Hölgyeim és uraim, hogy Al Capone kedvenc, baljóslatú mondatával kezdjem, az ember halandó. Ezzel szemben Magyarországon a sajtó is halandó, és mintha a világjárvány nem csak az embereket pusztítaná, hanem a médiumokat is, azonban a folyamatnak távolról sincs vége, és csak egy bizonyos: nem a koronavírus okozza.
(Fotó: Váraljai Szandra)
Különös dolog médiumok haláláról, haldoklásáról írni pont ma. Október első napja a nagyközönség számára nem különösebben jelentős dátum, nekem annál inkább: ezen a napon jelent meg 1998-ban az utolsó Kurír, már magánkiadásban, ezen a napon kezdődött Orbán Viktor nyílt háborúja a sajtó ellen.
Akkor kezdjük még ennél is régebben.
Mi a baja Orbán Viktornak a tőle független sajtóval? Más politikusok is utálták, utálják, de nyílt háborút az utolsó emberig, lőszerig nem folytatnak ellene. Megpróbálják befolyásolni, van, akit lehet, van, akit nem és ennyi történik. Miért akarja a mostani magyar miniszterelnök mindenképpen a földdel egyenlővé tenni a sajtónak azt a részét, amit nem ő diktál?
Nagyon leegyszerűsítve kell mondanom, külön írást érdemelne a történet: a székház-ügy miatt. 1993. január 11-én az akkori Fidesz eladta az állami tulajdonú MKB banknak a nekik kiutalt, Váci utcai pártszékházat. A Fideszt az ügyben az éppen akkoriban gazdasági igazgatónak felkért Simicska Lajos és Varga Tamás gazdasági háttéremberek képviselték. Az ügyletnek messzemenő következményei lettek: a Fidesz körülbelül 697 millió forintot kapott, igen ám de akkor az átlagkereset 18 ezer forint volt, tehát ezt is vegyük tekintetbe. Meg a Fidesz akkori népszerűségi adatait: a statisztikák szerint a botrány kirobbanása előtt 40 százalékon állt a támogatottságuk, kétségtelennek tűnt, hogy 1994-ben erős kormánytényező lesznek, utána visszaesett 6 százalékra. Nem kellett volna eladni a székházat, pláne nem az akkori kormánypárttal, az MDF-fel közösen, főleg nem titokban, nem kellett volna a gánti kőbányába fektetni a bevétel nagy részét... a botrányt a Népszabadság és a Magyar Hírlap robbantotta ki 1993. május 25-én.
Igen ám, de ha ők megírták, más sem hallgathatott róla. Egészen addig a Fidesz nem csak a közönség kedvence volt, hanem a sajtóé is: fiatalok voltak, kedvesek, demokraták, jó volt a humoruk (ez akkor múlt el nekik), öröm volt róluk írni és ők is szerették a médiát. A párt vezetése viszont a székház-ügy kapcsán azt várta volna el a vele barátságos sajtótól, így a Kurírtól is, ahol akkoriban rovatvezető voltam, hogy vagy cáfolja a tényeket, tehát hazudjon a kedvükért, vagy legalább hallgasson róluk.
Jellemző az akkortájt uralkodó borzalmas viszonyokra, hogy erre egyetlen magyar újságírót sem voltak képesek rávenni.
Ez ma már nem fordulhatna elő. Akkor sem voltunk a puritán erkölcs szobrai, most sem vagyunk azok, de ezt azért senki sem volt képes megtenni. Orbán Viktor pedig azt nem volt képes megérteni, hogy nem tehetjük, ha egyszer kifolyt a tej, abba maximum belesírni lehet, visszadumálni a sajtárba nem. Minden akkori sajtótermékre úgy tekintett – és ma is így tekint – miszerint azok őt és a pártját elárulták.
Pedig csak annyi történt, hogy akkori kedvencünk, az éltanuló és sportos Pistike cukrot lopott a boltban és kapott érte pár taslit. Pistike ebből nem azt tanulta meg, hogy ne lopjon, hanem azt, hogy mindenkin vérbosszút kell állni, aki felképelte vagy nem tapsolt a csínynek.
Meg is tette, olaszosan kedveli a bosszút, hidegen fogyasztja, alaposan kiérlelve: a Kurír kivégzésére 1998-ig várt, míg gazdasági eszközökkel (a Postabank csődje útján) sikerült kormánykézbe kaparintani a Postabank hatalmas sajtóportfólióját, és akkor lecsapott: a Kurírt azonnal megszüntette, amint kiderült, hogy Pintér Sándor viselt dolgai jelennének meg másnap, tehát egy nap alatt végezte ki a szerkesztőséget, a Magyar Nemzetet is akkor szerezte meg (és cserélte le majdnem teljesen a szerkesztőség személyzetét a régi Új Magyarországéra, kevés kivétellel), a Magyar Hírlap később került a kezébe, a Népszabadság sorsát mindannyian ismerjük, ahogyan ismerjük még nagyon sok lap és egyéb médium sorsát is.
Igen, Orbán Viktor bosszúból fordult szembe a sajtóval és ez fajult totális háborúvá.
1998. október elsején – a lapot megszüntető határozatot egy nappal korábban közölte a szerkesztőséggel a „tulajdonos” magyar állam megbízásából a Postabank egyik akkori vezető munkatársa, bizonyos Kőhalminé, két teljes mondatban, majd balra el, ahogy azt királydrámákban szokás – a szerkesztőség épületében gyülekeztünk, megpróbáltuk felfogni, mi történt velünk, nem nagyon ment, az az igazság – és sikerült összerakni egy utolsó, négy oldalas számot, amit azonban már saját költségen nyomtunk ki és az utcán árultuk mi magunk. Abban még azt ígértük, újrakezdjük.
A sportorvat vége (Fotó: Váraljai Szandra)
Újra is akartuk kezdeni, el sem bírtuk volna képzelni, hogy ez nem lehetséges egy demokráciában. Azt igen, hogy pénz kérdése a dolog, de azt nem, hogy politikáé. Vagy mégis...
Idézném főszerkesztőnk, Szücs Gábor utolsó vezércikkét az utolsó címlapról:
Az utolsó lapszám
„Mi történt? A válasz a miniszterelnök mondataira figyelő számára már-már érthető. Vasárnap kimondta: meg kell teremteni a sajtó egyensúlyát. S még le sem nyugodott a nap szerdán, és lám, megteremtődni látszik az áhított egyensúly.
Semmi nem számít most már.
A sajtót megölni nem kell, félnetek jó lesz.
A sajtót megölni nem kell félnetek. Jó lesz.”
Nem folytathattuk, akármennyire is akartuk. A kormány a kiéheztetés taktikáját épp úgy alkalmazta, mint a hivatali nyomásgyakorlásét: hét lapengedélyünket vonták vissza, az idő telt, mi nem tudtunk együtt maradni, akinek gyerekei voltak és enni kértek, azt nem tarthattuk vissza: számomra olyan sötét nyomorban töltött évek következtek, hogy most is nyögöm őket. Azt már máskor is megírtam, hogy nem érv, miszerint a Kurír veszteséges volt: a Magyar Nemzet háromszor annyira volt veszteséges, mégis megtartották. No igen, azt át lehetett faragni, mi nem hajlottunk, mi törtünk.
Ez volt akkor, a hadjárat folytatódott, a Magyar Narancs is alig úszta meg, de valahogy kiverekedték magukat, és ez a háború most is tart. Nem sorolom a veszteséglistát, csak megjegyzem: minden nagy, print lap a mai viszonyok között bármilyen, kormány részéről érkező nyomásgyakorlással és támadással szemben tökéletesen védtelen, a Fidesz diadalai tehát nem nagy haditettek. Ész sem sok kell hozzájuk, nagy vonalakban máig a Kurír kivégzésénél alkalmazott módszert használják: gazdasági úton beférkőznek, minél nagyobb befolyást szereznek a pénzügyek fölött (ma már a hirdetési piacot is megszerezték), aztán felrobbantják a lőszerraktárat.
Jelenleg két fontosabb orgánum forog közvetlen veszélyben, ugyanis a többi már vagy halott, vagy épp nem rájuk lőnek: a 168 óránál és a Klubrádiónál látszik beteljesedni a kíméletlen fátum. És senki se ringassa magát abba a kényelmes illúzióba, hogy menthető a helyzetük.
„Az „ellenséges légkör” miatt végleg kivonul a sajtóból az EMIH”
Az EMIH vonulhatna, csakhogy az övék (volt) a Brit Média Kft. is, aminek azonban komoly tulajdonrésze van mindkét említett cégben. De mi a baj? Konkrétan semmi, csak Köves Slomó „bizalmatlannak” érezte a légkört a Klubrádiónál. Nagyszerű, négy-öt éve még nem érezte annak, csak most? És a 168 órán meg rajta maradt a bizalmatlanság bélyege, mint szamáron a fül? Vagy hogy van ez? A valós indokokat sosem fogjuk megismerni, ugyanis sosem fogja elárulni emberünk. De mi lesz most?
„Felelősen csak úgy lehet visszavonulni, ha ez egy hosszabb, organikus folyamat során történik meg. (…) Nincsen okom kételkedni abban, hogy Milkovics úr vállalásainak megfelelően, a médiumok alapértékeit nem sértve formálja egy 21. századi, versenyképes sajtótermékké a 168 Órát. Nagyon ígéretesek az elgondolásai. Egyébként pedig bármi történt a 168 Órával, kezdve attól, hogy megmentettük, folyamatosan azt írta a baloldali média, hogy valójában a Fidesz áll a folyamatok mögött azzal a céllal, hogy beszántsák vagy áthangolják.”
Köves úr, maga pont úgy gondolkodik, mint a kormány. „Baloldali médiáról” beszél, egységként, ami abszurdum, és mutatja, mennyire idegen öntől minden, ami sajtó. Ördög se hangolja össze a „baloldali médiát” nem is lehetne, ezerfelé húz az a fogat, többször nem ért saját magával sem egyet, mint ahányszor igen: ennek az idézetnek csak annyi információs értéke van, hogy megtudtuk belőle, a következő tulajdonos Milkovics Pál lesz, akiről én magam nem sokat tudok, csak annyit, amennyit maga mondott a Pesti Hírlap újraindításakor.
Éspedig azt, hogy szándéka szerint „politikailag független, méltányos és kritikus” tartalmakat szeretne előállítani. Azt még meglátjuk, hogy ezzel szemben mit sikerül, de az biztos, hogy szemben a Klubrádióban élvezett 14 százalékos tulajdonnal, a 168 órában sokkal magasabb a tulajdoni részesedése a Brit Médiának, azzal együtt, hogy maga ez a cég már korábban is ötödrészt Milkovicsé volt, tehát az EMIH nem zavartatja magát: a teljes médiacéget adja el, mindenestől, így a 168 óra száz százalékban lesz az új tulajdonosé.
Aki reméljük, hogy jó lesz, habár túl sokszor reménykedtünk már ilyesmiben: én emlékszem olyan emberre is, aki azt mondta, nem lesz rosszabb a Fidesz-kormány az őt megelőzőknél. Okos ember volt és nagy nyilvánosság előtt mondta, csak mintha később nem lett volna igaza.
A magam részéről nem is a 168 óra „átállításától” tartok, hanem a megszűnésétől – nem gondolnám, hogy Milkovics a Fidesz embere volna, azt viszont sajnos gondolnám, hogy ő is ember, akit meg lehet szorítani, fenyegetni, akire befolyást lehet gyakorolni, és van az a helyzet, amikor érdemes el- vagy átadni egy hetilapot.
A Klubrádió tulajdonviszonyai azért jobbak, ők nem függnek száz százalékban senkitől anyagilag, azonban műszakilag ezer százalékban függnek a frekvenciaengedélytől, ugyanis rádióadás rádióhullám nélkül elképzelhetetlen, márpedig pont ezt vették el tőlük – innentől nyitott kérdés a hogyan tovább.
Ahogy előttünk is nyitott kérdés volt huszonkét évvel ezelőtt a Kurír szerkesztőségének épületében. És bármit is gondoltunk akkor: nem úgy lett, nagyon nem. Másként lett, rosszabbul, épp, hogy túlélhető módon, hatalmas kanyarokat kellett leírnunk, melyek után meg kell vallanunk: ugyanott vagyunk, mint 1998. október elsején a sajtó helyzete szempontjából.
A szabad és független magyar sajtó – már, ami még maradt belőle, és az nem sok – reális veszélyben van, és már a létét, sőt, a sajtó függetlenségének a lehetőségét is tagadja a kormány.
Ugyanaz vezeti a kormányt, aki akkor.
Aki kérlelhetetlen bosszút esküdött a sajtó ellen, egy ingatlanpanama lelepleződése miatt.
És bosszút is áll.
Huszonkét év alatt csak annyi történt, hogy most ő van aránytalanul előnyösebb helyzetben.
Robog a gőzhenger.
Emlékezzünk 1998. október elsejére.
A magyar sajtóban ez a Halottak Napja.
Csak mondom: október elseje minden évben van.
Magyarországon és sajtószempontból minden évben többször is van.
Ez ám a hungarikum!
Szele Tamás
