Nem először írom, de érdemes megismételni: az újságírásban nem csak az a fontos, amit megírunk, az, amit nem írunk meg, legalább annyira lényeges. Csak mintegy negatívban: az benne a fontos, hogy miért nem foglalkozunk vele, miért nem megyünk utána, részletezzük, derítjük fel a hátterét. Sok oka szokott lenni az ilyesminek, lássuk, ma miről nem írok?

Ugyebár, állítólag Michelangelo mondott valami olyant, hogy a kőben benne van a szobor, csak le kell róla faragni a felesleget, az üres képernyőben is benne van az írás, csak egyes fehér részeket kell kitölteni feketével, ugyanis azok pluszban vannak. Akkor lássuk ezeket a betű formájú fehér foltokat, amik fehérek is maradnak, nézzük a hét nemtéma-termését.

Először is, nem érdemes írni Szijjártó mester legújabb zseniális egyezményéről, melynek keretében csirkét fogunk tenyészteni Ruanda földjén. Elég messze esik a debreceni hetipiactól a telephely, igaz, a szegeditől is legalább annyira, most a Nagyvásárcsarnokot nem is mondanám, szóval spedíciós szempontból ha nem is zseniális a megoldás, de legalábbis demokratikus, mert mindenkinek egyaránt rossz. Bár kétségtelen, hogy azon az éghajlaton a csibe mindenképpen napos lesz. A részletekbe belenézve azt látjuk, hogy egy 50 millió dolláros (nagyjából 15,5 milliárd forintos) kötött segélyhitelkeret jön létre, amelyből magyar cégek valósíthatnak meg beruházásokat az afrikai országban. Ebből aztán alapítanak magyar-ruandai baromfitenyésztő céget, de foglalkozunk majd ott, a messzi délen határvédelmi felszerelések gyártásával és személyik, útlevelek előállításával is.

Eddig a hír, nem nagy szenzáció, műveltünk már nagyobb baromságokat is, kissé pikáns, hogy Ruandát támogatjuk határának védelmében, de ebben az üzletágban Magyarországnak tényleg van némi praxisa, ha csak a szavak szintjén is, és afrikai államok útleveleinek előállításában úgyszintén. Tessék csak megkérdezni Welsz Tamás urat. Ja, őt nem lehet, ugyanis halálra marta egy afrikai mérges pók egy zuglói rendőrautó hátsó ülésén. Ilyenek ezek az afrikai pókok, mérgükben képesek átutazni a fél világot egy marás kedvéért.

Jó, de miért nem érdemes erről írni?

A közvélemény miatt. Az ugyanis azonnal felhorgad, és elkezdi gyűlölni a gonosz, tolvaj ruandaiakat, akik „ellopják a pénzünket”. Hiába magyarázom – sokadszor! – hogy a ruandai lakosságnak pont annyi köze van ehhez az üzlethez, mint a magyarnak, maximum szívás szintjén lehet érintett az ügyben. Ez a politikusok, kormányok biznisze, ahogy a ruandai könyvelési és adózási fegyelmet ismerem, az lesz a csoda, ha a tizenöt és fél milliárdból nem tizenhatot lopnak el. Arról van szó, hogy külföldön sokkal könnyebb sikkasztani, legalább háromszor-ötször nehezebb a közérdekű adatokat kiigényelni, az életben nem lesz lenyomozható a pénzek útja, és nem arról, hogy a befektetett összegből az illető ország bármit is profitálna. Az egyszerűen felszívódik, mint egy vakbéltünet.

Az egységsugarú honi választó viszont minden ilyen esetben nekiesik az országnak és lakóinak, leszedi róluk a keresztvizet, már, ha egyáltalán volt, és nagy naivitásában elhiszi, hogy a mi kormányunk csak Biharkeresztes és Nemesmedves között lop el mindent, amit csak megkíván, határainkon túl már mások a tolvajok, és a gonosz idegenek fosztanak ki minket. Ennek nem adok táptalajt még én is, téma sztornó.

Akkor miről ne írjak még? Például nem írok Szakács Árpád újabb fellépéséről, most épp a Mi Hazánk szabadegyetemén. Már az egy kabaré, hogy a Mi Hazánknak szabadegyeteme van, ugyanis a párt két dolgot nem ismer nagy bizonyossággal: a szabadságot és az egyetemet, de hát mégsem nevezhették a haknit jégrevünek. Szakács megint nagyot alkotott a közkacagány műfajában, annak ellenére, hogy ugyanazt a műsort adta elő, amit egy hete a Hír TV-ben, pár napja pedig a Magyar Patrióták Közössége rendezvényén, szabadkőművesekről, Jászi Oszkárról, kicsit meg belévette korábbi cikksorozatának pár elemét is, például a Bábszínház is a magyar kultúra ellensége lett, ahogy voltaképpen minden és mindenki, aki él és mozog, valamint az elholtak többsége úgyszintén, leszámítva Wass Albertet és néhány társát.

Mit csináljunk, ez az egy előadóestje van, csak nem fog Faludy- és Heine-verseket előadni pusztán a közönség szórakoztatása kedvéért! Tessék azt műélvezni, ami van. És miért nem foglalkozom vele?

Mert csak a héten már kétszer foglalkoztam, két különböző lapban, és mivel ugyanazt énekelte, ugyanolyan hamisan, mint korábban, harmadszor már írja meg ugyanazt, akinek két édesanyja van. Szakács Árpád és Kövér László mintha váltanák egymást a Magyar Téboly viharos egén, ahogy szerkesztő kolleginám fogalmazott, mikor felfakadtam kínomban az Égre, hogy unom Szakácsot, most inkább Kövér beszéljen orbitális baromságokat, ha már anélkül nem élhetünk, azt mondta: „nem lehet, heti váltásban vannak”.

És ráadásul sztahanovi műszakban iparkodnak, habár Kövér kreatívabb, változatosabb, ő azért sosem ismétli magát, művésze a gyűlöletnek, míg Szakács kisebb mester, ő csak iparosa a műfajnak. Ő, mint kezdő még megengedheti magának, hogy ne sokat változtasson a műsoron, a sztárrá avanzsált Kövér már minden alkalommal újat kell mondjon. És fáradhatatlanok: nem tudom, mivel doppingolják magukat, de én már dőltem ki Kövér méltatásából, míg a művész nyugodtan folytatta tovább az előadásait. Anabolikus szteroidokra gyanakszom vagy ismeretlen vegyi anyagokra, melyek receptjéért a moszkvai sportminisztérium színarany cservonyecekben fizetne, úgy növelik a teljesítményt és az állóképességet.

Mindegy, Szakácsot most nem írjuk meg, a héten már kétszer ledaráltam, mégis egyben van, nem tudom, hogy csinálja, de legalább nem is érdekel.

Aztán még mit ne írjunk? Mit ne piszkáljunk meg még bottal sem?

A Pesti Srácok víg háborúját a Google-lel. Annak ugyanis következményei vannak a megíróra nézvést. Ahányszor írásban említettem az ügyüket a hét folyamán, vagyis két alkalommal, annyiszor figyelmeztetett a Google, miszerint szexuális tartalmat osztottam meg, és le fogják vágni a hirdetéseket innen-onnan. Le is vágták, nagy anyagi kár nem ért, olyan kétszáz forintot veszthettem, de elgondolkodtam: ezek szerint ennek a sajtókézműipari terméknek már az említése is szexuális tartalom? Nem mondom, elég nagy lószerszámnak vélem én is őket, de azért ez minimum nyelvtani túlzás.

Épp ezért nem fogom részletezni, miféle tartalmat osztottak meg, ami miatt letiltották a videocsatornájukat a You Tube-ról, meg a g-mailes címüket, maradjunk annyiban, hogy olyant, amit nem kellett volna. Most ők nem tudták, mit nem okos dolog megírni, piszkálni, de mivel letiltásuk egybeesik a kormány Google- és Facebook-ellenes harcával, már ott tartanak, hogy az ügyben a nemzeti szuverenitás kérdését reklamálják és jövő csütörtökre tüntetést szerveznek a Google Magyarország székháza elé. Melyhez jó egészséget kívánok, de nagy tömegre ne is számítsanak, ez nem Niedermüller-ügy, ez nem fogja megmozgatni azokat a nem túl széles néptömegeket sem, amelyek a New York-palota elé még elmentek, de azt értették vagy inkább érteni vélték, ezt nem fogják és nem is próbálják. Ha mégis sokan lesznek, az annyit jelent, hogy a kormány lát fantáziát a dologban, ad buszokat és felhívják a CÖF illetékesét.

Különben, ha ki akarnának tolni a techóriással, arra volna egy kézenfekvő módszer: tessék bojkottálni.

Ne használják se ők, se a híveik, olvasóik, íróik és egyéb csatolt részeik sem, ugyanis ha ők valóban tömegeket mozgatnak meg, egy ilyen bojkott jobban fájna a cégnek, mint akárhány tüntetés. Van élet a Google-ön kívül is. (milyen jó szlogent adtam nekik, kérem a pénzt...)

De ez fel sem merült, talán azért, mert valódi tömegekről sincs szó, csak pár ezer megbízható pártlakájról, akik egy téren vagy utcában tűnhetnek soknak, tömegnek, de lélekszámukat reálisan tekintve elférnének egy közepes faluban is.

Szóval, ha lesz is ebből valami, az a Civil Összefogás MgTSZ. Melléküzemágának lesz köszönhető.

Na, akkor erről sem írunk, mert már és még nem érdemes.

Akkor viszont miről írunk?

Semmiről.

Nincs téma, ami van, az ilyen.

Ma nem írunk, nincs mit.

Ez nem egy írás, és nem tetszettek elolvasni.

Szele Tamás