Akkor most nem szavazták meg, kérem, mármint a felhatalmazási törvényt, mely esetnek számos és teljesen lényegtelen következménye van, ugyanis mindenképpen meg fogják szavazni, csak egy hét késéssel. Ámde nem volt tanulság nélkül való a tegnapi nap, a szemfüles ember sokat tanulhatott online, ha figyelmesen követte a híreket.

Első tanulsága a tegnapnak az, hogy a kormány sajtója tényleg semmiben sem különbözik egy óvodai nagycsoporttól: a magyar nyelv minden eszközét bevetve siránkoznak, fürdős rosszleányokként, mert késve kapják meg a cukorkájukat. Jobban hisztériáznak, ha késik, amit akarnak, mint amikor elmarad teljesen: ebben mondjuk nem különböznek kenyéradóiktól. Azok is mindent akarnak, de azt most rögtön, és ha semmit sem kapnak, azt még zsebre vágják, de ha késik a minden, hát azonnal világösszeesküvést kiáltanak, és siránkoznak, mint egy Jeremiás. Nincs értelme az összes kormánypárti siralmat előszedni, illetve csinos kis kollekció lenne, csak mind egyforma: válasszunk ki inkább egyet közülük, egy díszpéldányt, olyant, amiben minden jellemzőjük megtalálható, legyen ez Gajdics Ottó jeremiádája, mely „Önző felelőtlenség” címmel jelent meg a Magyar Nemzetben és válogassunk abból, mutassuk be annak költői eszközeit.

„A magyar ellenzék és lakájmédiája úgy viselkedik, mint az a beteg, aki felajzott pereputtyával együtt rátámad az érte kiérkező mentőkre. Csak azért sem szavazták meg, hogy sürgősséggel lehessen dönteni a veszélyhelyzet meghosszabbításáról. Nekik fontosabb volt ismét nácizni egy öblöset, „felhatalmazási törvénynek” titulálva a jogszabályt. Sürgősebb volt újra előadni az unásig ismételgetett haláltáncot a jogállam és a demokrácia általuk kitalált sírja fölött. Szánalommal vegyül a döbbenet róluk gondolkodva. (…) A mi szedett-vetett balliberális bagázsunkat viszont csak a vírus ürügyén learatható politikai haszon érdekli. (…) De mit is értek el az ostoba hisztériájukkal? Azt, hogy egy héttel később szavazza meg a kétharmados többség a veszélyhelyzet meghosszabbítását. Nem volt tehát semmilyen ép elmével, józan ésszel felfogható célja a mérhetetlen gonoszsággal átitatott szómenésnek... (…) Publicistáik már a hétvégén kiírták a kegyelemben részesíthetők sorából azt, aki esetleg el merne játszani a gondolattal, miszerint nyugodtan támogatható a sürgősségi eljárás. Pedig nevetséges az az álszent sirám is, hogy a rendkívüli felhatalmazás korlátlan ideig lehetővé tenné a különleges jogrend érvényesítését. (…) Már azt vizionálják, hogy gyorsított koncepciós eljárásokban ítélik el az összes ellenzéki újságírót, tele lesz velük minden börtön, ami ezután épül. Adja alájuk a lovat az összes Soros által finanszírozott gittegylet a Helsinki Bizottságtól az Amnesty Internationalig.

De sajnos ez is csak üres szöveg. Mert ha Orbán Viktor csak fele olyan furmányos diktátor, mint amilyennek tartják, akkor sem szerzi meg nekik azt az örömöt, hogy mártírnak adhassák elő magukat a következő kampányidőszakban.”

Sajnos, uram, sajnos? Bár magáról is, imádott rendszeréről is előbb tudnék elképzelni pár orgyilkosságot egy sikátorban, mint néhány nyilvános (kirakat)pert. No, de mindegy is: ilyenek ezek az emberek akkor, amikor bizonyosak a győzelmükben, nem teszem fel a kérdést, milyenek lesznek, mikor az egy hét múlva elkerülhetetlenül az ölükbe hull, ugyanis tudom. Igen, olyanok. Vagyis ilyenek. Az logikai szempontból mondjuk szemet szúrt nekem, hogy miképpen szavazott volna a nem-kormánypárti sajtó a Parlamentben, mert tudtommal ott képviselők szavaznak, de ne kényszerítsük Gajdicsot arra, hogy logikusan gondolkodjék, ez a stiláris eszköz egyszerűen kurucos kesergőjének része, melyet oly szépen citerázik tárogatóján.

A miniszterelnök viszont tegnap elárulta sokoldalúságát, ugyanis mindent mondott és mindennek az ellenkezőjét is, először nyelvi leleményről tett tanúbizonyságot, mikor kiküldte fürkészeit és portyázóit (Lech mezejénél kéretik vigyázni), aztán szokása szerint ellentmondott önmagának: előbb közölte, hogy „A politikai széthúzás és a politikai viták helyett elérkezett az összefogás ideje párthovatartozástól függetlenül”, aztán közölte, hogy „ezt a válságot Önök nélkül is meg fogjuk oldani. Ha most nem szavazzák meg, akkor is meg fogjuk oldani”, végül pedig kért 133 bátor embert, az ország 133 legbátrabb emberét. Már reménykedni kezdett a hallgató, hogy azért kéri, mert ki akar rohanni a vírusok közé, mint egy Zrínyi, de nem, csak szavazni kellett, mely szavazás a fentebb ismertetett eredménnyel járt.

Mármost azt nem értem, miért emlegetett összefogást, ha semmi szüksége nem volt rá? A 133 dalia pedig, meg kell hagyni, valóban bátor, sőt, meg merném kockáztatni, hogy tegnap tele volt az Országgyűlés igen bátor emberekkel, még az ellenzéki padsorokban ülők is ugyanolyan hősiesek voltak, mint Orbán leventéi: ugyanis mindannyian be mertek ülni egy közös, zárt légtérbe B. Nagy Lászlóval, a Fidesz szegedi képviselőjével, aki egyenesen az önkéntes karanténból érkezett az ülésterembe. Nem foglalkozott különösebben az eshetőségekkel, kockázattal, mert bátor ember, hanem ment szavazni, ha a Párt hívja, megy ő, akár a halálos ágyáról is. Egy kamikaze halált megvető hősiességével szavazott, csak azt nem kiáltotta közben, hogy „Banzai!”, vagy ha kiáltotta is, nem lehetett hallani. Aztán, ha a jövő heti szavazásra páran ágynak esnek a Tisztelt Házból (természetesen Tisztelt Ágynak), akkor pártállástól függően eldől, hogy az ellenzék kamikazéja volt-e vagy a kormányé, hős-e avagy áruló, ezt majd akkor tessenek maguknak preferencia szerint kiválogatni. Azért a legszebb mégis az volt, ahogy a Magyar Hangnak indokolta telefonon a megjelenését:

„Nem hatósági karanténban vagyok, hanem magamat elzártam mindenkitől, hogy véletlen se történjen semmi. Úgy gondolom, mi tartozunk annyi felelősséggel a társadalomnak, hogy nem vonjuk ki magunkat, főleg ilyen fontos döntések előtt.”

Tehát véletlenül ne történhessen semmi, csak szándékosan, értem én. Nem is tudom, miért jut eszembe, hogy ha a kormánymédia munkatársait dackorszakukat élő nagycsoportos óvodások közül válogatták is, a képviselőket akkor sem kellett volna a szerény szellemi és kombinációs képességeikről – de feltétlen hűségükről is – ismert rajongók közül. Habár ennek szintén oka lehetett: csak csendesen kérdem, hogy mit gondolnak a kedves kormánypárti képviselők, miután megszavazzák majd mához egy hétre, hogy őrájuk a kormányzati munkához az égegyadta világon semmi szükség, mire számítanak, mi lesz majd? Érdemeik elismerése mellett nyugdíjba vonulnak pár milliárddal a párnacihában? Vagy csinálnak belőlük téeszelnököt?

Nem, kérem: ejtik majd őket, hiszen a mór megtette, a mór mehet. Ilyenkor gond, hogy nincs politikus-szakszervezet, ami kiharcolna nekik legalább egy végkielégítést. No, mindegy, ez legyen az ő bajuk.

Szóval, tegnap az akasztás elmaradt, de kegyelem sem jött, csak halasztás, maradunk szépen a siralomházban, ahol eddig. Aki azt hiszi, hogy ez a tegnapi nap híre, az téved. A tegnapi nap híre ugyanis sokkal gyakorlatiasabb. Csak a nagy parlamenti hercehurcában kevesen figyeltek rá oda, pontosabban kizárólag a 444. Arról van szó, hogy teljesen átalakul a jelek szerint a háziorvosi ellátás. A 444 birtokába jutott Kásler miniszter levele, melyet Dr. Müller Cecília Országos Tisztifőorvos asszonynak írt erről:

„Tisztelt Országos Tisztifoorvos Asszony!

Az alábbiaknak megfelelo további rendelkezéseket kérem a háziorvosi és házi gyermekorvosi alapellátás működésének vonatkozásában a rendkívüli járványügyi helyzetben.

Utasítsa a fővárosi és megyei kormányhivatalok kerületi, illetve járási hivatalának népegészségügyi osztályainak vezetőjét (a továbbiakban: tisztifőorvos), hogy az adott kerületben vagy járásban a háziorvosi, házi gyermekorvosi praxisok és ügyeletek személyes betegellátó kapacitását összevonva akut betegellátó központokat jelöljön ki jelen utasítás keltétől számított öt napon belül.

Az akut betegellátó központokon kívüli praxisokban kizárólag távkonzultáció történjen a szakma szabályainak szigorú figyelembevételével. A tisztifőorvos hívja fel az akut betegellátó központokon kívüli praxisok figyelmét, hogy a járványügyi vészhelyzet teljes időtartama alatt törekedni kell a lehető legmagasabb arányú távkonzultáción alapuló betegellátásra.”

Rövidíteném az iratot, mert a lényege közérdekű: arról van szó, hogy járásonként összevonnak több háziorvosi és házi gyermekorvosi praxist, ügyeletet, és akut betegellátó központokat hoznak létre helyettük, ahol külön foglalkoznak majd a légúti, és nem légúti panaszokkal jelentkező páciensekkel. A cél az, hogy a légúti panaszokkal - köhögéssel, torokfájással, légzési nehézségekkel - és lázzal, tehát a koronavírus-fertőzés tipikus tüneteivel érkező páciensek fizikailag elkülönüljenek minden más betegtől. Az akut központokba bárki mehet majd, akinek mindenképpen orvosi ellátásra van szüksége, de nem olyan súlyos a problémája, hogy kórházi ápolásra szorul. A nem légúti panaszokkal érkezőket semmiképpen sem láthatja el olyan egészségügy dolgozó, aki előtte légúti panaszosokkal foglalkozott, és az ellátásuk semmiképpen nem történhet légúti betegeket is fogadó helyszínen.

Mármost orvos nem vagyok, nem tudom, jó lesz ez a módszer vagy sem, beválhat-e vagy sem, logikát látok benne, csak legyen rá kapacitás: de mindenképpen jegyezzük meg ezt a levelet, ugyanis ez az első olyan kormányintézkedés, ami a járványt nem politikai, gazdasági és/vagy kommunikációs problémának tekinti, hanem közegészségügyinek és próbál is tenni valamit végre az ügyben. Az eddigi akciók nem foglalkoztak közegészségügyi témákkal, mert járvány idején minek is azt. Azok közoktatásra, gazdaságra, minden egyébre vonatkoztak: ez végre valami más, ami akár sikerülhet is.

Ezt kellett volna nagydobra verni, nem a felhatalmazási törvényt, ami semmiféle közegészségügyi intézkedést nem tartalmaz.

No, egyelőre itt tartunk, egy hetet csúszik a Parlament nyilvános harakirije, ami a miénk is lesz, addig vigadjunk csak itt a siralomházban, ki ne menjünk, ne terjesszük a ragályt. Majd, ha szükség lesz ránk, úgyis eljönnek értünk (érted jöttem, elvtárs, nem ellened – mondja a klasszikus).

Vigyázzunk magunkra, vigyázzunk egymásra.

Maradjunk otthon.

Szele Tamás