Azt gondolná az ember, hogy átkozódni, káromkodni csak egyféleképpen lehet: utálatosan. Hát nem mondom, többnyire úgy is szokás, de lehet például elegánsan is, sőt, akinek az nem megy, megpróbálhatja mesterkélt okoskodásnak álcázni azt, miszerint igen nemtelen szándékai vannak egyik vagy másik, netán mindegyik embertársával. Fogalmazhat irodalmi nyelven is.

Kicsit messziről kezdem, de Szakács Árpád tegnapi vezércikke a Pesti Srácokban megérdemli a törődést. Sőt, még messzebbre kell mennem, hogy érzékeltessem a helyzet sajátos hangulatát.

Írtam én múlt szombaton a pozsonyi csatát bemutató „oktató animáció” előzeteséről egy kis eszmefuttatást. Még jó, hogy az előzetesről, így a teljes filmet nem kellett már végigelemeznem. Ennek is komoly visszhangja lett: meglehetősen olvasottnak mondanám, csak ha az írás átlép egy bizonyos olvasottsági határt, törvényszerűen lesz belőle botrány. Nálam is megjelentek – a kommentek mintegy tíz százalékában – a mélynemzeti-nacionalista vélemények, meglehetősen széles skálán mozogva, volt, aki a masszagéták árulójának nevezett, bár mondjuk én csak múzeumban láttam masszagétát, és az sem biztos, hogy az volt, akadt, aki barbárnak hívott, mert nem ismertem szerinte a szkíta lovak temetkezési szarvfejdíszét (dehogynem olvastam róla, csak az ezerötszáz évvel korábban fordult elő a pozsonyi csatánál, Kazahsztánban, és nem ütközetben szarvazták fel a lovakat a szkíták, hanem akkor, amikor a gazdájuk mellé temették őket), a legszebb kommentet pedig szó szerint idézném:

„Idióta te ganaj libsi aki ilyen cikket ír te biztos a nagy Kazár birodalom a nagy gót birodalom a nagy szláv birodalom a nagy római birodalom a nagy dák birodalom nagy Károly ami egyik sem létezett de Harry Potter, Star wars Arthur király akik szintén a képzelet szüleménye ezt Csurgó szájjal kidület szemmel az Avatar illúzióával nézed hülye ganaj buta libsi.”

Ne tegyük fel a kérdést, hogy mire gondolt a költő: a költő arra gondolt, hogy én dögöljek meg, valamint rajtam kívül mindenki más is, aki nem úgy gondolja, hogy turulban született. Mármost az ilyesmiken megsértődni nem szokás, nem azért, mert ne volnának sértőek, hanem azért, mert egész nap őrjönghetne az ember, ha foglalkozna velük.

Törölni kell még a Facebook-felületről is, hogy ne képezze tárgyát egy esetleges feljelentésnek (meg hogy höröghessen a sok szélsőjobboldali, miszerint „nem vagyunk demokraták” – demokraták ugyan vagyunk, de utálunk pereskedni, márpedig a mi felületünkön a magyar jog szerint mi vagyunk a felelősök a kommentek moderálásáért is, ha valakit megsértenek és az illető bead egy keresetet, első körben mi ballagunk be a bíróságra), törölni, az elkövetőt ki is tiltani, hogy ne járjon vissza nyugtalan, bolygó lélekként kísérteni, és menni tovább.

Volt nekem ennél nagyobb átkozásom, többször is, hol a vizes VB pénzügyeinek kellett volna tetszenie nekem és én ehelyett elkezdtem számolgatni, hol az orosz futball-világbajnokságtól kellett volna hanyatt esnem, és hasra sem sikerült, hol más okokból zúdult rám az a „népharag” ami a népnek, sőt, az olvasóknak még a tizedét sem képviseli, szóval eddig nem csináltam kázust a hisztériából. Főleg, mivel kedd óta laptársaink is foglalkoznak a filmecskével, náluk is látom ugyanezt a verbális lincselést, sőt, gyakran ugyanazok a nevek szignálják a karácsonyi „jókívánságokat” náluk is, mint nálam.

Szóval: nem, nem a tömeg haragszik, csak egy csoport, de ők aztán mindenhol, néha még jobboldalon is – mert bizony a baloldalisággal nem túlzottan vádolható Válasz Online pontosan ugyanarra jutott az „oktatófilm” kapcsán, ahova én, aki pedig jobboldalisággal nem vagyok vádolható. Ez okot ad némi óvatos örömre, mert ezek szerint még nem ment el teljesen az esze mindenkinek és képesek vagyunk belátni, hogy ami pocsék, az politikai oldaltól függetlenül – pocsék.

De hagyjuk is a trollseregeket, uruk-hai orkokat, vegyük elő Szakács Árpádot.

Lássunk csodát: ő is a pozsonyi csata-filmről írt.

Persze, kicsit mást, mint én. Nem is kicsit. Elöljáróban azon búsong, hogy:

„A magyar nemzettudat tekintetében talán egyetlen olyan terület és korszak sincs, amelyik olyan indulatokat váltana ki ma is, mint a magyar őstörténet. A „honnan jöttünk?” kérdések napjainkban legalább annyira foglalkoztatják a magyar társadalom jelentős részét, mint az, hogy hová tartunk. És ez egy sajátosság, hiszen gondoljunk arra, körülöttük egyetlen nép sem szenved ilyen problémától. Mindenkit csak a jelen és a jövő érdekel, a múltat le tudják néhány mesével és legendával, és ez semmilyen zavart, megingást nem okoz az adott társadalom önbecsülése számára.”

Nem tenném ezt társadalmi önbecsülés kérdésévé. A magyar őstörténet érdekes és fontos kutatási terület, mindenképpen érdekes, olyan tudósok számára is az, akik például nem érintettek nemzeti szempontból. Azért, mert tényleg figyelemre méltó. Meg azért is, mert tisztázatlan az ősmagyar eredet kérdése már több, mint ezer éve, szóval persze, hogy kell vele foglalkozni, nagyon is – de foglalkozás a tudományos kutatás is, a tündérmesék költése is. Mármost mivel tudományos kérdésről van szó, itt a tündérmesékre semmi szükség, sőt, károsak, eltorzítják a korszakról a köztudatban élő képet, a valódi történészek évtizedekig fognak vért izzadni, míg elmagyarázzák, hogy nem, nem úgy volt, vagy legalábbis nem egészen... No, de Szakács szerint nemzeti önbecsülésünk a tét, és rögtön meg is nevezi a felelősöket.

„Mindez egy jelenség. Azzal áll összefüggésben, hogy a Magyar Tudományos Akadémia a nemzetárulás kategóriájába tartozó tevékenységének égisze alatt az utóbbi 150 évben az őstörténettel kapcsolatos ismereteket szó szerint meghamisítva próbálják átültetni a magyarok fejébe. És pontosan ez van ma is. A társadalomtudományok ugyanis megpróbálják elhitetni magukról, hogy egzakt tudományok. Pedig ez Magyarországon sokszor semmi más, mint politika. Egyszerű politika, szekértáborokkal, egzisztenciákkal, tudományos fokozatokkal, no és rengeteg pénzzel.” (Kiemelés Szakács Árpádtól)

Azt mondja a szerző: politika. Hát az elmúlt százötven évben működött pár rendszer Magyarországon, egymással nem ritkán antagonisztikus ellentétben is voltak, sok mindenre panaszkodhatunk, csak épp arra nem, hogy unalmas lenne a történelmünk. Szakács szerint mindezeknek a rendszereknek, melyek egymással a világon semmiben nem értettek egyet, és utólag mindegyik cifrán elátkozta a többit, az az egyetlen közös pontja, érdeke, mi több, talán mozgatórugója is, hogy eltitkolják a valódi magyar őstörténelmet. De a Habsburg főhercegtől a tanácsköztársasági népbiztoson át a Horthy-főispánig, a nyilas körzetvezetőig és a megyei párttitkárig mindenkinek ez az egy fő célja volt, semmi egyéb? Hát honnét ez a mindenen átívelő érdekközösség? Sehonnét, feleim, ez egyszerűen hazugság. A magyar őstörténetről keveset tudunk (bár azért valamennyit mégis) így csodás terepe mindenféle burjánzó képzeletnek és politikai hazugságnak, csak azt éppenséggel nem az akadémikusok követik el, mint szerzőnk állítja, hanem a politikusok. Könnyű olyasmiről hazudni, amit alig ismerünk. Egyszer megkérdezték Vu Tao-cét, a híres kínai festőt:

- Mester, mit a legkönnyebb és mit a legnehezebb festeni?

- A legkönnyebb isteneket és démonokat, a legnehezebb kutyákat és lovakat.

- Miért?

- Mert istent, démont még senki sem látott, kutyát meg lovat viszont mindenki lát, minden nap...

A délibábos Magyarságkutató Intézet is ilyen isteneket, démonokat fest a falra, aztán haragszik, ha nem égetünk előttük füstölőt: bezzeg kutyát, lovat nem festenek, főleg, mert nem is tudnának.

„Most maradjunk annyiban, hogy kazalszámra lehetne elégetni és ledarálni a sok-sok tudós életpályát kikövező könyveket, cikkeket, amelyek a magyarság őstörténetének meghamisítása jegyében íródtak. (…) Mivel nem volt hiteles kép, így sokan laikusként próbálták azt megalkotni. Ez pedig pontosan az MTA malmára hajtotta a vizet. Volt összehasonlítási alap, a mesékben hívők és a komoly kutatóknak beállított társaság között. Miközben például egy finnugrista Szentgyörgyi Rudolf semmivel nem különb, mint bármelyik eszelős, aki vad elméletekkel kereskedik, csak éppen Szentgyörgyi úr egyetemen oktat.” (Itt viszont a kiemelés tőlem származik)

Könyvet égetni, darálni? Cáfolni kéne, ha lehetne, de nem lehet, így égetni kell. Kell? Ahogy elnézem, nagyon arra készül a raffayta szekta. Mert Szakács Árpád is Raffay Ernő köpönyegéből bújt ki, az ő ökle ez az ember, nem egyéb. Hogy úgy mondjam: egyetemi tanárok eszelősnek nevezése azért nem túl produktív, mert ha eszelősök volnának, nem lennének egyetemi tanárok. Ellenben bármelyik eszelőst fel lehet venni, ki lehet nevezni bármely KESMA-kiadvány főmunkatársának, senki észre nem veszi, hogy zavart az elméje. Szentgyörgyi úrra emberünk különben egy két évvel ezelőtti vita óta és miatt haragszik – amint látom, haragtartó a természete. De mégis, mi a lótüdőért olyan nagyon fontos épp most és nem máskor az őstörténet és azon belül is a pozsonyi csata? Itt a válasz erre is.

„Ma a helyzet sokkal bonyolultabb. Most is lesz egy pozsonyi csatánk: 2022-ben! A külső ellenséget, most a belső ellenség is segíteni fogja. Ezért 2022-ben nehezebb lesz, mint 907-ben.

Ha vesztünk, konkrétan Magyarország meg fog semmisülni. Ezt kellene felfogni! Mert minden odavész, nemcsak a múltunk, hanem a jelenünk és a jövőnk is. (…) 

Ideje a sorainkat rendezni, mert minden csepűrágás, okoskodás, gáncsoskodás, ami gyengít, az a vesztünket fogja okozni. Mindenki meg tudja találni a helyét a közelgő sorsdöntő ütközetben. Ideje beállni a sorba, nem okoskodással, hanem tényleges munkával. Mához két évre nem lesz hazánk! Ez a tét. A másik oldalon nem a balfék finnugristák lesznek, hanem a globális világ szervezett zsoldosai. A vélt vagy valós kibékíthetetlen ellentéteket a 2022-es pozsonyi csata után is meg tudjuk beszélni. Akkor még lesz rá lehetőségünk.

Ébresztő, magyarok! Ébresztő, Magyarország!” (Kiemelések a szerzőtől)

Szóval erre megy ki a játék: választási propagandát láttunk. Kicsit korán kezdi, bár a Fidesznél a választási kampány abban a pillanatban kezdődik, amikor az előző véget ért. Amondó volnék, hogy mához két évre is lesz Magyarország, szerzőnk ne fogadjon nagyobb összegben a végpusztulásra és a nemzethalálra, mindkettő el fog maradni. Azt nem tudom, jobb hely lesz-e az ország vagy rosszabb, de hogy meglesz, a népével, sőt, Szakács Árpáddal együtt, az bizonyos. De látjuk tehát, hogy a politikai propagandista egyszerű választási érdekből vádolja politikai propagandával a tudósokat – meglehet, mivel az ő fejében nincs is más, csak propaganda, el sem tudja képzelni, hogy egyebek is vannak a világon. Logikai szempontból nincs különbség Szakács írása és fentebb idézett „ganaj buta libsit” emlegető trollkomment között: szerzőnk ugyanazt mondja, amit a frusztrált mélynemzeti kommentelő. Csak hosszabban, irodalmi nyelven és ezért hatásosabban. De a lényeg azonos mindkét megszólalásban.

Azért elképzelek egy történelemórát 2050-ben:

- Pistike, mit tudsz a pozsonyi csatáról?

- Tanár úr kérem, én készültem...

- Akkor halljuk. Kik ütköztek meg és mikor?

- Az ütközetről kevés írásos emlék maradt fenn, de ezek alapján a pozsonyi csata Budapesten zajlott, 2020 végén.

- Jól van, Pistike, és kik harcoltak kikkel?

- Szakács Árpád harcolt a Magyar Tudományos Akadémiával.

- És ki győzött?

- Azt pontosan nem lehet tudni. Még tart.

Szele Tamás