Napok óta feszült figyelemmel kísérem az észak-koreai Munkapárt kongresszusának eseményeit. Időnként ugyan más roppant lényeges események is történtek, például Spárga macska többször beült a monitor elé, melyen a plénum eseményei zajlottak, de pár órán belül, amint hiányozni kezdtek az izgalmak, megkértem, hogy fáradjon odébb.

Az az igazság, hogy féltettem is azt a rossz életű, házsártos kandúrt, még a végén megválasztják körzeti párttitkárnak vagy kinevezik egy tüzérezred élére, aztán köszönhetek neki előre, míg ki nem esik a pikszisből. Annál már az is jobb, ha bele akar bújni a fülembe, mind a hat kilójával, mint például most. No, komolyra fordítva a szót: csodálatos, napokig tartó színjátékot láthattunk, aminek azért igenis van világpolitikai fontossága. Főleg, ha Washingtonban lenyugszanak a kedélyek. Amennyiben Biden elnöknek nem kell nagyon komoly belpolitikai problémákkal megküzdenie, úgy néz ki, hogy különösebb háború nélkül is kimúlik az észak-koreai szörnyrendszer.

És ez speciel nagyon jól jönne az egész világnak, ugyanis kifejezetten aggasztó, miszerint ennek a kis, kövér, rossz modorú Kim Dzsongunnak nukleáris fegyverei vannak, hordozó eszközei meg pláne.

A modorról még lesz szó, de a kongresszus legcsodálatosabb jelenetét sajnos nem láthattuk: az első nap nyitóbeszédében valódi könnyekkel a szemében kért bocsánatot Kim Dzsongun a néptől, mert:

„nem volt képes kellőképpen meghálálni népének a belé vetett óriási bizalmat”.

Ha most bárki elhiszi a bocsánatkérés őszinteségét, az vagy bolond, vagy kezdő munkatárs egy magyar sajtótermék külpolitikai rovatánál, első munkanapján, mert a másodikra már összeszed az ember annyi egészséges cinizmust, hogy csak röhögjön Kim Dzsongun nagyjelenetein, Ez az ember ripacsnak született (többek között), lehet tudni, hogy amikor sírva fakad, rövidesen nagyon nagy bajok következnek, mintha egy pekingi operában lennénk és a Majomkirály elkezdene játszani a botjával.

Dehogy kért ő igazából bocsánatot. Csak a kedves kollégák itt-ott a honi sajtóban egyszerűen lefordították a hírügynökségi jelentést. Arról van szó, de arról nagyon és rettentően, hogy a mostani ötéves terv célkitűzéseiből gyakorlatilag semmi nem valósult meg, ami nem rakéta vagy robbanófej. Annyira nem, hogy igazából már tavaly lezárult volna az a tervperiódus, viszont ráhúztak még egy évet, úgy sem jött össze. Pedig szép, nagy műtrágya- és kábelgyárakat, valamint kaszárnyákat adtak át, ami éhínség idején mondhatni múlhatatlanul fontos: a nép összeköti a műtrágyát meg a kaszárnyát a kábellel, és már nem is éhezik. Vagy hogy van ez.

Úgy van azonban, hogy a mostani pártkongresszus résztvevőinek olyan nyolcvan százaléka részt sem vett az előzőn, akkora személycserék voltak, bár ez fikarcnyit sem segített, habár biztató jel a magas káder-felhasználási ráta, hátha egyszer csak kifogynak belőlük. Az biztos, hogy a mostani állapotok miatt megint fejek fognak hullani, ugyanis káderből még akad elég, rizsből már nem. Eddig is hatalmas volt a szegénység Észak-Koreában, de a tavalyi év időjárása még rosszabbat hozott, a terméshozam a fele sincs annak, amennyi normális évben szokott lenni. Nem véletlen, hogy a Rodong Sinmun valóságos kampányban népszerűsíti a burgonyatermesztést, bár nem sok értelme van a népszerűsítésnek egy tervgazdálkodásban, ahol az ember úgyis azt vet, amit mondanak neki és azt is arat, legfeljebb ezentúl elveti a krumplit és learatja a gépkarabélyt. De a krumpli azért fontos, mert az arrafelé még nem igazán elterjedt kultúrnövény (régebben Kínában sem volt az, mikor Pekingben megnyílt az első McDonald’s, darabszámra árulták a rósejbnit, ez azért mostanra már megváltozott) és segíthet az össznépi alultápláltság ellen. Tavaly novemberben például már arról is írt a helyi sajtó, hogy példás börtönbüntetéssel sújtották a krumplitolvaj termelőket, akik arra vetemedtek, hogy megették a burgonyát, amit termesztettek.

Mondjuk lövöldözhettek is volna vele. Bár arra mérsékelten alkalmas.

Szóval, ha csak ennyi lenne a baj, már ez is sok lenne. De még ráadásul tavaly nem kevesebb, mint nyolcvan százalékkal csökkent az ország külkereskedelme, pedig már ott tartanak, hogy a tengerfenékről kitermelt és megtisztított homokot adják el az Emirátusoknak. Homokot a sivatagba: ugyanis a sivatagi homok nem alkalmas építőipari célokra, ez meg igen. Csak hát már ez sem működik.

A koronavírus-járványról annyit lehet tudni, hogy az ott nem létezik, mert a dzsücse elvei nem engedik meg, hogy az osztályellenségen kívül bárki elkapja, de osztályellenség sincs, tehát járvány pláne nincs, csak sok halott, akik mind tüdőgyulladásban hunytak el. Valamint hatalmas mennyiségű oltóanyagot rendelt az állam, habár, mint említettem, semmi szükség rá.

Ilyen reménytelen helyzetekben szokta Kim Dzsongun előrántani a nukleáris adu ászt: felrobbant pár petárdát, hogy lássák, mije van neki, aztán sürgősen kölcsön kér. Csakhogy ez most nem működik, aminek több oka is van.

Például nem is olyan nagyon biztos, hogy még van neki mit robbantani, lehet, hogy hozatni kell a pekingi ócskapiacról. De ha még lenne is, az ő szívbéli kebelbarátja, Donald Trump épp most esett ki szörnyű robajjal az elnöki székből, kérdés, neki is miféle vége lesz, az utódja, Biden elnök pedig a kampány során óhatatlanul Kim Dzsongun ellenfelévé vált, hiszen Trump olyanokat írt a korpulens úrról, hogy „szerelmes lett belé”. Legyenek boldogok, ha már így alakult, de akit Trump ennyire imád, azt Biden nem szerethette, tehát valamelyik beszédében „orgyilkosnak” is nevezte. Mondjuk van a dologban valami. Erre válaszul mondta azt Kim Dzsongun, miszerint

„Biden elnök egy veszett kutya, akit bottal kellene agyonütni”.

Szóval elképzelhető, hogy ezek ketten nem fognak randizni Szingapúrban, mint az Biden elődjével megesett. De ha az Egyesült Államok szigorúbb Korea-politikát vezet be, és egyelőre ez a legvalószínűbb, még annyi sem lesz a külkereskedelem, mint most, pedig most is pokoli állapotban van a mérleg.

Pillanatnyilag azonban Kim Dzsongun nem tud okosabbat, csörteti a kardot. De azért óvatosabban teszi, bár szörnyen átkozódik mellé.

Talán ennek az óvatosságnak is köszönhető, hogy a Reuters hírei szerint Korea üstökösként ívelő csillaga, Kim Jodzsong, a diktátor húgocskája kissé, hogy úgy mondjam, alacsonyabban ível, mint eddig. Tudni kell ugyanis a koreai szemmel meglehetősen dekoratív külsejű hölgyről, hogy a törékeny testben egy kőkemény tábornok lelke lakik, vagy inkább egy markotányosnőé: egyszerűen képtelen trágár sértések nélkül megszólalni, a legmocskosabb szájú halaskofák is sírva könyörögnének neki egy tanfolyamért. Ez azonban az ő helyzetében nem szerencsés tulajdonság: az elmúlt év folyamán ugyanis, mely egyébként arról híresült el, hogy bátyja, Kim Dzsongun 28 naponta került csak elő, és fogalmunk sincs, hol tartózkodott egyébként, a húgocskára bízták a két legfontosabb külkapcsolat ápolását, vagyis Kim Jodzsong foglalkozott a dél-koreai ügyekkel és az Egyesült Államokkal. Pekinget és Moszkvát nem kapta meg, de Szöullal és Washingtonnal sikerült olyan hangnemet megütnie, hogy olyant még a Kissinger sem hallott eddig, pedig az már mindent látott-hallott, égen, földön, föld alatt, mint Utnapistim. Nem lehetett ebben a helyzetben továbbra is az ő kacsóiban hagyni ezt a két külpolitikai területet, elvették tőle, sőt, világ csodájára a Koreai Munkapárt Politikai Bizottságából is kikerült. Azért a Központi Bizottságnak még tagja, de elképzelem, ahogy szaggatja csipkés kis keszkenőjét rózsaszín szobácskájának magányában, keserű könnyek között, és átkokkal rózsás ajakán kívánkozik a Politbüróba, ahonnét, ó jaj, kiakolbólították. Más kérdés, hogy ez a magyar sajtóban olyanforma címekkel jelent meg, miszerint:

„Kim Dzsongun lefokozhatta a húgát”

és az értő olvasó ilyenkor húzza össze a szemöldökét: mivé lehet egy húgot lefokozni? Holnaptól unokahúg?

Mindez eltörpül azonban a történelmi jelentőségű esemény mellett, miszerint Kim Dzsongunt végre megválasztották a Koreai Munkapárt főtitkárának!

Miért, eddig nem volt az?

Nem. Valahogy erről mindenki megfeledkezett. Kim Dzsongun minden megtisztelő cím birtokosa volt, ideértve az „Élenjáró fejőnő” és a „Hős város” címeket is, de főtitkár nem volt. Sőt, atyja, Kim Dzsongil 2011-es halála óta egyáltalán nem volt főtitkára a Koreai Munkapártnak, de látszik is, főtitkár nélkül mire mentek, meddig jutottak. Most már van nekik ilyen, és holnaptól emiatt minden másképp lesz, leereszkedik az égből, a Jóistenke kötényéből egy akkora halom krumpli, mint a Pektu-hegy, amivel mindenki jóllakhat. Persze Észak-Koreában nincs Jóistenke, csak Kim Ir Szen, de hát krumpli is csak annyira van náluk, mint Jóisten.

Ennyit a világrengető tisztújításról, akkor összegezzük a kongresszus eredményeit.

Nulla.

Nincs mit összegezni, ugyanis nincsenek eredmények. Összesen két dolog történt: az egyik, hogy Kim Dzsongun bevallotta, miszerint eltolták az ötéves tervet és córesz van, a másik, hogy Kim Jodzsongot kicsit levették a diplomáciai sakktábláról (végre).

Ettől még Észak-Korea továbbra sem fog tudni mihez kezdeni az éhínséggel, szegénységgel és zsarnoksággal, és míg a Kim család irányítja, ez így is marad. Hiába minden kádercsere, minden szigorkodás, ha egyszer maga a rendszer rossz: most kéne Kiméknek jól megpakolt bőröndökkel elindulni Svájcba (ott amúgy is ismerősök, hagyományosan ott tanul a család minden tagja) és még a búcsúlevelet is Zürichből megírni.

Jelen helyzetben az Egyesült Államok számára az volna talán a legcélravezetőbb, ha a belpolitikai állapotok konszolidációja után a koreai vizekre küldenének legalább három repülőgép-hordozót, és napi négy-öt hullámban megbombáznák a Remetekirályságot burgonyával és kukoricával.

Így mindenki jól járna és az észak-koreai nép is látná, ki akar neki jót és ki rosszat.

Innentől kezdve már maguktól mennének a dolgok.

Erre azonban nem fog sor kerülni sajnos, így elmondhatjuk, hogy Észak-Korea jövője nyomorúságosan néz ki.

A jelene és a múltja nemkülönben.

Szele Tamás