Szerva itt, csere ott, sosem fog véget érni ez a teniszmérkőzés, pedig én már nagyon unom, de nincs mit tenni: le kell ütni a labdát. Stefka István újabb, mérföldkőnek is tekinthető írásban közölte elképzeléseit, ezúttal nem másról, mint Göncz Árpádról, volt köztársasági elnökünkről. Elképzeléseket írok, mert ezek a fantazmagóriák emlékek nem lehetnek.

Stefka gyakran és szívesen állítja magáról, hogy „mindenhol ott volt, mindenkit ismert és mindenre emlékszik”. Kár, hogy mindenre rosszul, így a járatlan olvasó, akinek káprázik a szeme a hazugságoktól, azt is kétségbe vonja, hogy mindenütt ott lett volna vagy mindenkit ismert volna. Pedig a valóság az, hogy ha mindenütt nem is, de elég sok helyen valóban megfordult, rendszerint olyan helyeken, ahol ezt neki nagyon szépen megfizették. A rendszerváltás előtt is, után is valahogy úgy alakult „történelmileg”, hogy Stefka Istvánnak mindig a kenyér vajas fele jutott. Lehet, hogy egy rövid ideig munkanélküli volt, de nem anyagi háttér és megélhetés nélkül, azért akinek a családja tulajdonában kocsma van, ne mutogassa a koldustarisznyát és ne állítsa be magát szabadsághősnek, aki a Haza üdvéért szenvedett nélkülözést. Hogy ki mindenkit ismert, azt leginkább ő tudja – egyrészt valószínűleg távolról sem mindenkit, mert arra csak a Mindenható képes, másrészt félő, hogy még azok is le fogják tagadni az ismeretséget, akik valóban szóba álltak vele. Kezd az már nem nagy dicsőség lenni.

Hát akkor lássuk, milyen hamis emlékei vannak most éppen Göncz Árpádról?

„Ebben az időben lehetett hallani, hogy Göncz Árpád gúnyneve a börtönévek alatt a „patkány” volt. Az ötvenhatosok között ismert történet szerint Göncz besúgással jutott kivételezett helyzetbe, így idegen nyelvből fordíthatott, és a váci börtön könyvtárában kapott munkát.”

Lehetett hallani, ugye, tetszik érteni: ez csodás forrásmegjelölés. Kitől lehetett hallani? Stefka nem írja, ugyebár, mivel memoárműfajjal van dolgunk, akkor írhatná ezt állításként, ha vagy ő maga ült volna együtt Göncz Árpáddal (csakhogy ő annyira nem ült, hogy ehelyett a Belügy kitüntette kiváló tudósítói munkájáért), vagy Göncz Árpád valamelyik, néven nevezett rabtársa állította volna. Akit viszont meg kéne jelöljön. Méghozzá pontosan. Nem teszi: ellenben azt írja „lehetett hallani”. Hát, ha én most lemennék a sarki kocsmába, ott annyi mindent lehetne hallani, lapos földtől chemtrailig és 5G-ig, hogy csak győzzem végighallgatni. De ha amúgy, Stefka módjára közhírré tenném a pletykákat, ki sem látszanék a perekből, okosabb volna kivennem egy hónapos szobát a Markó utcában, hogy közel legyek minden éjjel-nappal a tárgyalóteremhez.

Aztán vegyük, hogy Göncz állítólag „besúgással jutott kivételezett helyzetbe, így idegen nyelvből fordíthatott, és a váci börtön könyvtárában kapott munkát.” Hát kérem, nincs a világnak az a besúgása, amitől az ember valamit megtanul, például egy idegen nyelvet.

Ez annak a gondolkodásmódnak a megnyilvánulása, mely gyakori Stefka rajongói között: mármint, hogy ha az Ármány nem akadályozott volna valakit, most nem nyugállományú gurigagombolyító lenne, hanem minimum egyetemi tanár, különösebb előtanulmányok nélkül.

Nincs olyan megszerezhető előny, ami tényleges képességet pótolna. Mármost az ötvenes években kevesen tudtak angolul, ugyanis nem nézték jó szemmel, ha valaki ezt a nyelvet (vagy a németet) tanulta: biztos disszidálni készül. Göncz már korábban is beszélt angolul valamennyire, ezt bizonyítja maga az is, amiért életfogytiglanra ítélték: ugyanis nyelvtudásának köszönhetően ő vette fel a kapcsolatot az indiai követséggel és ő juttatta ki Nyugatra Nagy Imre: A magyar nép védelmében című kéziratát, ez ért 1958. augusztus 2-án életfogytot.

Rendben, beszélt angolul, sőt, mivel akkoriban hogy finoman fogalmazzak, a börtönökben felül volt reprezentálva az értelmiség, néhányan mások is beszéltek idegen nyelveket, többen, mint odakint, ez adta az ötletet az akkori BV-nek, hogy használják ki ezt a nem is parlagon, hanem priccsen heverő szellemi kapacitást, és az ipar számára szükséges dokumentációt a rab magyar értelmiséggel fordíttassák le. Tudott tehát Göncz angolul, de – nem olyan jól, hogy nekiláthatott volna, teszem azt a Gyűrűk Ura fordításának, azt csak később tehette meg, mikor már a sok szakszövegből, szabadalmi leírásból, miegyébből szerzett annyi rutint, gyakorlatot, hogy eligazodjon a ritkább, irodalmi kifejezések között. Magam is fordítottam eleget: tudom, hogy nem ugyanaz lefordítani egy fűnyíró-katalógust mint egy Erzsébet-kori drámát, nagyon nem. (Ez utóbbinak neki sem mertem fogni). De minimum erős társalgási szintű nyelvtudás nélkül Göncz sem kezdhetett volna a fordítani, Stefka meg száz évig is besúghatna, nem tanulna meg attól angolul. Sőt, talán zongorázni sem.

Különben Göncz Árpád 1960 márciusában részt vett a váci börtön éhségsztrájkjában is, besúgó ilyent nem tesz, hiszen ő a kedvezményekért súg be, előnyökért, ha éhségsztrájkol, pont ezekről mond le.

Szóval, a vád nevetséges volna, ha nem lenne undorító. De Stefka nagy haditettként említi, hogy annak idején ő ezt volt bátor terjeszteni a televízió nyilvánossága útján!

„A szóbeszédet,- a patkány elnevezést- A Hét egyik műsora megemlítette Göncz Árpád nevének említése nélkül. De ezt akkor már az egész ország tudta.

Lehet, hogy közszolgálati televízióként ezt helytelenül tettük, de akkorra már Göncz annyi kárt okozott a demokráciának, az ötvenhatosoknak, az országnak, hogy szükségszerűvé vált ennek a vádnak a nyilvánosságra hozatala. Ez lett a médiaháború egyik nagy botránya, amit különbözőképpen értékeltek.

Boross Péter belügyminiszter, későbbi miniszterelnök nagyon felháborodott ezen az adáson. Nem tartotta ízlésesnek és időszerűnek a „patkányozás” nyilvánosságra kerülését. Mások viszont üdvözölték, hogy végre nevén neveztük.

Aznap, vasárnap este is csörögtek a telefonok különböző hangulati elemekkel – fenyegetések, üdvrivalgások, dicséretek, átkozódások, – és telefonált Bencsik András, az Új Demokrata főszerkesztője, hogy jöjjünk át Pálfy G. Pistával az Október 6. utcai szerkesztőségükbe, mert vár bennünket a szerkesztőség összes tagja.

Pezsgőt bontottak, gratuláltak nekünk, ahhoz, hogy A Hét, milyen kemény és valóságfeltáró munkát végez. Akkor úgy gondoltuk – a médiaháború kellős közepén –, hogy velünk van az igazság. Velünk is maradt, mert a későbbiekben a balliberális sajtó mindent elkövetett, hogy elkenje Göncz Árpád köztársasági elnök valódi szerepét.”

Aha. Nehéz azt „elkenni”, ami szemenszedett hazugság, ugyanis még egy elkenéshez is el kéne fogadnunk tényként. Csak nem az. Hogy miféle pezsgőt ihattak Stefkáék abban a szerkesztőségben, arra azonban ugyanvalóst kíváncsi volnék, mert hogy majd' harminc év elteltével sem tisztult ki a fejükből, az bizonyos. Mindig ilyen erős italt kerestem, de ennyire ütőset azért sosem kaptam sehol...

Ami ennek a vádnak az aljas mivoltát illeti, még maga Stefka is magyarázkodik:

„Ennek valóságát, valótlanságát nem dolgom kideríteni. Az biztos, hogy egykori rabtársai nagyon elégedetlenek voltak a köztársaság elnöki munkájával. Ők voltak azok, akik az 1992. október 23-ai megemlékezésen kifütyülték Gönczöt, aminek súlyos belpolitikai következményei lettek.”

Tehát bizonyíték nincs, forrás nincs, csak pletyka van, rágalom, amit akárki elindíthat, még egy Stefka István is. Különben érdekes rabtársai lehettek ezek – és Stefka – szerint Göncz Árpádnak, 1958-1963 között, ugyanis azt a kifütyülést egy tizenéves, vidékről felutaztatott skinheadcsport végezte, nem pedig volt politikai foglyok, akik a köztársasági elnök börtönévei idején még szerelmi álmok sem voltak. Stefka arról feledkezik meg, hogy ezt az esetet akkoriban alaposan vizsgálta a Nemzetbiztonsági Hivatal, sőt, egy későbbi botrány miatt az akkori jelentésüket nyilvánosságra is hozták.

Akkor lássuk, mit hazudik még az Öreg?

Például azt, hogy:

„A hála nem politikai kategória, ez bebizonyosodott Göncz Árpádnál azzal is, hogy nem respektálta Antall József jóságát, amikor őt javasolta a legfőbb állami tisztségre.”

Lószerszámot se javasolt köztársasági elnöknek Antall József, Göncz Árpádot az SZDSZ javasolta, és az SZDSZ-MDF paktum tette lehetővé a megválasztását – ami kimondta, hogy a miniszterelnököt a kormánypárt adja, a köztársasági elnököt az ellenzék. Különben hol is volt Antall József, míg Göncz Árpád a rabkenyéren élve fordított? Szabad lábon, tanárként dolgozott, igaz, 1959-ben eltiltották a tanítástól, majd 1963-ban a Magyar Életrajzi Lexikonba ő írta meg nyolcvan orvos életrajzát. Szóval, őt azért be nem csukták. Írhatott is, és ez jóval több mint amennyit akkoriban mondjuk Déry Tibor elmondhatott magáról.

Nem folytatom Stefka hazugságainak elemzését, mert reggelig tartana. Ellenben azon érdemes eltöprengeni, miért hazudozik, mint a vízfolyás? Ennyire nem lehet rossz az emlékezete, ilyen irányítottan főleg nem, ezek olyan különleges memóriazavarok, hogy még a szakorvos sem tudna segíteni rajtuk. A szakorvos ugyanis csak betegséget képes gyógyítani, jellemhibát nem. Szándékot látok itt az utóbbi idők sajtókampányai mögött felsejleni, aljas, gonosz szándékot.

Egyfelől a rendszerváltás teljes elrablására törekszenek a Stefka-félék, a kormány egy részének nem kicsiny, ám nem nyilvános támogatásával, hiszen például Göncz Árpád volt az utolsó politikus, akit egy emberként kedvelt, elfogadott a nemzet. Ő például lehetne egy nemzeti konszenzus alapja, az ő személyének pozitív voltával mindenki egyetért, kivéve a legradikálisabb szélsőjobboldaliakat. De jaj, ha nemzeti konszenzus lesz bármiben is, oda az a finom, zavaros víz, amiben úgy szeret halászni a magyar belpolitika! Ezért kell a rendszerváltást is, Göncz személyét is megrágalmazni, meghamisítani, a történteket átírni, és az egész eseménysorozatot úgy értelmezni, hogy Orbán Viktor egymaga kiállt a Hősök terére, hazazavarta a Vörös Hadsereget, azok pedig hazamentek szépen ettől és ez volt a rendszerváltás.

A másik elmebaj határát túloldalról súroló kampány a szabadkőműves-vita, amit itt és most kivételesen nem részleteznék, a legújabb fejleményeket majd elemzem holnap, de az akkora őrültség, hogy még a jobboldali, konzervatív értelmiség sem képes elfogadni, annyira dilettáns és értelmetlen. Kezd politikai kutyakomédiából szakértők és laikusok közötti veszekedéssé válni – amikor a Mandiner hasábjain Szilvay Gergely támadja Szakács Árpádot csurkizmus miatt ennek kapcsán, az maga az Apokalipszis, minimum négy lovassal. Szakács, Raffay és körük most már csak maximum karhatalommal vehetnék át az uralmat a magyar szellemi élet fölött, ugyanis velük szemben már kezd létrejönni az elvileg egymással ellentétes politikai oldalak konszenzusa is.

Bár, ezt a karhatalmi dolgot még lehet, hogy megpróbálják.

Egyszóval: lopják a múltunkat, de főleg hamisítják, ha hagyjuk.

Mindenféle összes rendszert kiszolgáló, foltozott irhájú zsoldosok, elmehunytak, tehetségtelenek, kudarclovagok lopják.

Hát ne hagyjuk.

Szele Tamás