Napok, hetek óta gyűlik a feszültség, érlelődik a keserűség ennek a NAT-vitának a kapcsán: és nem, nem csak annyiról van szó, hogy deklaráltan nyilas és vállaltan fasiszta szerzők művei lettek kötelező olvasmányok. Mindenki érzi, de senki sem mondja, hogy alapvetően arról szól a dal: mit nevezünk valójában hazafiságnak? Mi az, amire a tanterv nevelni akar?

Hogyan nyilvánul meg? Mik a tulajdonságai?

A mindenkori magyar kormánynak persze monopóliuma van a patriotizmus meghatározására, és épp úgy, mint más nehéz sorsú nemzetállamokban, ezzel vissza is él. Tantervet írat, módosít, átnevelő táborokat tervez, honvédő lázat bocsát az egész országra, hiszen kardinális érdeke, hogy a helyzet folyamatosan „rendkívüli” legyen, hiszen egy nyugodt, békés állapotban a nemzet, melyért állítólag annyira rajong, leülne vasárnap, ebéd után egy sörre, kávéra beszélgetni egymással és annak az lenne a vége, hogy „Kormányka, hozd csak ide az ellenőrződet és a könyvelést!” Kormányka pedig mehetne utána a sarokba, kormányka csak addig jó fiú, míg nem tudunk odafigyelni a disznóságaira a honvédő indulattól és a nemzeti érzelmektől, míg ezerfelé hadakozunk millió pogánnyal és hadi az állapot.

Pártunk és kormányunk vitális érdeke tehát, hogy mindenki folyamatosan, mintegy főállásban hazafiaskodjon. Ez fárasztó mesterség, mint majd látni fogjuk, ellentmondásos is: a kormány-hazafiság gyakran fordul maga ellen, aki tegnap barát volt, holnap ellenség, esetleg két megítélése is van – 1998 és 2002 között például Márai volt a kurzus-írójuk, aki azonban mára ellenséggé vedlett, méghozzá anélkül, hogy bármit tett volna ezért, ugyanis 1998-ban épp annyira volt halott, mint 2020-ban. Máraival az a baj, hogy valóban polgár volt, nem kurzuspolgár, és a kormány hazugságokból rakott kulisszavilágában minden valódi dolog azonnal kiütközik a papírmasé díszletek közül. Ady Endre? Nemzetünk hatalmas géniusza, vátesze és vérbajos, pacifista szabadkőműves. Szeretnének Ady nélkül magyar irodalmat, ahogy voltaképpen magyar irodalom nélkül szeretnék megoldani ezt az egész kultúra-dolgot, de nem megy, tehát tanítják, de mocskolják is.

Mármost az élet nem olyan piszok egyszerű, mint ahogy a fentemlített Ady egy indulatos pillanatában írta (nem is erről), miszerint „hajtson Szentlélek vagy korcsma gőze”. A Szentlélek épp a korcsma gőzébe is behajthatja a szerzőt, a korcsma gőze is kergetheti a Szentlélekhez és akkor ez még csak egy kétismeretlenes egyenlet. A kormányhazafiságnak és általában a politikának nem kellenek a bonyolult, életszerű dolgok – nekik egyszerű alapállítások kellenek, Balassi, mint törökverő hős, akiről nem részletezik, hogy írt verseket török nyelven is, Zrínyi, amint kirohan (és nem elemzik, hogy kirohanás előtt milyen bonyolult viszonyrendszert épített ki kortársaival), ráadásul a kirohanó Zrínyi nem azonos a költő Zrínyivel. Petőfi, aki ott esik el a harc mezején, de nem részletezik, hogy a Világszabadságért és nem a magyar szabadságért teszi, Petőfi csak szavalja el a Nemzeti Dalt, és utána sürgősen haljon hősi halált, mindegy is, hol, csak ne Barguzinban, mint burját buddhista nénike, Gyóni Géza az ostromlott Przemysl-ben, aki „olvas és ír egy Kosztolányi-verset”, de azt már nem említik, hogy az orosz hadifogságban, halála előtt mélyen pacifista lett – egyáltalán, valami nemzetiszín pántlikával átkötött érzemény kell, nem maga a bonyolult és sokszínű élet.

Hát ennek így nincs sok köze a valósághoz. De nem is kell legyen, ennek csak olyan szellemi közeget kell(ene) teremtenie, amelyben a tanuló ifjúság, mint megannyi Csinom Palkó, Csinom Jankó órák után kivonul a lőtérre és lekaszabolja a gyakorlógránáttal az épp aktuális ellenséget ábrázoló szalmabábot, a dolgozó nép pedig verítékes munka után teszi ugyanezt, a földekről hazatérvén, és mindenki gondolkodás helyett cselekszik így.

Mármost ebbe az érzelmektől túlfűtött művilágba, hamistudatba természetes, hogy nem fér bele, ha valakinek több arca is van. Móra Ferenc például csodálatos és őszintén, mélyen hazafias gyermekverseket és meséket írt, sőt, megírta a Kincskereső kisködmönt is, azonban nem ebből élt, és nem is a múzeumigazgatói fizetéséből, amit egy időben hol megkapott, hol nem. Ezek a bevételei arra voltak, hogy odaadhassa híresen házsártos feleségének. Élni hírlapírásból élt, és olyan vitriolosan vagdalt oda minden délibábos álhazafiságnak, nacionalizmusnak, hogy azt tanítani kéne – csak hát előbb olvasni is kéne. A Georgikon úgy született, hogy a már akkor is negyvenes Móra 1919-ben lelkesen elvállalta, hogy felolvassa Szegeden a Habsburg-ház trónfosztásáról szóló határozatot, csak fordult a kocka, és később emiatt halálra ítélték – azonban addigra már szerette az egész város az írásait, szerette a rendőrkapitány is, megbeszélték vele, hogy menjen ki bujdosni a tanyavilágba, a rendőrkapitány meg ügyelt arra, hogy mindenhol keressék, csak pont ott ne, míg kegyelmet nem kap. Ott szedte össze azokat a történeteket, amiket később a Georgikonban megírt. Hát ez a Móra, a lázadó, mi több, nyíltan szabadkőműves Móra nem fér bele abba a kultúrvízióba, amiben Móra Ferenc egy aranyszívű és aranyszőrű nagyapó, aki hazafias meséket mond a kisdedeknek. Mondjuk a másik nagyapó, Benedek Elek nagyapó még nagyobb főfájást okozhat: ő ugyanis egy időben a magyarországi János-rendi Nagymester volt a szabadkőművesek akkor nálunk még népes világában: nem is nagyon emlegetik ezt, belőle is egyszerű mesemondót csinált az összes kurzus.

De akkor Móra vagy Benedek Elek nem is volt hazafi, csak eljátszották? Dehogynem voltak azok.

Így voltak hazafiak, ahogy Ady is így szerette a hazáját, népét, érte haragudott – hogy a másik kínos zsenivel szóljak – nem ellene. Csak hát a valódi hazafiság a műhazafisággal ellentétben épp olyan bonyolult dolog, mint az élet, melynek összetettsége annyi gondot okoz pártunknak és kormányunknak. Mert a haza, mint jelenség, főleg a magyar haza, nem politikai és nem földrajzi fogalom.

Számomra például épp úgy benne van a kávézás Váradon, az Ady-múzeum parkjában, mint az álmos, lusta napsütés egy szekszárdi délutánon, az, hogy a sarki boltos név szerint ismer és Faludy Amerikában írt ódája a magyar nyelvhez, benne van Balassi akkor mikor épp strófát ír, de benne van akkor is, amikor épp vádat emelnek ellene mindenféle csibészségei miatt, benne van Karinthy és Rejtő, áthatja Örkény, gépen száll fölébe Radnóti és csendesen mosolyog benne Karácsony Benő – haza ez mind.

A magyar hazafiság – ha nem műhazafiságról beszélünk – kulturális fogalom. Más nem is lehet a sokfélesége miatt.

Így aztán ha politikává silányítjuk, értelmét is veszti, valami olcsó, fröccsöntött utánzat lesz belőle, made in Bóvli, ami tömegek feltüzelésére alkalmas ugyan, mint a bundapálinka, de csak ideiglenesen, mert ahogy a részegség elmúlik, a tömeg is kijózanodik és másnaposságában nagyon bánja, amit ittas fővel, elszabadult indulattal tett.

Tulajdonképpen csak azért határoztam meg így ezeket a fogalmakat, mert reggel elolvastam Szakács Árpád kultúrbeglerbég és kapucsi basi ideológiai alapvetését NAT-ügyben, mely a Magyar Nemzetben jelent meg, „Magyarnak lenni életre szóló élmény” címmel.

Már a címen meghőköltem. Csak magyarnak? Másnak nem? Próbáljuk ki így: „Angolnak lenni életre szóló élmény”. Hát ezt még Kipling sem írta volna le (meg Kipling amúgy is „britet” írt volna). Ez így egy hatalmas, értelmetlen közhely. Angolnak, románnak, kínainak lenni is épp úgy lehet életre szóló élmény, feltéve, hogy az illetővel nem történik semmi egész élete folyamán, és kénytelen ennyivel beérni. Megengedem, hogy lehetnek ilyen életek, de az a tény, hogy az ember egy nemzethez, vagy, mint fentebb bizonyítottam, egy kultúrához tartozik, alapvetően nem élmény, hanem körülmény, melyet mindenki másként fog fel és kezel. Szegény ember, egész életében nem történt vele más, csak annyi, hogy megszületett és rájött, hogy történetesen magyarnak. Küldjük el szabadságra, hátha történik vele más is, nem élet ez így – ja, bocsánat, már elküldték, de nem áll le. Azt mondja:

„Esterházy Péter azt írta: „Az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza […]. A hazaszeretet minőség kérdése.”

Ezzel meg is adta az alaphangot az internacionalista létezés új formájának. Olyan ez a meghatározás, mint maga a balliberális oldal.”

De hiszen... épp, hogy igaza van Esterházynak, ha valódi, nem vegyi és gyári úton készült, előrecsomagolt, préselt és mirelit hazaszeretetről van szó. Hanem igaziról, tehát sajátról, ami magától alakult ki, egyénenként más, és az enyém nem csorbul attól, ha a tiéd nem tökéletes mása annak, amit én gondolok. A hazából és főleg a kultúrából nem lehet levágni pár métert, innentől odáig az enyém, hozzá ne érjen senki, nem lehet felparcellázni és kiosztani – valóban minőség kérdése, ki hogyan kedveli. Szeretheti a hazáját az író és a hajléktalan egyaránt, sőt, még a rossz író is, legfeljebb minőségi különbségek lesznek az érzelmekben.

De ellopni az egész miskulanciát és átállítani fröccsöntött verzióra, amiből mindenki egyformát kap: nem lehet. Próbálják, de nem fog menni.

Bonyolult oktatni a magyar irodalmat, kultúrát úgy általában, hiszen sokarcú, mindenféle emberek követték el, de könnyű oktatni a most nehezen összehalászott szerzőket, Wasst, Nyirőt, Herczeget, mert nekik csak egy arcuk van. Távolról nem olyan összetett egyéniségek, mint Ady, mondjuk Herczeg még a legkomplikáltabb, ugyanis igaz, hogy imádta Mussolinit, de a harmincas évek végén közölte Szerb Antalt és a negyvenes években egyszer elbújtatta Heltait is, ki is fog ő kopni a kánonból... a másik kettő egyszerűbb képlet, ők ugyanis a patriotizmusukat politikai gesztusnak tekintették, és ezzel le is szűkítették: a rendszert szerették meg azt, ahova az a rendszer vezetett, mást nem.

Ja – de hiszen most pont ilyen emberekre volna szüksége a kormánynak. A hazának mondjuk nem, de a kormány betegesen összetéveszti magát az előbbivel.

És akkor hasonlítsuk össze a tantervbe bekerült Wasst a tantervből kikerült Tamási Áronnal, Karácsony Benővel. Mit ír Wass hazáról, tájról, érzelemről és mit írnak ők? Hát kérem, zsíroskenyér az őzgerinchez képest. Hiába: főzni és írni tudni kell. Ja, hogy Tamási nem volt nyilas, sőt, egy csomószor letartóztatták, bújtatni kellett? Karácsony meg Auschwitzban halt meg? Kérem, ettől még ők tudtak írni és nem Wass.

Tehát, ismétlem: a probléma nem is annyira azzal van, melyik író mennyire „hazafias”. A probléma azzal van, mit nevezünk hazafiságnak: és persze azzal, melyik író mennyire tud írni.

Takaró Mihály hazafisága szűk, rémüldöző, kirekesztő: mintha a haza azzal nagyobb lenne, ha valakit kizárunk belőle. Még több hely sem lesz így benne, mert, ismétlem, nem földrajzi, hanem kulturális fogalom. Ha azonban nyitott és befogadó, akkor nagy lehet és világszerte tisztelni fogják. Én még angolt nem hallottam panaszkodni amiatt, hogy Joseph Conrad lengyel volt és csak felnőtt korában tanult meg angolul. Angol író, annak tisztelik, mert angolul írt. De világos is ez, nincs mit magyarázzam.

Az itt a baj, hogy már nem csak a tantervet írják át.

A hazafiságot, mint fogalmat sajátítják ki és cserélik be rikítóan trikolór PVC-patriotizmusra.

A tanterv átírása már csak ebből következik.

Szóval, itt a probléma gyökere, ez az a méreg, mely közénk hatol.

Szele Tamás