Rég voltam én már hatodikos, és amikor voltam, akkor sem tanultam ekkora koromban etikát. Meg is látszik rajtam, mondanák az ellenségeim, de ha azt az etikát tanultam volna, amit ma oktatnak a srácoknak, tudom, Istenem, még alaposabban meglátszana, mert egészen különös alapfogalmaim és elképzeléseim lennének a világról.

Történt az este, hogy elém került a hatodikos etikatankönyv, és esküszöm, nem tehetek róla, de egy másik etika jutott róla eszembe elsőnek, éspedig a nikomakhoszi, Arisztotelésztől. Mit is mond a vén görög?

„Minden mesterség és minden vizsgálódás, de éppúgy minden cselekvés és elhatározás is, nyilván valami jóra irányul; tehát helyes az a megállapítás,

hogy „jó az, amire minden irányul”.”

Ennek értelmében én készséggel elhiszem, hogy a tankönyv szerzői is jót akartak, a tőlük telhető legjobbat kívánták nyújtani a tanuló ifjúságnak. Csakhogy folytatja ám Arisztotelész:

„Csakhogy bizonyos különbség mutatkozik a végcélok tekintetében: némelyek csupán tevékenységek, mások a tevékenységeken kívül bizonyos tárgyi eredmények is. Persze, ahol a cselekvésen kívül egyéb célok is vannak, ott a dolog természeténél fogva a tárgyi eredmények mindig jobbak a tevékenységeknél. S mivel sokféle cselekvés, mesterség és tudomány van, sokféle a végcél is; az orvostudományé az egészség, a hajóépítő szakmáé a hajó, a hadtudományé a győzelem, a gazdálkodásé a gazdaság.”

Esetünkben világos a helyzet: a végcél egy tárgyi eredmény létrehozása volt, konkrétan ezé a könyvé, azonban sajnálattal kell jeleznem, hogy messze áll attól a jótól, melyre „minden irányul”. Sőt, tulajdonképpen minden egyéb jótól is messze áll. Ennek vannak némely politikai okai is, de jeleznem kell: nem pusztán a politika rontotta el a tankönyvet. Komoly szerepe volt abban az emberi ügyetlenségnek is. Akkor lássuk a medvét.

Illetve, legyünk pontosak: a medve első harmadát, mert, amint a könyv írja:

„Az idén is három új téma vár rátok. A hatodik osztályban a társas együttélés kulturális gyökereivel, magyar nemzetünkkel; a természet rendjének megőrzésével, a fenntartható jövő kérdéseivel; valamint az európai kultúra emberképével ismerkedhettek meg.”

Hát magyar nemzetünk bemutatása mindig is komoly problémákba ütközött, ugyanis az utóbbi tíz évben szinte hetente változik, mi a fontos gazdag és szó szerint vérzivataros történelmünkből, kultúrtörténetünkből. Olyasmik kerülnek előtérbe, főként idén, amikről még a legavatottabb történészek is keveset tudnak (például a pozsonyi csata), olyasmik tűnnek el a süllyesztőben, amik nélkül korábban el sem bírtuk volna képzelni a magyar kultúrát, mondjuk a Nyugat. Ebben a mai világban én ennek a feladatnak neki sem látnék, nehogy megvédjék tőlem a hont. De a tankönyv is távolabbról kezdi.

„Állítsd sorrendbe az alábbi közösségeket, kezdd a legkisebb egységtől, haladj egy utcában lakók közössége a legnagyobb felé!

– a Földön élő emberek

– nemzet

– család

– egy kontinens lakossága

– egy település lakossága

Melyik közösséghez tartozol szívesen? Miért?”

Na, már itt elkezdődik a baj. Az ember egyiket sem választja, mindegyiket készen kapja. Itt a tanulónak azt kell megmagyaráznia, mit szeret azon, amin változtatni egyelőre amúgy sem tud – és egyes állapotokon később sem. Mert egy településről még elköltözhetek, egy kontinensről is, ha úgy hozza a sors, de a bolygóról ez idő szerint nem. A családom is mindenképpen megmarad, a nemzeti hovatartozásom meg az én számomra mindig kétségtelen lesz, de más már mondhatja rám, ahogy szokták is mondani utóbbi időkben sokak, sokakra, hogy: „te nem vagy magyar”. Ahhoz, hogy ilyent ne lehessen ráfogni a másik emberre, egzakt módom meg kéne határozni, mi az, hogy magyar. Ez benne is van a tankönyvben.

„Mi, akik szüleinktől – anyanyelvként – a magyar nyelvet tanultuk meg, a magyar nép tagjai vagyunk, a magyar nemzethez tartozunk.”

Ez egy kivételesen jó meghatározás. Ezt csak dicsérni tudom, ugyanis ezer rágalom méregfogát húzza ki, egyben meghatározás szerint a magyart kulturális nemzetté teszi. Ez bizony erénye a kötetnek, nem hibája. Lesz hibája még bőven: de ez a meghatározás nincs közöttük. Aki ezt elfogadja, már nem mondhatja a másik embernek, hogy „te nem vagy magyar, mert ilyen vagy amolyan felekezetű vagy, itt vagy amott születtél, ilyen vagy amolyan származású vagy” – azt tán mondhatja, hogy jó magyar vagy rossz, de senkit nem rekeszthet ki, aki hibátlanul beszéli a magyar anyanyelvét. Sőt, tán még azt sem, aki hibásan. Szóval: ez rendben van. Az is, hogy a könyv megemlékezik a nemzetiségekről: az már kicsit neccesebb, amikor a történelem és a hírnév vizeire eveznek:

„A magyar történelemben, művészetben, sportban számtalan olyan kiváló egyéniséggel találkozunk, aki bár szlováknak, lengyelnek, szerbnek vagy németnek született, mégis életművével, tetteivel igazolta hazaszeretetét, Magyarországhoz való kötődését.”

ugyanis a képen bemutatott élő és elhunyt személye mindegyike másként viszonyult ehhez a kérdéshez. Másként Zrínyi, másként Damjanich, Bem megint teljesen másként, ahogy Pollack vagy Tessedik úgyszintén, az élőket pedig nem is említem, sajnos ebből a koncepcióból érzem azt a soha ki nem mondott, de az egész társadalmat átható elvet, hogy „ti, nemzetiségiek, kisebbségiek mind egyformán különböztök”. Még az a jó, hogy nem találtak ki ennek jegyében egy külön nemzetiségi eszperantót, hogy egyformán különbözzenek az emberek... Szóval, ez már politika, Kásler tanpolitikája és rávetül Takaró Mihály árnyéka is. Igaz: rosszat nem ír a nemzetiségekről. De a nemzet kérdésének a feszegetése a teljes első részben, minden előtt – bizony, sajnos kormánypolitika, nem egyéb.

De haladjunk, mik a magyar nemzet összekötő kapcsai?

„Magyar nemzetünket országon belül és kívül összeköti anyanyelvünk, a nemzeti jelképeink, történelmi, nemzeti ünnepeink. Ha egy idegen országban magyar szót hallunk, vagy ha a magyar zászlónkat és címerünket látjuk, és felcsendül a Himnusz zenéje, tudjuk, hogy egy nemzethez tartozunk.”

Kapocsnak ennyi kevés volna, de erről az élete javát emigrációban töltő Faludy vagy Márai szebbeket írt, mint én tudnék. Ezek is fontosak, de legfontosabb a nyelv. Most tessék kapaszkodni, jön a kanyar!

„Az évezredekkel ezelőtt megjelenő magyar nyelvünk nagyjából ezer ősi eredetű szót tartalmazott, ma pedig már több mint egymillió szóval rendelkezik. Egyedisége a dallamosság, ami a tisztán ejtett rövid és hosszú hangjainknak, valamint a magán- és mássalhangzóink arányának köszönhető. Toldalékokkal színesednek, módosulnak szavaink, melyek gyakran több jelentéssel bírnak. Szókincsünket idegen kifejezések is gazdagítják.”

Ez bizony nem áll meg, akár jobbról nézem, akár balról. Támadható mindkét oldalról. Első sorban is: hadd védjem most meg az ősmagyarokat. Lehet, hogy nomád, pusztai nép volt, de primitívek nem voltak egy kicsit sem. Szó nem lehet arról, hogy összesen ezer szóból állt volna a nyelvük. Olyan nincs. Hogy – megfelelő korabeli írásbeliség híján – ennyi ősmagyar eredetű szót találunk a mai nyelvben? Az meglehet. Az is, hogy egyes elvont fogalmakra nem volt szavuk, nem szégyen az – amire kellett, biztos, hogy volt. Ha csak telepaták nem voltak és nem kommunikáltak szavak nélkül egymással.

Más népekkel is megesett, hogy a korai nyelvállapotból hiányoztak kifejezések. Mikor Wulfila Ulfilas püspök gótra fordította a Bibliát, nagyon hiányoztak neki az elvont fogalmakat jelentő szavak, egyszerűen nem volt ilyen a gót nyelvben, de még rúna sem volt elég, fel kellett találja magát. Bezzeg a kardra volt száz szavuk is. Mindenesetre sikerült a bibliafordítás, a nyelvi sajátságok ellenére is. Ugyanígy: az hihető, hogy az ősmagyar nyelvben (bár ez is bonyolult kérdés, jobb lenne nyelvi állapotokról beszélni, mert nyilván a nyelv is sokat változott, fejlődött az idők során) több szó volt a vadászatra, halászatra, harcra vagy pásztorkodásra, mint az analitikus geometriára vagy a differenciál-csigasorra, de arról szó sem lehet, hogy ezer szóval gazdálkodtak volna eleink és ez fejlődött ezerszeresére.

A mai egymillió szó is csak szótári értelemben igaz. Arany János 22 423 szót használt, Petőfi 22 719-et, és nem mondhatjuk, hogy szegényes lett volna a szókincsük: akkor hol a többi szavunk? Azok vagy tájszavak, vagy régies, kiveszett formái ma is használt kifejezéseknek, azért ilyen rengeteg, mert tudományos igénnyel kutatták fel őket. De nem verseny ez, nem nagyobb az a nép vagy nemzet, amelyiknek több szava van – annyira eltérnek egymástól a nyelvek, hogy egy csomót össze sem lehet hasonlítani. Attól, hogy körülbelül egymillió magyar szót tudtunk összeszedni, még az Értelmező kéziszótárban sincs több hetvenezernél, a nagyon művelt ember ötven-hatvanezret ért meg, de nem használ ennyit.

Még egyvalamihez nem kellett volna hozzábabrálniuk a szerzőknek, mert igen különösen sikerült... igen, a Himnuszhoz. Mit mondanak róla?

„A Himnusz Kölcsey Ferenc költeménye. Olyan vers, amelyben a költő Magyarországot és az e hazát szerető, védelmező és érte meghalni is kész magyar népet dicséri. Versében felemlegeti történelmünk dicsőséges eseményeit és küzdelmeit, veszteségeit is. A bevezető és a záró versszakokban pedig Istent hívja segítségül, hogy végre boldogságban, békében élhessen e földön a magyar.”

Hát, nem tudom, melyik himnuszt olvasta a szerző, de ha Kölcsey írta, akkor mégis a magyart... viszont ez esetben félreolvasta. Nem épp a dicséretről szól, elég keserű, tárgyilagos visszatekintés a történelmünkre: épp az benne a jó és szép. Azért lehet ezt a himnuszt félremagyarázni, mert az átlagember sokszor hallja – de mindig csak az első szakaszát. Pedig érdemes elolvasni az egészet, csak úgy érthető.

Szó esik még nemzeti értékeinkről és ünnepeinkről, településünk értékeiről és a gyermekek jogairól, szóval már megyünk kifele a nemzettudatból, sok is volt belőle – azt értem, hogy a szerzők egyszerre próbáltak alapfogalmakat (méghozzá erősen vitatott alapfogalmakat) elmagyarázni a tanulóknak és ugyanakkor valahogy elhelyezni őket a világban, makro- és mikroközösségi szinten, de ez igen különösre sikerült. Sem nem nacionalista a tankönyv, sem nem kozmopolita, érződik, hogyan lett: muszájból, parancsra összerakták valahogyan, dideregve kicsit a minisztériumi hatalmasságoktól, meg ne haragítsák őket valamiképp.

Lett, de jó nem lett. Azt sehogyan sem értem, miképpen kerülnek ilyen, felnőttek által is rengeteget vitatott, nagyon sokrétű, ezerszintű kérdések hatodikosok etika-tankönyvébe. Nemzeti önmeghatározásnak az etikához csak akkor van köze, ha a fülénél fogva belerángatják, illetve ha mégis etikai kérdés lesz belőle – ott már nagyon nagy a baj.

Összegezve: hogy ebben az etika-könyvben mi az a jó, amire irányul, azt talán a másik két részében lehet megtalálni, ez a rész még arra sem alkalmas, amire szánták.

A legszebbet a kötet hármas mottóját a végére hagytam, akármi legyek, ha ezt nem készen kaphatták a szerzők, egyenesen Takaró Mihálytól:

„Magyar vagyok, magyar; magyarnak születtem… Pósa Lajos

A jövőnk rajtunk is múlik!

A hit és a tudomány jól megférnek egymás mellett.”

Azért szerencse, hogy Arisztotelész már nem él.

Képzelem, mennyire kikérné magának, hogy ez etika.

Szele Tamás