Különös dolog a hír, nehéz pontosan meghatározni a fontosságát. Tegnap például két olyan téma is felmerült, ami „normális” időkben hetekig elfoglalná a címlapokat, csakhogy a mostani idők abnormálisak, így egy harmadik, nem is kissé eldugott helyen megjelenő állásfoglalásról fogok írni, de előtte megemlítem a másik kettőt is.

(Képünk illusztráció)

Magyar vonatkozásban a legfontosabb hír a miniszterelnöki interjú kéne legyen, melyet Hont András készített Orbán Viktorral, de sajnos hiába elemezte szét a beszélgetést a teljes magyar sajtó, tulajdonképpen nincs komoly jelentősége, ha csak nem kremlinológiai szempontból. Itt arra gondolok, mikor a hatvanas-hetvenes években a szovjet vezetés várható lépéseit olyan apró részletekből próbálták levezetni az elemzők, hogy „ki ült ki mellett és hányadik sorban vagy melyik páholyban a Bolsoj színház legutóbbi bemutatóján”. Most is inkább annak van jelentősége, hogy Orbán Viktor egyáltalán szóba állt az Öt stábjával, ami azért eddig nem volt jellemző, sőt: híresen csak az általa megbízhatónak tekintett orgánumoknak, személyeknek szokott nyilatkozni. Ez most nem így történt, amiből nem azt a következtetést vonnám le, hogy az Öt átsorolt a „megbízható kormánymédium” kategóriájába, inkább azt, hogy valamiért az ő közönségüket akarta megszólítani.

Az interjú tartalma viszont egyáltalán nem megrázó: egyik félnek sem volt túl nagy mozgástere. Orbán nagyon nem térhetett el a saját álláspontjától, Hont pedig kérdezhetett volna meredek dolgokat, csak nem kapott volna választ rájuk. A közvetítést ugyan élőnek harangozták be, egy különös legenda kíséretében, mely szerint a miniszterelnök „véletlenül” fogadta el a meghívást, „eltévedt” egy e-mail – nos, szerintem erről szó sem volt, Orbán nem szokott „véletlenül” cselekedni. Az, hogy az „élő” közvetítés majd’ egy órát csúszott „renderelés” miatt, nézetem szerint (bár persze nem voltam jelen a készítésekor) azt jelenti, hogy nem renderelték, hanem vágták, biztos, ami biztos. De az elmondható, hogy a végeredmény nem hozott nagy meglepetéseket, sőt, még kicsiket sem.

Világszinten olyan hír érkezett, amiből a kilencvenes években hetekig éltünk volna: az élet jelenlétét bizonyító anyagokra bukkantak egy exobolygó légkörében. Aki Galaktikán nőtt fel, mint én is, nem kételkedik abban, hogy ez az Abszolút Hír, ami mindent meg kéne előzzön, ennél már csak egy nagyobb lehetséges: ha leszállnak a földönkívüliek és „beszélni akarnak a vezetőinkkel”.

Nos, ebből sem lett különösebb világszenzáció, ugyan mindenhol megjelent, de mindenhol a „futottak még” kategóriában, hiszen a geopolitikai helyzet most annyira kétségbeejtő, hogy a helyi hírek egyszerűen kiszorították az általános jelentőségűeket a lapokból. Különben is, több, mint 120 fényévnyire van az az élet, egyelőre oda sem tudunk menni. A dolog fontossága persze felmérhetetlenül nagy, csak most nincs időnk vele foglalkozni. Azért jegyezzük meg, hátha jönnek még boldogabb idők és tudományos áttörések is.

Az a hír, amivel viszont – pont geopolitikai jelentősége miatt – foglalkoznom kell, még csak nem is sajtótermékben jelent meg, hanem az orosz külföldi hírszerzés, az SZVR honlapján. Nincs szignálva (azért ez egy hírszerző szolgálatnál eléggé természetes), ami arra utal, hogy egyenesen a legfelsőbb vezetéstől, talán magától Nariskintől származik és Európa számára elég rosszat jelent. Dióhéjban: az SZVR bejelentette, hogy az Európai Uniót történelmi alapon kollektíve fasisztának tekinti. De lássuk magát a szöveget.

"A nyugati államok politikájának retrospektív elemzései arról tanúskodnak, hogy Európa „történelmi hajlamot” mutat a totalitarizmus különböző formáira, amelyek időszakosan globális szintű, pusztító konfliktusokat eredményeznek. Szakértők szerint az Egyesült Államok és a D. Trumpot tekintélyelvűséggel vádoló uniós országok közötti kapcsolatok jelenlegi viszálya a Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelem közelgő 80. évfordulójának fényében olyan tényezővé válik, amely hozzájárul a Washington és Moszkva közötti közeledéshez, ahogy ez a múltban már sokszor megtörtént.

Ezt különösen az a botrány bizonyítja, amely Raphael Glucksmann francia európai parlamenti képviselőnek az amerikaiakhoz intézett követeléseivel kapcsolatos, akik „úgy döntöttek, hogy a zsarnokok oldalára állnak” – azt kéri a képviselő, hogy a korábban az Egyesült Államoknak ajándékozott Szabadság-szobrot adják vissza Párizsnak. Glucksmann, aki a globalista erők képviselője és a kijevi rezsim elkötelezett híve, bírálja az Ovális Irodában tartózkodó elnököt, amiért csökkenti az Ukrajnának nyújtott támogatást és elbocsátja a liberális kormány korábbi alkalmazottait. A Fehér Ház sajtótitkára, K. Leavitt élesen megdorgálta a „szemtelen gallt”, emlékeztetve arra, hogy csak az Egyesült Államok jóvoltából van lehetősége franciául és nem németül kifejezni gondolatait, hiszen 1944-ben az amerikaiak csapatai szálltak partra Normandiában.

Felhívta a figyelmet arra, hogy éppen Franciaországban többször kerültek hatalomra különös kegyetlenséggel és brutalitással fellépő diktatórikus rezsimek. Ezek között említette a jakobinus diktatúrát, amely 1793-1794-ben saját polgárainak ezreit pusztította el, és 300 000 embert bebörtönzött „ellenforradalmi” tevékenység gyanújával, valamint említette Napóleon véres akcióit is. Hangsúlyozta, hogy Amerika annak köszönheti szabadságát, hogy a mai amerikaiak ősei hajlandóak voltak ellenállni az olyan diktatúráknak, mint a brit monarchia vagy a jakobinus forradalom.

A szakértők szerint a második világháború alatt Németország megszálló hatóságaival együttműködő Pierre Drieu la Rochelle francia író és publicista írásaiban jelent meg az eurofasizmus fogalma, és ideológiáját nemcsak a németek, hanem Európa más „társadalmainak” velejárójaként magyarázta. Ugyanebben az összefüggésben emlékezhetünk a francia önkéntes francia SS-hadosztályra, a Charlemagne-ra, amelyet Nagy Károlyról, „Európa egyesítőjéről” neveztek el. Ennek az egységnek a katonái védték a Reichstagot a rohamozó Vörös Hadsereggel szemben egészen Hitler rendszerének utolsó óráiig. E náci fanatikusok közül 12-t elfogtak az Egyesült Államok alakulatai, de aztán átadták őket Philippe Leclercq francia tábornoknak. Ezeket a háborús bűnösöket már 1945. május 8-án, az ő parancsára, felesleges bírósági késlekedés nélkül kivégezték.

Az Egyesült Államok konzervatív szakértői köreiben a D. Trump által említett brit elitet úgy jellemzik, mint amely nagyon hajlamos a legsúlyosabb emberiség elleni bűncselekmények elkövetésére is. Caroline Elkins, a Harvard Egyetem professzora meglehetősen meggyőzően érvel amellett, hogy a hitleri Németország totalitárius rendszere a koncentrációs táborok ötletét és a népirtás gyakorlatát a britektől kölcsönözte. Hangsúlyozza, hogy a brit „liberális imperializmus” stabilabb és így sokkal pusztítóbb erő, mint a fasizmus, mert „ideológiai rugalmassággal” jellemezhető, azaz képes a tényeket elferdíteni, a valóságot elrejteni és az új körülményekhez alkalmazkodni.

Lauren Young biztonsági és védelmi szakértő a brit arisztokrácia, köztük a királyi család és a német nácik közötti szoros kapcsolatokról ír. Felhívja a figyelmet Winston Churchill későbbi brit miniszterelnöknek a Nagy Háború kitörése előtti olaszországi látogatására, akire kedvező benyomást tett a helyi fasiszta rezsim. Emlékeztetünk arra, hogy Churchill 1946-os gyújtó hangú fultoni beszéde volt a kiváltó oka annak, hogy az USA és Európa aktívan bekapcsolódott a Szovjetunióval folytatott hidegháborúba. A háború során a britek (Göbbels „hazugsággépezetének” analógiájára) „fekete propagandát” folytattak, dezinformációs és különleges műveleteket hajtottak végre, amelyek több százezer ember halálához vezettek Afrikában, a Közel-Keleten és Indonéziában – hangsúlyozzák nyugati szakértők.

E tekintetben az elemzők nem lepődnek meg London vezető destruktív szerepén az ukrán konfliktusban. A britek minden lehetséges módon bátorítják a kijevi rezsimet, amely a Hitler oldalán harcolókat és Bandera hóhérait dicsőíti, és ma is számos emberiség elleni bűncselekményt követ el. Egyébként Amerika már 1814 augusztusában is érezte a britek hasonló hajlamait, amikor a brit csapatok elfoglalták Washingtont és felgyújtották a Capitoliumot, valamint a Fehér Házat. Ahogy a szakértők vélik, a jelek szerint a fentiekkel összefüggésben még az is felmerült az amerikai történészek körében, hogy Nagy-Britanniát nevezzék „a Gonosz első számú birodalmának”.

A szakértők emlékeztetnek arra, hogy a múltban voltak olyan időszakok, amikor Washington és Moszkva partnerek lettek London és Párizs ellenében a nemzetközi színtéren. Jellemző példa erre az 1956-os szuezi válság. 1956-ban a Szovjetunió és az USA kemény fellépése állította meg Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael hármas agresszióját Egyiptom ellen. A történelem egy másik, Nyugaton kevéssé ismert színfoltja az 1853-1856-os krími háború, amikor Nagy-Britannia, Franciaország, az Oszmán Birodalom és a Szardíniai Királyság összefogott Oroszország ellen (hasonlóan a jelenlegi „hajlandók koalíciójához”). Bár formálisan betartották a semlegességet, a Fehér Ház szimpátiája ebben az összecsapásban Szentpétervár oldalán állt. Erről tanúskodik az amerikai orvosok részvétele a szevasztopoli védők kezelésében, a „300 Kentucky-i lövész kérése”, hogy küldjék őket a város védelmére, valamint az Orosz–Amerikai Társaság tevékenysége a Csendes-óceán partján lévő erődítményeink és birtokaink lőpor- és élelmiszer-ellátásában.

Figyelemre méltó, hogy éppen e krími „expedíció” során bombázták az angol–francia csapatok Odesszát, feldúlták Jevpatoriját, Kercset, Mariupolt, Berdjanszkot és Novorosszija más városait, amelyeket a Nyugat ma ukránnak nevez. Ugyanezeket a városokat és falvakat a Nagy Honvédő Háború idején a német fasiszták pusztították el kegyetlenül.

80 évvel ezelőtt a Szovjetunió minden népe részt vett a német és más európai fasiszták elleni szent harcokban. A Krímben a volt szovjet köztársaságokban – Azerbajdzsánban, Örményországban és Grúziában – megalakult alakulatok harcosainak, a Szevasztopol 1944-es ostromakor elesetteknek állítanak emlékműveket. Ugyanezek az emlékművek, valamint a holokauszt áldozatainak sírjai, akiknek fasiszta hóhéraival Kijev szimpatizál, és amelyekről Izrael még mindig „nem tud”, Donbássz-szerte megtalálhatóak.

Ami az orosz–amerikai kapcsolatokat illeti a múlt és a jelenlegi események tükrében, külföldi szakértői körök reményüket fejezik ki, hogy Moszkva és Washington ismét egyesíti erőfeszítéseit annak érdekében, hogy megakadályozza a világ új globális konfliktusba való sodródását, és ellensúlyozza az esetleges provokációkat mind Ukrajna, mind a hagyományosan az Egyesült Királyság által bátorított „őrült európaiak” részéről."

Zagyva szöveg, ha komolyan lehetne venni, a szerző történelemfelfogásának és logikai gondolkodásának alapvető hibáit bizonyítaná, manipulatív és általánosító is – a jakobinus terror vagy az a tény, miszerint a krími háborút nagyrészt a Krímben vívták, egyáltalán nem bizonyítja Európa hajlamát a fasizmusra. De mi lehet a célja ennek a fogalmazásnak? Mert az is biztos, hogy nem véletlenül látott napvilágot.

Ez egyfajta metodicska lehet, módszertan az SZVR állománya számára, mintegy miheztartás végett, ugyanis ők most elég furcsa helyzetben vannak: az eddigi főellenség, az Egyesült Államok hirtelen potenciális szövetségessé avanzsált, ellenségre és háborúra viszont szükség van, mert ha kitör a béke, összeomlik az orosz politikai rendszer. Az ellenséget „fasisztának” kell nevezni, ez szovjet–orosz történelmi hagyomány, és jól is jön ebben az esetben, hiszen a fasiszta rendszereket valóban Európa földjén találták ki – csak hát például a lekváros derelye is európai találmány, mégsem használatos a „politikai derelyizmus” fogalma.

Mindenesetre Molotov és Ribbentropp szelleme lengi át az iratot, bár ki tudja, meddig tart ez az új keletű orosz–amerikai barátság, a szovjet–német pajtáskodás sem volt örök életű. Pillanatnyilag ugyan még meg sem született ez a szövetség, de már az orosz külpolitikai irányvonal szerves része: persze jó kérdés, mit fog hozzá szólni Peking.

Hát így lettünk fasiszták Moszkvából nézvést, kedves Európa, minden ok és értelem nélkül, pusztán azért, mert Nariskinnek – de főként Putyinnak – szüksége van ellenségképre. És ellenségnek tökéletesen megfelelünk: szerintük gyengék vagyunk katonai szempontból (azért ez nem teljesen igaz, és teszünk is ellene), elpuhultak, dekadensek és bármikor képesek volnának megszállni az országainkat. Nem teszik, ugyanis távolról sem olyan biztos, hogy képes volna erre az a haderő, amely három éve elindult Kijevbe azzal, hogy legkésőbb egy héten belül elfoglalják, és még most sem értek oda. Szóval a tények, ezek a makacs dolgok mindig elrontják az ideologikus megközelítést. Eléggé nem szép tőlük.

Európa viszont fel kell készüljön az Oroszországi Föderáció és az Egyesült Államok közé ékelődött közös ellenség szerepére. Már persze, amíg Trump nem fordul szembe Putyinnal vagy Hszi Csin-ping nem csap az asztalra (nézetem szerint ez utóbbi záros határidőn belül megtörténik).

Végül is ennek az állásfoglalásnak van egy olyan tanulsága, miszerint az orosz állam mindig azzal vádolja önkényesen kiszemelt ellenfeleit, amiben ő maga vétkes: esetünkben az Európai Unió a fasiszta államok egyetlen jegyét sem viseli, ellentétben Putyin rezsimjével. De ezzel unásig foglalkoztunk már. Mindenesetre nem árt felkészülni egy kisebb vagy nagyobb orosz támadásra, ha Moszkva a jelenleginél akár csak kicsit is előnyösebb helyzetbe kerül.

A háború ürügyén már dolgoznak, kivitelezése még kérdéses. Csak az Egyesült Államok ne szóljon bele, és Európa is segítsen megverni saját magát.

Kínos, de igaz: Európa megtámadása európai segítség nélkül halálra ítélt próbálkozás lenne. De vannak országok az Unión belül is, amelyek hajlamosak az árulásra szükség és igény esetén.

Szele Tamás