Minden interjúnak van története, ennek is: ez tulajdonképpen a német ZDF televízió és a Huppa koprodukciója. Én ugyanis másodállásban szervezőként – meg minden egyéb munkakörben, amire szükség van – segíteni szoktam a ZDF-nek, és úgy alakult, hogy ezt az interjút, mely a Klubrádió tegnapi utolsó analóg adásnapján készült, együtt készítettük.

Ezért vannak is a kérdésekben olyan elemek, amelyek a magyar olvasóknak evidensek, épp, hogy a német tévénéző is értse, mi történik nálunk. Ugyanis ott – és másfele is, tapasztaltam – épeszű emberek élnek, akik úgy néznek Magyarország politikai eseményeire, mint ötlábú borjúra, ritka, értelmetlen csudára.

Fontosnak tartanám hangsúlyozni azt is, hogy a Klubrádió se meg nem szűnt, se el nem hallgatott, csak az analóg, földi sugárzásról online műsorszórásra kényszerült váltani. Ez természetesen más piac, más környezet – de azt egészségesnek, életrevalónak és kiváló szelleműnek érzem, hogy az ott töltött idő alatt semmiféle temetői hangulat nem volt, pedig haj, ismerem én azt: ahány lapot, sajtóterméket megszüntettek alólam is, szeretteim és barátaim alól is, szél ellen, öt mérföldről megszagolom, ha szerkesztőség végpusztulása várható.

Tegnap ezt nem éreztem. Éreztem jogos dühöt a hangulatban, óvatos bizakodást, reményt: ezt mind éreztem én. De a Klubrádió nem készül halni, tehát nem is fog elpusztulni. Feltámad, porából megéled, mint a főnixmadár. Na jó: főnixzebra. Ennek fényében ajánlanám figyelmükbe a magyar–német koprodukcióban készült interjúnkat, melyet ebben a sajtótörténetinek is mondható pillanatban készítettünk Hardy Mihállyal, a Klubrádió főszerkesztő-helyettesével. A beszélgetés teljes, magyar szövege csak nálunk elérhető: érthető módon a német híradásokba már csak egy vágott, rövidített változata került be.

- A rádió ilyen különleges helyzetben már volt, de ez – úgy tűnik – elnémítása az állomásnak. Ez persze olyasmivel is járhat, hogy le kell építeni egyeseket, el kell néhány kollégát bocsátani. Számítotok arra, hogy spórolni kell, ilyesmire kényszerültök?

- Én azt gondolom, hogy ez nem teljesen az én asztalom, hiszen nem én vagyok a vezérigazgatója vagy a tulajdonosa a rádiónak. Meglátjuk, hogy a hallgatók milyen mértékben támogatnak bennünket. Ha marad az a fajta támogatás, aminek útján a legutóbbi alkalommal nem kevesebb, mint 107 millió forintot adományoztak közvetlenül nekünk, akkor nagy valószínűséggel ilyesmikben nem kell gondolkodnunk. Ha hosszabb távon kell az internetre költöznünk, akkor inkább műfaji alkalmazkodásról van szó. Másképpen kell, hogy szóljon egy internetes rádió, mint egy hagyományos, földi sugárzású. De egyáltalán nem adtuk fel a reményt, hogy előbb vagy utóbb visszatérhetünk a normális frekvenciára, bár a Médiatanács kétségtelen, hogy mindent el fog követni, minden jogi lehetőséget kihasznál majd az időhúzásra, és ez lehet akár egészen hosszú idő is. Tehát négy-öt hónaptól egészen tizennégy-tizenöt hónapig húzódhat mindez, attól függően, hogy mennyire lesznek találékonyak az ő ügyvédeik, vagy mennyire ők furfangosak – illetve, hogy a szabad és független magyar bíróságok mennyire állnak mellénk.

- Mit követett el a Klubrádió? Miféle „bűnt”, hogy erre a sorsra kárhoztatták, illetve mit jelent a frekvenciajog elvétele?

- A Klubrádió legnagyobb bűne az, hogy kimondja az igazságot. És miközben működik egy hatalmas nagy kormányzati propagandagépezet, egy óriási nagy kormányzati luftballon, igazi propaganda-ballon – van rajta egy pici lyuk. Amit úgy hívnak, hogy Klubrádió. Amin kiszökik az igazság. Ezért kellett a Klubrádiónak elhallgatni, ezt a lukat be kell tömni. Másfelől viszont a Klubrádió az égvilágon semmit nem követett el, tehát ahogy az ember nem áll le vitatkozni egy tilos parkolás miatt a rendőrökkel és nem fordul bírósághoz, hanem befizeti a bírságot és megy tovább, itt, a mi esetünkben néhány Excel-táblázat késedelmes vagy nem egészen világos, miért pontatlan elküldése azok a szigorú médiatörvény-sértések a Médiatanács szerint, ami miatt el lehetett venni a Klubrádió frekvenciáját. Mondanom sem kell, hogy ezek abszolút mondvacsinált dolgok, arról nem is beszélve, hogy olyan rádiók, amelyek ennél sokkal komolyabb hibákat követtek el, simán megkapták a frekvencia-hosszabbítást a Médiatanácstól, igaz, egy különbséggel: ezek a rádiók a kormány szívéhez közel álltak.

- Ez úgy tűnik, mintha a kritikus médiumok elhallgattatásának tipikus módja lenne. Vagy mondhatjuk, hogy ezen kívül vannak még más taktikák is, amiket már láttunk vagy akár látni is fogunk Magyarországon?

- Az gondolom, hogy az Orbán-kormány azt a nyilvánosság előtt is kimondott vállalását teljesíti, amit 2010-ben maga a miniszterelnök mondott, hogy van néhány stratégiai terület vagy kulcsszektor, ahol vissza kell állítani a magyar vagy „nemzeti” túlsúlyt, tehát az energetikában, a távközlésben, a bankszektorban, a médiában. Ennek a nagy részét valóban, vasszigorral végre is hajtották. Az egyik módja az volt, hogy egyik pillanatról a másikra elvágták az állami cégek, a minisztériumok hirdetéseit a média nagy részében, és például a nyomtatott média esetében a külföldi tulajdonosok, mint például az Axel Springer vagy a Westdeutsche Allgemeine Zeitung-csoport egyszerűen megrémültek és eladták kormánypárti tulajdonosoknak az összes vidéki lapot, tehát ma már mind a 19 megyei napilap például ebben a KESMA-ban, ebben az Orbánék által létrehozott mega-médiakonglomerátumban található, ahol csak a kormánypárti propaganda mehet. Ez volt az egyik módszer. Ezt úgy védte ki a Klubrádió, hogy a hallgatóihoz fordult támogatásért, ez nagyszerűen működött: az elmúlt tíz évben másfél milliárd forinttal vagyis 4,1 millió euróval támogatták a hallgatói a Klubrádiót. Ez volt a módszer, amivel mi védekezni tudtunk, és hát voltak mindenféle egyéb módszerek a kormány részéről, például egyes helyekre odaültettek kormánypárti főszerkesztőket, kirúgattak embereket, sajtóperekkel fenyegették meg a kritikus orgánumokat – tehát milliófajta eszköz található a kormány tárházban, amivel a médiát megpróbálta bekebelezni és sikeresen be is kebelezte. Nem beszélve például a Népszabadság bezárásáról. Ahhoz mondjuk kellett egy, hogy mondjam csak, meglehetősen aljas osztrák üzletember, aki itt közvetítőként szerepelt, megvásárolta, majd egy hónapon belül bezárta a Népszabadságot. Lelke rajta.

- Egy olyan független és szabad újságíró, amilyen te is vagy, mit tud ez ellen tenni, hogyan tud védekezni?

- Védekezni nem nagyon tudunk, mert ki vagyunk szolgáltatva a körülményeknek. Abban az országban kell élnünk és dolgoznunk, ahol élünk, mint ahogy a hallgatóságunk is itt él, tehát ez ellen így, ilyenformán nincs védelem. Szerintem az egyetlen szakmai védekezés az, ha az ember becsületesen végzi a munkáját, és igyekszik az általa megismert valóságot az ismereteihez képest híven tükrözni. Azt már nagyon sokszor elmondtam, hogy a Klubrádiónak egyetlen igazi szövetségese van: ez a hallgatósága. Ezen az analóg frekvencián ez naponta 150-180 ezer, talán 200 ezer ember volt, akiknek nem pusztán egy rádióállomást jelentett a sok közül, hanem igazi életformát a Klubrádió hallgatása. Ez egy nagyon komoly közösség, és talán van még egy missziója a Klubrádiónak, ami miatt számomra is, a hallgatók számra is fontos: valójában a Klubrádió testesíti meg az igazi közszolgálati modellt, amikor rétegigényeknek, és az elesetteknek, a szegényeknek, az elnyomottaknak a fóruma, hiszen ezek az ügyek például teljesen hiányoznak az úgynevezett közszolgálati, állami rádióból. Nekünk nem az a dolgunk, hogy fújjuk a kormánypropagandát, hanem az, hogy kritikusak legyünk a körülöttünk lévő világgal szemben, és azok helyett beszéljünk, akiknek még szava sincs.

- Nem feszítette túl Orbán a húrt?

- Szerintem egyébként igen, de ismerve az ő személyiségét, és mi azért több, mint harminc éve ismerjük egymást a miniszterelnökkel, rendkívül makacs ember, aki nem engedi meg magának sohasem, hogy veszítsen. Azt is el lehet mondani, hogy ha őt külső nyomás alá helyezik akkor, magyarul úgy mondjuk, hogy dafkéból sem enged ennek a nyomásnak, egyébként pedig még Vlagyimir Putyin is, akit pedig igazán nem lehet azzal megvádolni, hogy egy demokratikus vezető lenne, hagyott az orosz médiában biztonsági szelepeket, ahol a gőzt ki lehet engedni. Szerintem ha szeptemberben meghosszabbította volna a Médiatanács a Klubrádió frekvenciáját, akkor ma nem lenne szó tulajdonképpen az egész világon a Klubrádióról, menne minden tovább úgy, ahogy van, ugyanis azok a hallgatók, akik a Klubrádiót hallgatták idáig, azok biztos, hogy 2022-ben nem a kormánykoalícióra fognak szavazni, hiszen a számukra az egy óriási csapás volt, amit most a kormány mért rájuk és tehetetlenek vele szemben.

- Hogy érzitek, hogy érzed: a hallgatók többségénél ez az „egy húrra pendítés”, egy oldalra állítás, hogy egyetlen megmondó média legyen, ez a módszer mennyire sikeres?

- Hát ezt elsősorban azon lehet lemérni, hogy milyen nézettséget, hallgatottságot vagy olvasottságot, példányszámot érnek el a kormánypárti médiumok. Persze nagyon sok hely van, ahol nincs más, tehát egész egyszerűen... főleg a regionális, a vidéki lapok piacán nem nagyon tudsz mást csinálni, minthogy megveszed a Vas Népét vagy a Hajdú-Bihari Naplót – nincs más! De ott, ahol van választék, ezek a példányszámok jelentősen leesnek és ugyan hatalmas pénzeket ölnek ebbe a propaganda-konglomerátumba, de nem érik el vele azt az áhított célt, hogy a tömeges, milliókat érintő agymosást sikerrel hajtsák végre. Az emberek nem hisznek nekik. Egy idő után legfeljebb annyit érnek el, hogy közömbösek lesznek a politikai hírek iránt és elfordulnak tőlük. De ezek nem hitelesek, tehát... én nem rendszeresen, de azért néha belenézek a kormánypárti médiumokba, sőt, mazochizmusból néha olyan orgánumokat is megnézek, mint a Pesti TV vagy a Pesti Srácok, és elriadva tapasztalom, hogy abban az országban, amelyik harminc éve elindult az európai demokrácia útján, a náci Németországra hajazó kijelentéseket tesznek emberekről, olyan mértékű uszítás zajlik, amit egy civilizált, európai országban nem engedhetnének meg maguknak. Ilyenkor azért elszörnyülködök azon, hogy milyen Magyarországot hagyunk majd a gyerekeinkre?

- Pár médiumot említettél, amelyek nagyon közel állnak a kormányhoz, és valóban felteszi az ember magának a kérdést, hogy még mindig lehet migránsokkal riogatni Magyarországon embereket?

- Hát ezt nem tudom, mert Magyarországon nagyon kevesen vannak olyanok, akik élő menekültet láttak már életükben, de természetesen egy ideig fenn lehet tartani ezt a fajta feszültséget, viszont öt év, az már sok. Tehát ahogy Soros Györggyel sem lehet ma már riogatni, úgy új ellenséget kell ma már kitalálni. Azért az egy nagyon emlékezetes felmérés volt, amiben elrejtettek egy Magyarországon nem ismert, ugyanis nem létező népet, államot, és megkérdezték a közönséget: a pirézekkel mi a bajuk és engednék-e őket letelepedni a szomszédban. A magyarok ez után az agymosás után azt mondták: „Nem, a pirézektől is félni kell”. Na most: pirézek nincsenek. Tehát én attól félek, hogy ez a fajta koncentrált agymosás évtizedekre szóló bajokat okoz a fejekben és évtizedekig tart majd, mire ezt sikerül rendbe tenni és mire sikerül elérni azt, hogy Magyarországon európai módon gondolkozzanak az emberek.

- Magyarországon a többségi társadalomnak egyáltalán szüksége van sokszínű médiára?

- Ez nem kérdés, egyrészt ez politikailag is teljesen érthető, hogy csak a sokoldalúan tájékozott ember tud felelősen dönteni akkor, amikor bemegy a szavazófülkébe és beikszel valamilyen pártot: csak az tud ebben felelősen gondolkodni, akinek vannak ismeretei a világról és ezekről a pártokról. Ha a közmédiában csak akkor jelennek meg az ellenzéki pártok, amikor karaktergyilkosság áldozatait kell látni, az egy eléggé furcsa és szörnyű világ. Másfelől pedig az én személyes média-ideálom az, amelyikből a hétköznapi életemhez kapok hasznos információkat. Amikor tudok dönteni arról, hogy így vagy úgy tegyek. Vegyek fel hitelt, ne vegyek fel hitelt, ide költözzek vagy oda költözzek, most tankoljak vagy a jövő héten, tehát az az igazán közszolgálati média, amelyik nekem a hétköznapi életben segít eligazodni az egyébként egyre bonyolultabb és egyre feszültebb világban, és szerintem nekünk, újságíróknak az a dolgunk, hogy ebben segítsünk az embereknek. Minekünk nem politikai kurzusokat kell kiszolgálnunk. A Klubrádióhoz gyakran vágják hozzá, hogy egy baloldali, liberális rádió, abban az értelemben ezt vállaljuk is, hogy nem politikai szempontból vagyunk liberálisak, hanem abból a szempontból, hogy nagyon sokféle nézőpontot, nagyon sokféle embert szólaltatunk meg vagy azoknak a problémáit tesszük szóvá, és nálunk ugyanúgy megtalálják az ízlésüknek megfelelő rádióműsort, azok, akik mondjuk a blues-zenét szeretik, azok, akik gender-kérdések iránt érdeklődnek, akiket izgat az, hogy milyen formában találhatnak munkát, hogy az ő szakszervezeti jogaik mennyire sérülnek. Nagyon-nagyon sokféle embernek próbálunk műsort nyújtani. Nem véletlen, hogy közel száz ember dolgozik a Klubrádióban, ebből negyvenen vagyunk közvetlen stábtagok, de nagyon csak heti egyszeri, mondjuk történelmi műsort, építészeti műsort tesznek hozzá a közöshöz, vagy egy irodalmi műsort: én azt gondolom, ez a sokszínűség teszi igazán gazdaggá a Klubrádiót. És a Klubrádió hallgatóit is.

- Szerinted a Klubrádióval kapcsolatban mit tud az Európai Unió tenni? Ti mit várnátok el az Uniótól?

- Egyrészt én azt gondolom, hogy az Európai Uniónak el kéne döntenie – de különösen Németországnak –, hogy mi a fontosabb a számára: a kelet-európai demokráciák megerősítése, a sajtószabadság érvényesülése, a jogállamiság érvényesülése vagy pedig az, hogy a Rheinmetall megfelelő mennyiségű fegyver-megrendelést kapjon a magyar kormánytól, esetleg, hogy az Audi vagy a Mercedes-Benz újabb milliárd eurós támogatásokat kapjon a magyar kormánytól a befektetéseihez? Én természetesen tiszteletben tartom azt az elvet, hogy a gazdasági érdekek nagyon fontosak, de úgy gondolom, hogy eljöhet az az idő (és tudjuk, hogy számos országban el is jött), amikor a diktatórikus berendezkedés már a gazdaság fejlődését is gátolja. Szégyenszemre harminc év alatt Magyarország a kelet-európai változások éllovasából nagyon sok szempontból lassan már Szlovákia és Románia mögé szorult, mögöttük kullog Kelet-Európában, ez a gazdasági növekedés ütemére is lassan érvényes lesz, tehát nagyon nagy lemaradásunk van. A másik pedig, ami miatt én sokkal keményebb fellépést várnék el az Európai Uniótól, az az, hogy az Orbán-rezsimet és az Orbán-féle oligarchákat az Unió adófizetőinek a pénzén tartják el. Hiszen az a magyar GDP 4-5 százalékának megfelelő – vagy néha még ennél is nagyobb – támogatás, amit az Európai Uniótól kapunk, gyakorlatilag egyenes úton landol Orbán Viktor barátainak és üzletfeleinek a zsebében, olyan sebességgel, mint ahogy TGV hasít Franciaországban. Európai pénzeken tartja fenn Orbán a rendszerét. Jó lenne, ha nagyon komolyan vennék ezt a fenyegetést az Európai Unióban, tehát a jogállamiság nem pusztán csak egy szólam, amit mindig el lehet mondani az EP-ben, hanem az érvényesülését nagyon keményen számon kell kérni, mert ha ez hiányzik, felmerül a kérdés: tulajdonképpen mit keres Magyarország az Európai Unióban? Számomra, aki már felnőtt fejjel éltem át az európai csatlakozást, a NATO-csatlakozást, sőt, tettem személyesen is érte a magam újságírói eszközeivel, ez egy nagy csalódás. Hiszen azt gondoltuk akkor sokan, hogy egy európai elit klubhoz tartozni – amilyen az Unió – a magatartási szabályok betartását is jelenti. És egyszer csak azt látjuk, hogy a saját kormányunk nem csak, hogy nem tartja be ezeket a szabályokat, hanem ellenségnek kiáltja ki az Európai Uniót és megpróbálja a választóit is az idézőjeles „Brüsszel” ellen hangolni, mintha Brüsszel valami olyanféle „gonosz birodalom” lenne, mint amilyent annak idején megtapasztaltunk Moszkvától, a Szovjetunió elnyomó rendszerétől. Álljon meg a menet, akkor döntsük el, hogy hova tartozunk! És ez különösen vonatkozik az Európai Néppártra. Most már lassan harmadik éve húzzák azt, hogy a Fidesznek van-e ott helye vagy nincs és mindenféle bizottságok üléseznek, tesze-tosza gyűléseket tartanak, nyilatkozatok hangzanak el, azonban semmi sem változik.

A beszélgetés eddig tartott, pont sajnos nincs a végén. Egy ideig nem is lesz. Annyit kérnék: aki eddig hallgatta a Klubrádiót – tudom, tudom, én sem rajongtam minden adáspercért, de ez most nem a kicsinyesség ideje, hanem a szolidaritásé – hallgassa ezen túl is online. Nem nagy boszorkányság, minden okostelefonnal meg lehet oldani.

Hadd szóljon.

Minél többet.

Szele Tamás