Forgókínpad

Forgókínpad

A Szakács ül hosszú, méla lesben

2020. július 16. - Szele Tamás

Nincs más megoldás, folytatni kell a mi magyar kulturális forradalmunk krónikáját, mert a konfliktus pillanatig sem csitul, olyan ez, mint a marxi osztályharc: állandó, még fegyverszünet sincs benne. Ma reggel újabb csatának lehettünk tanúi, az örökké kitartó Szakács Árpád és Karsai László között. Melynek, szokás szerint, nincs értékelhető eredménye, nem is lehet.

duck-hunting-sniper-crosshairs-2-sticker_36155_1511163362.jpg

Akárhogyan ágál ugyanis Szakács a posztmodern detotalizált – tehát voltaképpen relativizált – igazságfogalma ellen, ő maga a legposztmodernebb figurája a magyar közéletnek.

Ezt azért megpróbálom magyarul is elmondani, mert így kicsit bonyolult... szóval, fogalmaztak már úgy, miszerint a posztmodern, mint irányzat azt mondja, hogy létezhet egyszerre többféle igazság. Amolyan plurális igazság. Tehát, ha Jancsi szereti Juliskát, attól még nem biztos, hogy Juliska is szereti Jancsit, vagy, ha posztmodern alapon vesszük, általában lehet, hogy kedveli, nincs ellene sok kifogása, de vannak pillanatok, amikor a falra tudna mászni tőle. Azért ez gyakori, viszont nyilván nem vonatkoztatható elv az élet minden területére: kétszer kettő mindig négy, olyan nincs, hogy reggel három volt, este öt, attól függ, mikor nézzük és ki nézi, vagy például, ha én úgy rúgom farba az engem zaklató, beteges hazudozó, közismert szélhámos fickót, hogy eltörjön a medencecsontja, akkor a bíróság előtt hiába mondom, miszerint az én szempontomból nem bántottam ezt a bolondot, még csak nem is fogják mérlegelni az állításomat, mert a súlyos testi sértés adott és bizonyított tény lenne. Nem rúgom farba, leginkább ezért nem: ugyanis képes vagyok tudomásul venni a tények alapvető, egzakt különbségét a vágyaktól és véleményektől.

Szakács Árpád nem tud és nem is akar különbséget tenni tények és vágyak, vélemények között, neki megvan a saját, plurális, relatív igazsága, amihez tán csak Raffay Ernőnek van némi köze, és ezen kívül semmi másban nem hisz. Az mindegy a hit szempontjából, hogy ez mennyire igaz: hiszen épp abban kell hinni, ami nem bizonyítható, „credo, quia absurudum est”, mondja ő Tertullianus kései tanítványaként, hiszi, amit mond, mert képtelenség: no igen, ugyanis ha nem volna képtelenség, bizonyítaná és nem hinne benne, hanem tudná. Ilyen alapon tehát, vagyis az igazság relativizálása miatt, Szakács a legposztmodernebb alakja a mai Magyarországnak, akármennyire is perverz, nyugati dekadenciának tartja ezt az irányzatot.

Tehát ennek a vitának azért nincs eredménye – éspedig törvényszerűen – mert hit vitatkozik tudással. A két műfaj eltér, hinni a templomban kéne (mint Tertullianus tette), tudni meg az Akadémián: a kettő nem állítható egymással szembe, hiszen normális körülmények között nem is vonatkoztathatóak ugyanazon dolgokra. Szakácsnak akármit is mondjon akárhány valódi történész, tudós, de győzködhetné még a négy páncélos és a kutya is, mindenképpen megmaradna hitében, és Szakács is mondhat bármit arról, ami hite és meggyőződése – miszerint a trianoni béke alakulásáért a magyar szabadkőművesek volnának felelősek – észérvekre, bizonyítékokra soha nem fog hallgatni, ez a nézete soha nem fog megváltozni, ugyanis, lévén, hogy hittételről van szó, már egyénisége integráns részét képezi, azt mondani az érvek súlya alatt, miszerint „bocs, tévedtem” egyfelől önfeladás volna számára, másfelől hittagadó pogányság.

Azt nem tudom, hogyan egyezteti össze a lelkiismeretével – tudtommal templomjáró ember – hogy vallást csinált magának (és másoknak, sokaknak) egy politikai-áltudományos tételből, de ilyen alapon a huszadik század közszereplőinek legalább a felét felelősségre lehetne vonni, más kérdés, hogy azok nem nagyon voltak bibliás emberek.

Rendben, azt tehát tisztáztuk, hogy ez a vita disputához méltó eredménnyel nem járhat, azt is, miért nem.

Még egy annyira felhívnám a figyelmet, hogy a konfliktusba becsábuló tudósok nagy tévedést követnek el, mikor elküldik a Magyar Nemzetnek az írásaikat. Ugyanis mi történik? Ők állítják a tárgyban az igazukat, ellenben Szakács a kéziratukat kapja kézhez, jogosulatlan előnnyel indul, neki csak cáfolnia és válaszolnia kell – ő látja a saját célpontját, tisztán, színről színre, a legnagyobb pontossággal, neki csak célra kell tartania és lőhet is, szóval ez kacsavadászat, nem vita, és a Szakács ül hosszú, méla lesben, a berepülő madaraknak esélyük sincs.

Akkor lássuk, miről volt szó a mai csörtében.

Karsai László igen helyesen követi el azt a hibát, amit minden, Romsics Ignác védelmében megszólaló szakember el kell kövessen: vagyis a tárgyról ír. Melyben tökéletesen igaza van, tételesen bizonyítja ellenfele tévedéseit, túlzásait, ferdítéseit, ismereteinek hiányosságát a tudományos élet szervezésével de még atyamesterének írásaival kapcsolatban is – azt írja például:

Szakács nem érti, hogy Raffay azzal kapcsolatban sem tudott semmiféle érdemi bizonyítékot felmutatni, akárhány könyvkéziratot nyomott ki magából, hogy például a román–magyar viszonyt a szabadkőművesek rontották volna meg véglegesen. Semmiféle dokumentumot, bizonyítékot sem publikált a szabadkőművesek és a magyar baloldali radikális mozgalmak közötti szoros kapcsolatról, arról pedig még kevésbé, hogy például Károlyi Mihályt ők juttatták volna hatalomra.”

Ellenben érdekes adalékkal szolgál Raffay ügynökmúltjával kapcsolatban, olyannal, ami eddig ismeretlen volt – ugyanis mindezidáig úgy tudtuk, hogy „érdemi tevékenységére nincs adat”. Tehát, nem végzett értékelhető besúgói munkát.

Hát, most már van adat.

Raffay Ernő 1975-től másfél évtizeden át a szegedi bölcsészkaron a Legújabbkori Egyetemes Történeti Tanszéken kollégám volt. Szakmai-emberi kapcsolatunk akkor romlott meg, amikor nem egyetemi főnökei utasítására engem – egyébként teljesen jogosan – 1985 őszén antikommunista és szovjetellenes szakirodalom terjesztésével vádolt meg. Akkoriban a diákok a háta mögött sajnálkozva, lenézően csak azt mesélték róla, hogy: „szegény Ernő, ő nem tanít már, csak nackózik” – vagyis nacionalistáskodik. Rövid, de viharos politikusi pályafutása után jó húsz éve eljutott a nyílt irredentizmushoz, az alig burkolt antiszemita uszításhoz. Sajnálom őt, és még jobban azokat, akik azt hiszik, hogy ő komoly tudós, szakértő történész és például szabadkőműves-összeesküvős fantazmagóriáit komolyan veszik.” (Kiemelés tőlem, Sz. T.)

Ezek szerint mégis aktívan tette a dolgát a Szabadkőművesek Ostora, bár akkoriban nem a szabadkőműveseket támadta, hanem a szovjethatalmat védte, mint egy kis, szegedi Vorosilov.

Rendben, és mit válaszolt erre Szakács Árpád?

Már a cím is erős:

Kígyóznak a történelem kígyói”

Igen, Szakácsnak ebben a vitában pont az az előnye, amit Karsai, a logikusan gondolkodó professor emeritus a hátrányának nevez: hogy tudniillik nem tudós, hanem propagandista. Az érvek lepattognak a páncéljáról, ő nem az elmére, hanem az érzelmekre kíván hatni. És a saját közönségénél mindig hatni is fog.

Mert ma már senkit nem foglalkoztatnak sem a torzító lencsék, sem az a világ, amiben sok mindennek az értelmezési kereteit valakik meghatározták. Pont a mindent megkérdőjelező fundamentalista liberalizmus által terjesztett hatás tette őket nevetségessé. Farkába harapott a kígyó – tartja a mondás.”

No, ha ennyire érdektelen, mit rugózik rajta?

Idézettséget sem lehet venni, meg a konferenciákon is vannak ám „független bizottságok”, amelyek mint a réti sasok őrködnek a tudomány hegyormain. Láthatjuk, ha netán valaki a bolsevizmus és a szabadkőművesség kapcsolatrendszerét szeretné vizsgálni egy konferencián, „akkor legfeljebb szánakozó mosolyt váltana ki az illetékes szakértőkből, de hogy ezt az előadót meghívni nem fogják, az biztos.” Hölgyeim és uraim! Ennyit a tudományos kutatás szabadságáról 2020-ban.”

Igen, a réti sasok a tudomány hegyormain őrködnek, ezzel szemben a szirti sasok a politika mezőin, rétjein. Azért nem árt, ha az ember átolvassa a kéziratot, mielőtt leadja. Nyilván lehetséges kutatni egy alaposan megcáfolt állítást, ha valakinek ideje, vagyoni helyzete és idegállapota lehetővé teszi, kutathatja a piltdowni majomember életmódját is, annak dacára, hogy rég bebizonyították, miszerint a piltdowni koponya hamisítvány volt: de akármilyen lelkesen is kutat, konferenciára meghívni valóban nem fogják ennek alapján, hiszen világos, hogy szamársággal foglalkozik.

Ma már lehet választani, ki mit tart elfogadhatónak. Hitelesnek. Nem kell hozzá semmilyen segítő útmutatás. Az alternatíváknak pedig egyre nagyobb a közönsége, és az már rég kevés, ahogy az akadémiai vonal lenézően azt mondja, a másik oldalon a hülyék vannak.”

Mondom én: Szakács és a posztmodern kéz a kézben járnak. Dehogy lehet választani, illetve – csak vélemény és vágy szintjén. Én például nagyon szeretném, ha valaki kiásná a hófehér falú Camelotot, Artúr király városát, ahogy az is szép lenne, ha az a legendakör igaz volna. Csakhogy – Camelotnak szaga-nyoma nincs sehol a brit szigeteken, de még máshol sem, Artúrról semmi biztosat nem tudunk, a róla szóló írások legalábbis sok évszázaddal a Badon-hegyi csata után keletkeztek, szóval, ha tekintetbe veszem a tényeket, be kell látnom: ez egy gyönyörű mese, de bizony nem egyéb mesénél.

Hogy az alternatíváknak pedig egyre nagyobb a közönsége? És az mit számít a tények szempontjából? Meg lehet szavazni, hogy mi legyen a valóság?

Nem, nem lehet megszavazni. A világon sok millió ember hisz abban is, hogy a koronavírus-járványt az 5G-technológia okozza (vagy a gyíkemberek, vagy egyes kormányok, vagy a chemtrail), ha ezt a kérdést szavazás dönthetné el, sok vér folyna ok nélkül, míg mindannyiunkkal végezne nem pusztán a kitörő tömegmészárlás, de sokkal inkább a vírus. Ugyanis ez akkor is orvosi, virológiai kérdés, ha sokan gondolnak róla sokféle szamárságot. Erről nem lehet szavazni, ahogy nem nyerhetjük meg utólag a mohácsi csatát sem. A kétszer kettőről sem szavazunk.

Ha a közönség érdeklődése és véleménye számítana a tények ellenére is, akkor például logikus lenne, hogy mindannyian együnk tehénlepényt, ugyanis annyi milliárd légy csak nem tévedhet.

Ezzel szemben a tehénlepény nem emberi táplálék, a politikai propaganda nem tudomány és a vélemény vagy hit nem tény.

Ezért nincs értelme sem széles körű közvitának, sem sajtóháborúnak ebben a kérdésben: nem azonos műfajok állnak egymással szemben. Nem is azonos fogalmak. A végeredmény – vagyis a magyar tudományos és szellemi élet fölötti abszolút uralom megszerzése – szempontjából persze ez mindegy.

Valószínűleg folytatódik még egy ideig a „vita”.

A Szakács ül hosszú, méla lesben, a történészek meg röpdösnek be a távcsöve célkeresztjébe.

És lő.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása