra a szubjektum (az, amiről állítunk valamit), a politika a predikátum (amit állítunk valamiről), és Churchill óta így gondoljuk, akkor a minden a középterminus. Közvetít a két szélső terminus között. És ha ez így van, akkor a szillogizmusunk hibás. Hogy a zöldfülűek is értsék: ha minden fa fotoszintetizál, és ha minden fa élőlény, akkor minden élőlény fotoszintetizál, naugye, hogy ugye.

Akkor sem leszünk beljebb, ha megfordítjuk a premisszáinkat, és azt mondjuk: a kultúra minden, és a politika minden, tehát a kultúra politika. (Emberjogistáknak: Ha minden embernek vannak jogai, és minden állatnak vannak jogai, akkor minden ember állat.)”

Édes urak, és ki a halál kaszája mondta, hogy minden kultúra vagy minden politika? Ti, én ugyan nem. Épp ti teremtettétek meg ezt az állandó hadi- és szükségállapotbán élő, folyamatosan szabadságharcoló rendszert, ami egy dolgot nem bírna ki: a békességet. A formális logika valóban hibás, de elsősorban ti hibáztok – bár a „mi” és a „ti” bonyolult fogalom, ugyanis egyik sem létezik. Én nagyon nem vagyok a kormány barátja, de épp azok miatt az elvek miatt kerülök szembe az „ellenzék” jelentős részével is, amelyek a kormánnyal szembefordítanak – akkor én most „mi” vagyok vagy „ti” vagyok? Vagy valami köztes? Nem, kérem: én én vagyok és senki más, kikérem magamnak a skatulyázást, szóval a formális logika már megbukott.

Hiába a formális logikai hiba, az eredeti következtetésünk helyesnek érződik. A kultúra politika, a politika pedig kultúra. Úgy érezzük, hogy a politika és a kultúra fogalmai nem szinonimák, de azért ugyanazokra a logikai objektumokra vonatkoznak. Ránk. Mi vagyunk azok, akik meghajlítjuk az abszolútnak gondolt logikai teret. Miattunk (és egyébként értünk) találkoznak a párhuzamosok ebben a mindenségben. És nekünk ez a mindenség adatott, ebben kell élnünk.”

Azért ez már szabadvers, kérem, és ilyen csodálatosakat utoljára Marinetti írt a Futurista Kiáltványban. Különben ez a „Bevezetés...” szerintem épp olyan célt szolgál, mint az izmusok kiáltványai, programot akar adni az inkoherens kultúrtörekvéseknek. Utólag. Csak az izmusok művészei mégsem igazán a politika felől indultak el a művészet irányába, ugyanis ők már helyben voltak, a politika ült a nyakukba – épp jó példa a futurizmus, mert az orosz futuristák egy idő után akarva-akaratlanul, de kommunisták lettek, az olaszok fasiszták, nem lehetett egy egészséges világkongresszust tartani alkoholmérgezéssel egybekötve, mert kibelezték volna egymást.

Azt mondjátok ti vagytok azok, akik meghajlítjátok az abszolútnak gondolt logikai teret. Mint más szellemi fekete lyukak, úgy tetszik érteni? Vagy a szofizmák, logikai abszurdok, bukfencek előszedegetését nevezitek térhajlításnak? Akkor, kérem, az is forradalom, ha elmegyek kuglizni. Csak nevezzem annak, már az is lesz, csiribí-csiribá.

Itt hosszas fejtegetés következik a nemi identitások és preferenciák kérdéskörében, melytől megkímélném az olvasóimat, az a válaszom rá, hogy mindenki egészen pontosan azzal fekszik le, akivel akar, meg aki hajlandó is erre. Tehát én is, ők is, Giacomo Girolamo Casanova és Pityi Palkó is. Megint jön a skatulyázás. Én speciel fehér, heteroszexuális férfi vagyok, épp, mint ők, viszont vannak homoszexuális barátaim. Attól, hogy nekem vannak ilyen preferenciájú barátaim, akikkel az élet más kérdéseiben egyetértek, még nem leszek magam is meleg – és attól, hogy történetesen fehér, kaukázusi típusú, európai férfi vagyok, még nem leszek jobboldali vagy kormánypárti. Ugyanis önmagában véve egyik tulajdonság sem érdem és nem határozza meg más tulajdonságainkat: megint nincs „ti” és „mi”, csak egyének vannak a nagy, büdös, pannon Nihil partján kószálva a ködben. Pont nem érdekel, ki kivel bújik ágyba – az érdekel, hogy ebbe senki se szóljon bele. És az is csak akkor, amikor megpróbál beleszólni.

Kultúra-e a politika? Naná. Hogy nem lőjük le a másikat, az nemcsak politikai, hanem kulturális kérdés is. Voltak idők, amikor lelőtték. Kit a Dunába, kit a börtönök udvarán. Lőttek a nácik, majd lőttek a kommunisták. Mindkettő politika és kultúra is volt, valamennyire a mi örökségünk is. Mi csináltuk. De az is (politikai) kultúra, hogy ma nem ez a bevett gyakorlat. A képviseleti demokrácia tehát kulturális kérdés. A démosz választ, ti pedig elfogadjátok a végeredményt.”

És ha a démosz azt választja, hogy mától tejszínhabbal kell enni a pacalpörköltet? Mert ha a démosztól megfelelő módon kérdezed, és azt hazudod mellé, hogy ha nem így voksol, holnaptól felemelik a digitális dinnyelékelők árát háromszáz százalékkal és Pista bácsi mongol tugrikban fogja kapni a nyugdíját, akkor a démosz ezt is megszavazza. Legalább ahhoz legyen jogom, hogy nekem ne tessék, és ha csak tejszínhabbal lehet pacalt enni, akkor inkább ne kérjek belőle. Ti azt várjátok, hogy az egyéniségét feladva a szavazás után egy nemzet vonuljon a vendéglőbe egy emberként tejszínhabos pacalpörköltet habzsolni, önként és dalolva, sőt, repetát is kérjen ebből a moslékból. Mintha kissé sokat várnátok.

Politikai grammatika: kétharmados országban mi fideszesek vagyunk, ti nem vagytok fideszesek, ők viszont már megint fideszesek. Ha mi fideszesek vagyunk, és ők is fideszesek, akkor nem számít, hogy ti micsodák vagytok, mert a mi és ők elég a szabadsághoz. Önkormányzati választások után ez elvileg módosult felesre: mi fideszesek vagyunk, ti nem fideszesek vagytok. Vagy-vagy, harmadik lehetőség kizárva, mondjátok.”

Mondja ám a rosseb, meg a kétbites politikus csizmadia, az mond ilyeneket. Ti magatok polarizáltátok majdnem tíz év alatt ennyire a közéletet, és még mostanra sem sikerült teljesen – csodálkoztok, ha az egyszerűbb lelkek mindent Orbán Viktorhoz és a Fideszhez mérnek, éspedig szimpátiás alapon, ha kormánypártiak, akkor imádnak mindent, amit ez a fickó és pártja szeret, ha ellenzékiek, utálják ugyanazt, szóval ha kevesebbet jönne a csapból, talán nem ez lenne a mérce sokak számára. Azért ott még nem tartunk, hogy mindenki hozzá és pártjához mérjen mindent, megint nincs „ti” és „mi”, ha mondjuk sört kérek a kocsmában. Azt ugyanis korsóban mérik még egyelőre, nem orbánban vagy fideszben.

Szóval mi csináljuk a szabadságot.

Ti csináljátok a szabadságot.

Mi vagyunk ti, ti meg mi?

Isten ments! Nemcsak logikailag hibás, de addig jó nekünk, amíg nem vagyunk egymással fölcserélhetőek.

Ettől még szót érthetnénk. Csakhogy ott a bibi, hogy mi magyar szabadságot csinálunk, ti pedig világszabadságot.”

Uraim. Rávilágítanék arra az egyszerű, ám tagadhatatlan tényre, melyről a nagy térhajlítgatás közben meg méltóztattak feledkezni, miszerint Magyarország van a világban, nem pedig a világ Magyarországban. Ezt azért tartsuk szem előtt: amint azt se feledjük, hogy a kormánnyal szemben álló értelmiség szintén magyar szabadságot akar, csak épp nem olyant, ami ellentétes volna a világ többi részének szabadságával, míg a kormány értelmisége kényszeresen állítja, hogy vagy a világ szabad, vagy Magyarország, a kettő nem fér meg egy csárdában. Ez csak akkor igaz, ha Magyarország, élvén a szabadságával, olyasmit akar tenni, amit a világ többi része elítél. Akar ilyent? Ha igen, tessék szólni.

Szóval vagyunk mi, magyar szabadságharcosok, és vagytok ti, a világ szabadságáért hadrendbe állók. Egy nyelven beszélünk, mégsem értjük egymást. (…) És menjünk vissza Platónig, azóta tudjuk, hogy bármifajta dialógus csak akkor lehet értelmes, ha van legalább egy közös premisszánk.

Az pedig volna, amolyan triviális életigazság.

Így hangzik: mi vagyunk saját kortársaink.

És van egy nagy versenyelőnyünk: magyarul nézünk a világra.”

Magyarul nézünk, kérem, a fülünkkel és a szánkkal. Néha az orrunkkal. Ugyanis a szemnek nincs köze az anyanyelvhez. De azon még gondolkodom, hogyan ne lehetnék a saját kortársam. Ti el is szoktátok olvasni, amit leírtok, vagy tényleg szabadvers, spontán próza? Netán tudathasadás?

És az, hogy hogyan leszünk magyarok, kizárólag a mi döntésünk, a gyakorlatban fog kialakulni – szabadon. Mondjuk, hogy ez az egység, ami bőven megengedi a sokféleséget.

Áldott Karácsonyt!

Kezdjetek el élni.”

Édes urak, ott a fokossal: ebben egyetértünk, én is azt mondom, hogy mindenki úgy legyen magyar, ahogy akar, döntse el magának szabadon. Speciel én is benne vagyok a mindenkiben, nem csak ti. Csak azt nem értem, hogy ha ilyen szép közöttünk a konszenzus, mi a jófenének volt szükség erre a szép, hosszú, zavaros programcikkre vagy kiáltványra? Mert titeket már nem flekkre fizetnek.

Különben nektek is áldott karácsonyt (azért kisbetű, mert nem a főpolgármesterről van szó), és ti is kezdjetek el élni, gyertek ki abból az elefántcsonttoronyból.

Így búcsúzóul ajánlom figyelmetekbe Marinetti kiáltványát, nagyon hasonlít a tiétekre:

A századok legkiemelkedőbb csúcsán állunk!…Miért kellene hátranéznünk, ha ki akarjuk tárni a Lehetetlen rejtelmes kapuit? Tegnap meghalt az Idő és a Tér. Már a teljességben élünk, miután megteremtettük az örök, mindenütt jelenlevű sebességet.”

Szerződtessétek ezt a fickót, nagyon nektek való lenne. Kár, hogy már meghalt, de majd kicsit hajlítjátok a dolgokat és élni fog.

Melyhez hasonló jókat kívánok.

 

Szele Tamás