Megkerült hát Kim Dzsongun, illetve hogy mennyire került meg és mennyire nem, illetve mennyire van vele dolgunk és mennyire inkább egy hasonmásával, azt csak a szent Pektu hegyen tudják az ősök szellemei, ők pedig nem beszédesek. De működik, tevékenykedik és azért attól, akiről úgy tudtuk, hogy vegetatív kómában van, ez sem mindennapi sportteljesítmény.

Visszatérnek tehát a dolgos hétköznapok, lehet újra megfeledkezni a távol-keleti diktatúráról? Mert az a világ szokása, hogy nem foglalkozik az amúgy is elzárkózó természetű Remetekirálysággal, ha az nem hívja fel magára a figyelmet valamivel. Igen és nem: a három hetes átmeneti periódus, amikor csak találgathattuk Kim Dzsongun sorsát, megmutatta, hogy hiba ezt a kicsiny, ám borzalmas országot figyelmen kívül hagyni, nem egy olyan lehetőséget, forgatókönyvet végig kellett gondolnunk, amitől kilelte a hideg a planétát. Persze, amikor épp nem rosszalkodik a korpulens vezető, jó kicsit figyelmen kívül hagyni, de teljesen nem kéne, ugyanis mint a mellékelt ábrák mutatják majd, esély sincs arra, hogy ő megjavuljon.

Hogy ezzel szemben viszont mire van esély, az egy jó kérdés. Melyre igen sokféle válasz létezik. Magára az eltűnésre sem adott épkézláb magyarázatot senki, de egy kicsiny támpontunk azért van. Az NK News még április 12-én számolt be Kim Dzsongun bujdosás előtti utolsó nyilvános megjelenéséről, ők is az észak-koreai KCNA hírügynökség nyomán, mely szereplés a Koreai Munkáspárt politikai bizottságának ülésén zajlott. Az ám, de miről volt szó ezen az ülésen? Ugye, Észak-Koreában kicsit összefolynak a nálunk (elvileg) különálló intézmények, hiszen a pártapparátus azonos az államapparátussal, szóval ez egyszerre volt PB-ülés, kormányülés meg a Legfelsőbb Népi Tanács ülése is. Mármost a hírek szerint az hangzott el rajta, hogy:

„A kabinet tisztviselői súlyos hibákat követtek el a gazdaság állami irányításában, és a technokraták követelik az egységes vezetést gazdasági és állami szinten egyaránt. Ugyan az ország túlteljesítette az előző évben kitűzött termelési célokat, és a jelenlévők üdvözölték az építkezés csodálatos eredményeit, a gazdasági irányítás hibáira is rá kívántak mutatni. A jelentés nem részletezte a hibák jellegét, csupán azt állította, hogy súlyos hibákat találtak a kabinet munkájában tavaly. Komoly leckét kaptak arról, hogy ha a gazdasági útmutatást nyújtó tisztviselők nem teljesítik kötelességüket, lehetetlen lenne sikeresen elérni a párt által kitűzött gazdasági építési célokat.” (NK News)

Hát ez meg mi lehet? Elvben majdnem akármi, főleg, ha tudjuk, hogy 2019 áprilisában majdnem szó szerint ugyanilyen jelentést ismertettek az akkori PB-ülésen, és ennek akkor az volt a következménye, hogy Pak Pongju miniszterelnököt kicserélték a korábban viszonylag ismeretlen Kim Jae Ryongra, azonban Kim Dzsongun mostani előkerülésekor a szuncsoni műtrágyaüzem átadásakor a díszbeszédet Pak Pongju mondta. Akkor volt egy helycserés támadás kormányon belül tavaly áprilisban és idén áprilisban meg egy visszarendeződés? Kim Dzsongun pedig hatalmát és akár testi épségét is féltve húzódott el a tűzvonalból, míg nem rendeződtek a dolgok?

Bizony, nem lehetetlen.

Azonban most már hiperaktív újra, amint az a KCNA hírügynökség munkáján is meglátszik – véget ért a vakáció, a bohém három hét alatt megszokott napi hat-nyolc hír helyett újra elöntötte a képernyőt a propaganda tengere, mert híreknek azért ezeket nem nevezném. Viszont – ezekből is van mit tanulni. Akinek van érzéke az ázsiai politika finomságaihoz, külön fogja élvezni az orosz-koreai viszony alakulását az utóbbi pár napban.

Szóval, az ugye tagadhatatlan tény, miszerint most ünnepeltük a második világháború végének hetvenötödik évfordulóját. A legtöbb országban a járvány miatt szerényen tették, egyedül Fehéroroszország nem hagyta ki a parádét, de velük most ne legyen gondunk: azonban érintett állam volt Korea is a világháborúban, sőt, olyan szerencsétlenül sikerült azt lezárni, hogy amiatt megosztott még most is a félsziget, amiatt a hanyag békeszerződés miatt tört ki a koreai háború is. Épp ezért jóval többnek tekinthető egyszerű diplomáciai, jószomszédi gesztusnál az, hogy Putyin elnök emlékérmet küldött az évforduló alkalmából Kim Dzsongunnak.

Érem az, de egyben mementó is, mert hát a mostani állapotok annak köszönhetőek, hogy a japán megszállás alatt mérhetetlenül sokat szenvedő Koreát – és ez a megszállás a legkukacosabb számítások szerint is 1910. augusztus 22-én kezdődött, bár a valóságban évekkel korábban, akkor csak a teljes bekebelezés történt – két irányból szabadították fel, úgymint északról a Vörös Hadsereg és délről, az amerikai hadsereg, szövetségeseivel együtt. Korea már akkor sem volt a világ közepe, mindkét fél úgy gondolta, hogy aki bírja, marja, aki előbb teszi rá a kezét a félszigetre, azé lesz. Aztán találkoztak a 38. szélességi körnél, és rövidesen megkezdődött a koreai háború. De ennek azért nagyon sok köze van a Kim család trónra emelkedéséhez: a hivatalos legendárium szerint Kim Ir Szen vezette a koreai nép dicsőséges partizánháborúját, és lényegében véve egymaga verte ki a japánokat. Hogy mit vagy kiket vert ki egymaga, az kérdéses, vagy még csak nem is az: ugyanis moszkvai forrásokból tudjuk, hogy a szeretve tisztelt nagy vezér az 1940-es évek elején a Szovjetunióba menekült, és még a Vörös Hadsereg tisztjeként is szolgált. Mikor megalakult a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, Moszkva számára problémát jelentett, hogy a Koreai Kommunista Párt vezetése 1945-ben Szöulban tevékenykedett, nem bíztak bennük, és ezért cserélték le őket könnyen kézben tartható moszkovitákra Kim Ir Szennel az élen. Hogy aztán későbbi önéletrajza alapján a Nagy Vezér 1941 és 1945 között egyszerre volt Moszkvában és a Pektu-hegyen, mint golyóálló hős, az kelet-ázsiai szemmel egyáltalán nem is olyan lehetetlen. Voltak már hasonló mesék, legfeljebb most is vannak. Putyin emlékérme túl a jószomszédi, baráti gesztuson azt jelenti:

„Ne feledd, hogy a mi tankjainkkal a háta mögött került uralomra a nagyapád, és akit mi feltettünk egy polcra, azt le is vehetjük onnan.”

Na igen, csak erre nem lehet egyenesen azt válaszolni, hogy: „Sajnos tudom”, mert diplomácia is van a világon, Keleten meg főleg van. Ezért aztán Kim Dzsongun levélben köszöntötte Putyint a II. világháború európai lezárásának 75. évfordulóján. Emellett

„őszintén kívánta, hogy Oroszország diadalmaskodjon egy erős állam megteremtésében azzal is, hogy megőrzi a háborús győzelem ünneplésének hagyományát, továbbá azzal, hogy megakadályozza a koronavírus terjedését”.

Ez magyarra fordítva annyit tesz:

„Tudom, Vlágya, hogy te vagy a nagyobb is, erősebb is, de jön még kutyára dér, fájhat még a te fejed is a járvány miatt, remélem, nem kímél meg, akárhány Armata tankod is robban le a Vörös téri parádén!”

Mivel pedig tegnap udvarias hangú táviratot küldött Hszi Csin-pingnek is, melyben gratulált ahhoz, hogy

„országa a vezetésével sikereket ért el a páratlan mértékű járvány elleni küzdelemben”

elmondhatjuk, hogy Észak-Korea megpróbál visszatalálni a világpolitika porondjára. Moszkva helyezkedni akar, Phenjan viszont Pekinghez törleszkedik, business as usual, csupán annyi a kérdés, ki írja ezeket a táviratokat: az igazi Kim Dzsongun vagy egy dublőre?

De különben: nem mindegy?

A világnak valójában mindegy és sajnos az észak-koreai, nyomorgó és éhező népnek is.

Bár én amondó volnék, hogy az igazival van dolgunk.

Putyin és Hszi Csin-ping szintjén már nem szokás szélhámoskodni, mert ha valamiből, hát ebből hatalmas botrány lenne, ha kiderülne.

Az viszont minimum tanulságos, milyen árnyalatai tudnak lenni egy-egy ilyen diplomáciai levélváltásnak.

A Távol-Keleten főleg.

Szele Tamás