Mereng az ember Kazuo Ishiguro szavain, olvasgatja a magyar sajtót és óhatatlanul is úgy érzi: valami nagy-nagy tévedésben élnek sokan, amikor azt nem veszik tudomásul, hogy a közösségi oldalakon „ők az árucikkek”, viszont saját véleményüket úgy túlbecsülik, mintha egyszerre volnának katapurtálai maharadzsák és az ELTE teljes természettudományi kara.

Mivel pedig túlértékelik nézeteiket, másokét óhatatlanul alul kell értékeljék – hiszen az érték viszonyítás kérdése. És főleg mostanság kezd megbolondulni mindenki, amit betudhatunk a példátlanul hosszúra nyúló karanténnak, a közelgő választási kampánynak (ami voltaképpen már tart), a gazdasági válságnak, szóval sok mindennek, csak azt ne feledjük, hogy ez a „véleménybüszkeség” nem az elmúlt egy évben jelent meg. Ennek volt köszönhető már jóval korábban is sok, egyébként megmagyarázhatatlan őrültség, a Brexittől Trump megválasztásáig és egyebekig, melyek aztán a mai állapotokhoz vezettek. De miről beszélek, mit mondott Kazuo Ishiguro, a Nobel-díjas japán–brit író a 444 szerint?

„A Napok romjai és a Ne engedj el... japán–brit szerzője az interjúban arról beszélt, hogy szerinte a félelem légköre miatt vannak olyanok, akik nem merik megírni azt, amit szerettek volna, mert félnek attól, hogy névtelen lincselő tömegek szállnak majd rájuk. Épp ezért a 66 éves író nagyon félti a fiatal írókat, nehogy esetleg öncenzúrázzák magukat, vagy ne merjenek olyan nézőpontokból, témákról írni, melyek kívül esnek a közvetlen tapasztalataikon. Különösen aggódik azokért a fiatal írókért, kiknek pályája és hírneve még jóval sérülékenyebb, és nem akarnak kockázatot vállalni.”

Ne tessék mosolyogni, ne mondják, hogy „az már a fiatal írók baja”. Az öreg íróké is, sőt, mindenkié. Hiszen épp az a baj, hogy a világháló teljes nyilvánosságának köszönhetően mindenkinek beleszólása lehet mindenbe: illetve, az még nem baj, hogy lehet, az a baj, hogy abba is beleszólnak az emberek, amiről fogalmuk sincs. Így lettünk a tizenöt-húszmillió virológus országa: azon az alapon, hogy ők maguk is meg kell kapják – ez kétségtelenül képezheti nézet alapját – mindenki tudni véli, melyik vakcina „jó” és melyik „rossz”. Történetesen tegnap társaságban (online társaságban, kedves feljelentők) beszélgettünk, és óhatatlanul felmerült a kérdés: melyik a „jobb” vakcina? Szerencsére művelt, értelmes, válogatott emberek voltak jelen, úgyhogy a nanorobotok és mikrochipek nem kerültek elő. Tehát: melyik vakcina a jobb?

- Mindegyik.

- Hogyhogy?

- Kinek ez, kinek az. Nyilván egy fiatal embernek más való, mint egy idősebbnek és így tovább.

- De nincs olyan, ami mindenkinek egyformán jó?

- Nincs. Bölcsek Köve sincs.

- Akkor mi ez a hiszti a vakcinák körül?

- Politika.

Igaza volt, azzal együtt, hogy ő is leszögezte: nem virológus. Nem ad és nem is adhat tanácsot ilyen ügyben, neki más a szakterülete. Mi ezt megértettük (különben is nekem speciális az esetem: nézetem szerint egyik vakcina sem káros, ellenben olyanra lenne szükségem, amivel beengednek majd Dániába is és Romániába is), de mások nem mindig értik.

Ha már irodalom, be is mutatom egy aktuális példával, miért nem az írók baja az, ami „az írók baja”. Nemrég, illetve a sajtó mércéjével mérve rég, mert február 11-én) megjelent egy interjú a Könyves Magazinban Tóth Krisztinával. Olvasta a Könyves Magazin megszokott közönsége, más nem nagyon. Azonban egy részletét február 20-án átvette a HVG, és ez a részlet szó szerint közbotrányt kavart, de annyira, hogy akadt olyan lelkes olvasó, aki még a költő postaládájába is kutyapiszkot tömött. Mi okozta ezt a felháborodást?

Ha engem kérdeznek: egy szakmai hiba. Éspedig sajtószakmai. Idézném az interjú idevágó részét:

„– Melyik könyvet kellene mindenképp levenni a listáról? (a kötelező olvasmányokéról)

– Jókai Aranyember című művét. Nem elsősorban azért, mert nehezen olvasható és kedvét szegi a diákoknak, hanem a nőalakok ábrázolása miatt. Mert mit tudunk meg róluk? Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér.”

Mármost ez egy vélemény, méghozzá kiváló tollforgató véleménye, lehet vele egyetérteni, lehet elutasítani, de lévén, hogy tulajdonképpen válasz egy kérdésre, nem arról van szó, hogy Tóth Krisztina követelné Jókai kihajítását a Jelenkor Gőzhajójából. Kapott egy nem túl szerencsés riporteri kérdést – ezt a kérdést nevezném sajtószakmai hibának – és adott rá egy őszinte választ. Én magam kedvelem Jókait, bár pont Az arany embert nem annyira, akkor már inkább a Jövő század regényét (bár annak is vannak furcsa részei), de attól, hogy Tóth Krisztina ezt a regényt (és nem általában Jókait) nem szereti a fentiekben kifejtettek miatt, nem érzem úgy, hogy összedőlés fenyegeti világunkat. Ha nem szereti, hát ne szeresse.

Ez az interjú kilenc napig ült a fenekén, olvasták, ahányan olvasták, nagy vihart nem kavart. Azonban február huszadikán szemlézte a HVG, ahol azt a címet kapta, hogy:

„A nemi szerepek ábrázolása miatt Az arany embert és a Bárány Boldizsárt venné le a kötelezők listájáról Tóth Krisztina”

A kialakuló közvitában akadt, aki ezt a szemlézést is hibának találta, a címadással együtt: tisztelem és kedvelem az illetőt, de szerintem túlzás egy napos szerkesztőt hibáztatni, aki csak annyit szeretett volna, hogy ne kizárólag magyar belpolitikai hírek jelenjenek meg abban a hétvégi számban. Erre a hírre viszont már felfigyelt a kormánymédia, és beindult a húsdaráló, lett Tóth Krisztina minden, csak úrhölgy nem, és ami ennél is szomorúbb: beindult a verbális lincselés a közösségi oldalakon is.

Beindulhat az bárki ellen. Csőcselék kell ahhoz, nem ok.

Szerencsére a költő nem tartozik a Kazuo Ishiguro által féltett kezdők közé, eleganciával és fölényes ügyességgel kezelte a helyzetet, csak azt a kutyapiszkot lehetne feledni... azt ugyanis nem műkritikusok rakták a postaládába. Azt közösségi oldalon megvadult lelkes honfi vagy honleány tette. Akinek mutattak egy célpontot, ő maga nem is biztos, hogy olvasta a Jókai-regényt (vagy bármely regényt), de érezte, hogy így tud tenni valamit a Hazáért.

Büdös módszer, koszos módszer, de a hazafi nem fintorog, nem fanyalog, hanem cselekszik.

A csepeli késes támadó is cselekedett, ő azt hitte, azzal tesz a Hazáért, ha levágja utastársa arcáról késsel az SZFE-maszkot. Neki is mutattak egy célpontot, azt azonban nem tették hozzá, hogy csak a saját felelősségére támadhatja meg, parancs nincs, jutalom és kitüntetés nincs. Most tartunk ott az ügy utóéletében, hogy a büntetett előéletű, kisstílű bűnöző a rendszerváltás vesztese, a csepeli munkásosztály képviselője, akit a belpesti értelmiség semmizett ki. Csodálnám, ha egyáltalán tíz éves lett volna a rendszerváltás idején, azt még jobban, ha valaha életében dolgozott volna bármit is (itt jön majd az, hogy „a rendszerváltó elit miatt” nem kapott munkát).

Mindegy: azoknak a felelőssége fel sem merül, akik az SZFE-maszkot célponttá tették, amint azoké sem, akik addig védték Jókait a semmitől, míg elő nem került a kutyaszar. Ők ezek szerint ártatlanok.

Tegnap Gődény doktor tüntetéséről írtam, nálam azt reklamálták, hogy „Gődénynek is megvan a joga a maga véleményéhez, ki vagyok én, hogy elvitatom tőle?” Dehogy vitatom. Megvan bizony, és a vélemény szabad. De a hír is szent! Hogy én a patikárius doktor véleményét tévesnek találom, az egy dolog. Azonban ha tüntetést szervez, az már hír. Esemény. Arról írunk, beszámolunk.

Jó, de miért nem csak a puszta tényeket írjuk le? Azért, mert a hivatalos, puszta tények mögött ezer rétege húzódik a valóságnak, akit csakis az alapinformációk érdekelnek, megtalálja az ingyenes MTI-ben (vagy nem – utóbbi időben inkább nem). Tehát ha levonunk egy következtetést két-három tényből, az már nem tudósítás: az már elemzés. Ez olyankor szokott baj lenni, amikor az olvasónak nem tetszik az eredménye. Amikor tetszik, általában nem reklamál. Szóval az lenne a sajtó dolga, hogy találja el az olvasók többségének véleményét és értsen velük egyet?

Nem. Mikor még magyar földön nyoma sem volt írott sajtónak, csak Tinódi Lantos Sebestyén járta a várakat a lantjával, oldalán karddal, könnyen megeshetett volna, hogy valamely beivott vitéz azt mondja:

- Énekeld nekem a Losonczi István históriáját, deák, de úgy ám, hogy a végén megvertük a törököt, miénk marad Temesvár!

Ha énekelte ilyen formában is, kapott egy kis pénzt, ha nem énekelte, nem kapott. De nem énekelte, tehát „versszörzésében Sebők deáknak / Nem úr hírével bödös bort adának”. Szóval, nem új az, hogy a közönség nem ért egyet a szerzővel. Azonban a tények mindenképp előbbre valók, mint az igények, vélemények. Akkor is, ha a közönség nagy része semmi különbséget nem lát a tények és a vélemények között. Ha neki az a véleménye, hogy Tóth Krisztina bántotta Jókait, a csepeli támadó kisemmizett proletár, Gődény doktor pedig szent és szabadságharcos, járvány meg nincs, akkor kéri, sőt követeli, hogy ezt mindenki, de főleg a sajtó kezelje szent, vitathatatlan tényként és írjon e szerint.

De vajon mi módon alakult ki ez a véleménye, amire annyira büszke, hogy sem madár-, sem írótollal nem szabad megcsiklandozni sem? Hiszen nem figyeli éjt nappallá téve a híreket, többnyire mással foglalkozik. Hát igen: olvasta valahol, tetszett neki és azóta egyetért.

Itt a baj ezzel a véleménybüszkeséggel. Az emberek többsége még csak nem is a saját véleményére büszke, nem azt védelmezi, nem annak a nevében támad, hanem valami olyasmit használ, amit már készen kapott. Aki ügyes demagóg, tömegeket állíthat maga mögé, és mindenki azt fogja hinni, a saját véleményét védelmezi, nem másét szolgálja. Minél többen vannak a buborékban, annál biztosabbak lesznek az igazukban. Ha valaki elhiteti, hogy a Hazát úgy lehet megmenteni az Ármánytól, hogy rózsaszín mosdószivacsot eszünk, akkor enni fogják és jaj annak, aki fintorogni mer.

Miközben a szivacsevés nem árt és nem használ sem a hazának sem más magasztos dolgoknak, ellenben jó üzlet a szivacsgyárnak.

Szóval: értem én, hogy mindenkinek van véleménye, és büszke is rá, mint lovag a kardjára. De mindenki másnak is van. És végképp nem kard, hogy vagdalkozzunk vele: ráadásul sokaknak nem is saját, valódi spádéjuk van, hanem olyasmi, amit készen vettek a vásárban, két petákért. De ugyanolyan büszkén parádéznak vele, mintha damaszkuszi penge volna, amit maguk kovácsoltak.

A demokrácia nem az, hogy háromszáz patkolókovács megmondhatja egyszem szabómesternek, hogyan varrja a kabátot csak, mert ők vannak háromszázan, a szabó meg egyedül. Háromszázan együtt sem tudnának egy zakót megvarrni.

Kérem, ha már harcolunk a véleményünkért, csata előtt egyet nézzünk meg.

Azt, hogy biztosan a miénk-e.

Szele Tamás