A mostani többrétű világfelfordulás, más néven dicsőséges tohuvabohu alkalmából azt látjuk, hogy az esztéták forradalma zajlik és véget vet a köztéri szobrok zsarnokságának, vagy mi. A héten szobordöntési hullám vonult végig a fél világon, mely nevezhető hatalmas és forradalmi győzelmek sorozatának, csak azt nem tudom, ki felett?

Azt még megértem, hogy Edward Colston szobrát ledöntötték és a tengerbe hajították Bristolban, ugyanis ő speciel tényleg kereskedett rabszolgákkal, elég sok embert adott el, aztán lehetnek ugyan egyéb érdemei, de ezeket se feledjük. Én mondjuk vele sem így bántam volna, hanem kiteszek egy táblát nagy betűkkel a talapzatra, ami elmondja részletesen, hogy ez a jó bácsi más szempontból nagyon rossz bácsi volt, aztán értelmezze mindenki, ahogy képes rá.

Más szobrok esetében érthetetlenebb a düh, hiszen ha és amennyiben Kolumbusz Kristóf (akinek le is fejezték a szobrát) nem fedezi fel Európa számára Amerikát, illetve a karibi térséget, akkor felfedezte volna más, a hajózás akkori fejlettsége mellett csak idő kérdése volt, hogy ez megtörténjen. Az pedig már végképp a sci-fi kategóriájába tartozik, hogy mi lett volna, ha ez elmarad és az isteneiknek békésen embertömegeket feláldozó aztékok fedezik fel Európát is, Afrikát is egy-két tudományos-technikai forradalom után, mondjuk a műszaki fölény pozíciójából. Meg fájón hiányzik Vörös Erik szobra, ugyanis ő is felfedezte Amerikát, át is teleltek ott a vikingek és semmi olyant nem tettek, amit most egyes tiltakozók kifogásolnak. Például nem voltak akkor és ott rabszolgáik, főleg nem afrikaiak (Skandináviában és máshol voltak, de az ilyen expedíciókra csak a lehető legkevesebb embert vitték). Más kérdés, hogy mészárolták ők is a „skraelingeket”, vagyis amerikai őslakosokat, az szintén igaz, hogy azok is őket, szóval egy Vörös Erik-szobor ledöntésének legalább annyi indoka volna, mint felállításának, javaslom a keljfeljancsi-mechanikájú, gömbölyű talapzatú szobrok bevezetését.

De a mostani válság többek között éppen arról is szól, hogy agyonvitatkozzuk magunkat, reggeltől reggelig a különböző történelmi szereplők érdemein és érdemtelenségein, ez elég hosszú ideig volna lehetséges – tudtunkkal Kossuth Lajosnak is voltak tisztázatlan anyagi ügyei, hogyha azokat elővennénk, akkor az összes Kossuth utcát és teret át kéne nevezni, a szobrait is eltüntetni, éspedig a korrupcióellenes harc jegyében, de, ahogy a jereváni rádió mondta volt, „nem ezért szeretjük”.

A bajom az, hogy ezek a dicső szobordöntések és utcatábla-lemázolások meglátásom szerint nem győzelmek, hanem csak melléktermékei az elégedetlenségnek. Sehol nem lesz olcsóbb a kenyér, ha lemázolják feketével a liverpooli Penny Lane összes utcatábláját, még nekem is fél napomba került annak kiderítése, hogy az utcát állítólag James Penny valamikori rabszolgakereskedőről nevezték el – a fél nap java része azzal telt, hogy a Beatles „Penny Lane” című számában kerestem a rasszista utalásokat és nem találtam sehogy sem. Persze, mert nekem – és még pár milliárd embernek – a Beatles-szám jut eszünkbe a Penny Lane-ről. Na, de mi pár milliárdnyian nem vagyunk liverpooli helytörténészek.

Igaz, a kenyér attól sem lesz olcsóbb, ha minden marad a régiben. És egyébként tényleg nem helyes, ha mindenféle rabszolgakereskedők dicsőségét szobrok vagy utcanevek hirdetik: velem lehet beszélni, legyen mától Liberty (Szabadság) Lane. Csak nagyon nem fog kijönni a szótagszám a Beatles-dalban, hogyaszongya:

„In Liberty Lane, there is a barber showing photographs
Of every head he's had the pleasure to know
And all the people that come and go
Stop and say, Hello”

Hiába, nem megy, három szótag nem kettő. Meg az új verzióhoz pár embernek fel is kéne támadnia, most például Lennon esetében, ha a feltámadását demokratikusan szavaznák meg, nem biztos, hogy összejönne a kétharmad, ugyanis életében ő ugyan kiállt a kisebbségi jogokért, a munkásosztályért (working class hero), de időnként bizony verte is a barátnőit, főleg, ha részeg volt, és gyakran volt az egy periódusában. Szóval, ellentmondásos figura volt, a feltámadása szerencsére nem szavazás kérdése, de a szobraira már nagyobb összegű biztosítást nem kötnék.  

Mégis, térjünk vissza a lényeghez, mert ezek a jelenségek valóban az elégedetlenség melléktermékei. Ha ugyanis a fő termékei, akkor nagy a baj, akkor ugyanis az elégedetleneket épp úgy nem érdekli a valóság, mint az elégedetteket. De remélem, nem ez a helyzet.

Akkor mi a baj a világgal?

Pont az okozza a mostani válságot, hogy a valóság került ellentétbe a különböző véleményekkel, éspedig kibékíthetetlen ellentétbe.

A huszonegyedik század fejlett társadalmainak embere – mert nem mindegyik társadalom fejlett – hozzá van szokva nem csak a lakókörnyezet minimális kritériumaihoz, de a véleménykörnyezetének relatív biztonságához is. Kevesen olyan őrültek, mint én, hogy minden reggel elolvassák a velük szemben álló sajtótermékeket is, hiszen az emberi természet nem kedveli, ha szidalmazzák, ráadásul többnyire alaptalanul: úgy alakult tehát, hogy amit nem szeretünk, nem is olvassuk, nem is nézzük, ezért nem is tudunk róla. Erre erősítenek rá – nem, nem világösszeesküvés, nem politika, üzlet! – a keresőmotorok algoritmusai, amik inkább ajánlják a nekünk tetsző tartalmakat, mint a nem tetszőket. Hiszen azok jobb reklámhordozó felületek. Ebből lesz az információs buborék, sőt, visszhangkamra.

A fejlett társadalmak polgárainak döntő többsége, amint kialakult az információs buborékja, hirtelen biztos lett abban, hogy a valóság azonos azzal, amit ő gondol róla (hiszen más, ellentmondó tényekkel az információs szférában nem találkozott).

A politikusok és döntéshozók ezt kihasználva hamisítgatták és hamisítgatják a személyre szabott valóságokat, illetve a saját képüket azokban, a hatalmuk érdekében.

A problémákat azonban – a bevált módszerrel, amivel a saját képüket is felépítették a híveik tudatában – nem megoldották, hanem vagy fel- és kihasználták vagy elmismásolták, elhallgatták. Ez egy jól működő társadalomban elképzelhető, és viszonylag hosszú ideig mehet is, amíg – nem jön egy általános, mindenkit érintő és nagyon komoly probléma. Háború vagy járvány például.

Ez volt a koronavírus, ami hirtelen felborította a vastagodó falú véleménybuborékok világát, és behozta a nyers valóságot a játékba. Az, hogy milyen óvintézkedéseket tart be az ember például, nem annak függvénye, hogy melyik politikus mondja és annak sem, hogy mit gondolunk arról a politikusról.

Igen, de ha vannak véleményfüggetlen tények, amiket látunk, akkor is, ha nem akarjuk őket látni, akkor az egész véleménybefolyásolásra-valósághamisításra alapuló rendszer bukik, a véleménybuborékok elpukkannak a valóság borotvaéles, kemény jégtábláin.

Akkor visszakerülünk a könyörtelen realitások világába, akkor a kenyér számít, a munka számít, a lehetőségek számítanak és megeszi a fene az egész „valóságon túli” (post-truth) trumpi, erdogani, orbáni és putyini világot, ahol minden gondot „ezek” vagy „azok” okoznak, mert a Porondmester azt mondta, a vita pedig abból áll, hogy „de igen!”, „de nem!”, nincs bizonyítás, nincs logika sem, a kedves közönség pedig majd eldönti, melyik bohócnak tapsol és melyiket hajigálja meg mindenféle zöldséggel. Illetve az egész bruszt ennek eldöntéséért megy, és nem azért létezik a társadalom, hogy polgárai részére mindenfélét – jogokat, kötelezettségeket, lehetőségeket és köznyugalmat – biztosítson, az mellékes, hanem azért, hogy két választás között eldőljön, ki lesz a következő porondmester. Illetve, hogy maradjon örökké a mostani. A kenyér meg kerül, amennyibe kerül, bizonyos jövedelmi szint fölött mindegy. Fő a szimbolikus politizálás, a jelképek harca, szamár küzd elefánttal, medve sassal, sas sárkánnyal, csak közben első körben sokaknak felkopik az álla, másodikban belé is halhatnak a harci cselekményekbe.

Akinek ebből van elege, annak mélyen igaza van és csak támogatni lehet.

Azonban az elégedetlenek egy részének is van szimbolikája! Azt mondja valaki: le a szobrokkal, utcanevekkel? Rendben, gazembereknek ne legyen emléke, de ki a gazember? És honnantól kezdődik a gazemberség? Elképzelek egy jelenetet:

– Mondja, kérem, kit ábrázol ez a szobor?
– Történelmünk egyik legragyogóbb csillagát. Kiváló tudós, művész, államférfi, magánélete is makulátlan volt, soha senki másra nem nézett, csak nyolc gyermeke anyjára. Békét hozott az országnak tanácsaival, fejlődést felfedezéseivel, örömöt alkotásaival.
– És mit akar azzal a drótkötéllel?
– Rákötöm az egyik végét a szoborra, a másikat a kocsimra és ledöntöm.
– De miért?
– Mert ha az őt követő gazemberek szobrot állítottak neki, az azokat követők megtűrték, a még azután következők meg nem bontották le: szerintem csakis gazember lehetett.

Rendben, ne legyen egy szobor sem többé, ne feledjük, Második Ramszesz sem volt épp derék vagy jó embernek nevezhető, töröljük el az ő emlékét is, és ha végül nem marad a valóban sokszínű múltból semmi, az mire lesz jó? Eltűnik a zavaros, kellemetlen történelem rosszízű emléke, sok esetben talán nem is olyan nagy baj, illetve de: mert emlékezni a múlt disznóságaira nem azonos azzal, hogy dicsőítjük őket. Kifogástalan ember soha nem élt, de ha mi csakis kifogástalan elődeinkre vagyunk hajlandóak emlékezni, akkor legfeljebb nem fogunk egyikre sem. Az emberi történelem egészen pontosan olyan, mint maga az emberiség: se jó, se rossz, elég mocskos dolog és tele van hibákkal, csak nincs másik megoldás, nincs másik emberiség, másik történelem.

Sőt, ez sem fog véget érni attól, hogy ledőlt pár szobor, ne feledjük, a sarkított logika épp arra jó, hogy megmutassa: hová vezet a túlzás, az ideologikus gondolkodás, egyik szimbólumrendszer cseréje a másikra.

Sehova. Legfeljebb más lesz a neve ugyanannak.

A hazugsággal való elégedetlenség jogos és szükséges, de ne egyik vagy másik ember igazságát keressük, hanem a tényekkel nézzünk szembe. Csak ha ezt tesszük, az mindenkinek, közösen lehet kicsit előnyös, ám egyik vagy másik kitüntetett embernek, csoportnak nem lesz nagyon hasznos.

Lám, ha nem ügyesen rakjuk össze, így válhat sokak apró, sokféle igazságaiból nagy, közös, kollektív hazugság is.

Rakjuk össze ügyesen. Okosabbat nem tudok mondani, jobbat nem tudok tenni annál, amit mindig, hogy felhívom a figyelmet a hibalehetőségekre.

A többi a felhasználókon múlik.

Szele Tamás