Kezdjük azzal, hogy ez egy nagyon udvarias ország, ahol kifejezetten modortalanságnak számít, hogyha nem hisszük el, amikor valaki a szemünkbe hazudik. Vagy szamárságokat beszél. Mosolyogni kell és úgy tenni, mintha elhinnénk, sőt, utólag is úgy kell tennünk, különben nagy lesz a sértődés. Ezért lehet és szabad is nálunk képtelenségeket beszélni.
És ez a baja a független sajtónak is a kormánnyal járványügyben, nem az, hogy „nem lehet COVID-osztályon forgatni”. Nekem az nem lenne létfontosságú, le merem fogadni, a kollégáknak sem, mi is emberek vagyunk, oltás ide, oltás oda, nem szívesen vinnénk vásárra a bőrünket, ez nem valami tinglitangli háború, ahol vagy elkap a repesz, vagy sem (tudósítottam olyanból is régebben), ez vírus. Ez elkap, ha bír. Illetve az ember kapja el, legfeljebb, ha be van oltva nem hal bele. Szóval, nem az lenne a létfontosságú, hogy kamerákkal mászkáljunk a betegek és ápolók között, van nekik nélkülünk is elég bajuk.
Azt viszont jogosan várnánk el, hogy a hivatalos körök koherens, egybevágó információkkal lássanak el minket.
Az az igazság, hogy még az is elvárható lenne, miszerint a nemhivatalos körök is informálhassák a sajtót, de ez „történelmileg nem így alakult”, ahogy Kádár János mondaná.
Akkor hogy alakult?
Úgy, hogy a járvány elején semmiféle hivatalos tájékoztatás nem létezett, kérdezősködött mindenki, jobbára olyanoktól, akik maguk sem tudtak túl sokat. Így persze csak lokális adatokhoz lehetett hozzájutni, olyasmikhez, hogy „tegnap X. megbetegedést észleltek Tarajtarjánban”, ami mondjuk a szomszédos Romániában, ahol a védekezést a kezdetektől regionális alapon szervezték, nem is lett volna haszontalan, Magyarországon viszont, ahol a védekezés alapvetően országos szervezésű volt, nem sokat ért.
Akkortájt dúlt az első pánik, egyes települések táblákat raktak ki a bevezető utakra, hogy aki nem ottani lakos, az forduljon vissza, nem látják szívesen, még jó, hogy a vasvillát nem tették ki a falu határában – szóval, ha a kormány nem akarta, hogy ilyen szinten bezárkózzon az ország, meg kellett szervezzen valami központi információszolgáltatást. Ez lett az Operatív Törzs rendszeres kaspótájékoztatója, viszont, mivel a rendkívüli jogrend lehetővé tette, nem tájékoztatás lett belőle, hanem orákulum, egyetlen hitelesnek elfogadható igazság, amitől eltérni eretnekség, annak szokásos következményeivel.
És ráadásul ellenőrizhetetlenek is a hivatalos adatok. Nem hinném, hogy nagyon eltérnek a valóságtól, az is lehet, hogy teljesen pontosak, de a csoda tudja. Mindenesetre ez lett a járványügyi tájékoztatás alapja, szegletköve, origója, ehhez kötötték a hajót, ez az a kályha, amitől el kell indulnunk.
Még ezt is el lehetett volna viselni, mert legalább egy biztos pontot kapott a sajtó – viszont a kedves politikus bácsik és nénik kéne ismerjék, mi áll a hivatalos tájékoztatókban. Nem lenne nagy dolog elolvasni minden reggel, nekem megy, ők sem rokkannának bele. De nem olvassák. Ami ennél is fájóbb: nem is gondolják át, mit beszélnek, most három példát hoznék fel, mikor saját magával keveredett antagonisztikus ellentétbe a kormány tájékoztatása.
A Kormányzati Tájékoztatási Központ – azt hiszem, elég hivatalos információforrásnak nevezhető ez az intézmény – február 18-án például ezt közölte:
„Az Európai Unió országai közül Magyarországon érhető el a legtöbb vakcina. Áprilisig szeretnénk mindenkit beoltani, aki regisztrált és jelentkezett az oltásra. Így rövidesen dönthetünk az ország újraindításáról.”
míg ezzel szemben március 17-én emezt:
„Brüsszeltől azonban most nem útlevelet várunk, hanem vakcinát. Brüsszel elrontotta a vakcinabeszerzést, Európa országaiban az átoltottság ezért nagyon alacsony. Ma nem brüsszeli vakcinaútlevélre, hanem vakcinára van szükség.”
Ezek szerint februárban még volt elég vakcina mindenkinek, ám márciusra elfogyott. Ez csak úgy lehetséges, ha Magyarország népessége egy hónap alatt minimum megkétszereződött.
Az a helyes válasz ebben az esetben, hogy a Kormányzati Tájékoztatási Központnak a világon semmi köze az Operatív Törzs tájékoztatásaihoz, ez egy kormányszerv, mely politikai célokat szolgál és ezzel zavarja a tisztánlátást az ügyben – nem csak a légből kapott nyilatkozataival, hanem a kör-e-mailekkel is, amiket minden regisztráltnak elküldenek, valóságos rémálom elmagyarázni hetente, hogy nem hivatalos tájékoztatást tetszettek kapni, hanem a momentán aktuális propagandaszöveget, és nem, akit először Pfizerrel oltottak, azt nem fogják másodjára Sputnikkal oltani...
Ami meg a tényeket illeti, a két dátum alapján: február 18-án 2853 fővel emelkedett a beazonosított fertőzöttek száma és elhunyt 104 beteg, 365 021 fő volt beoltva, míg március 17-én 1 millió 397 ezer volt a beoltottak száma, 3456 volt az új fertőzötteké és elhunyt 195 beteg. Tehát, ha a kettőt egybevetjük – vagyis a KTK és az Operatív Törzs adatait – az „elég” vakcina körülbelül egymillió lehetett a tízmilliós országban, ennek fogytán kongattak riadót.
Csakhogy valószínűleg senki sem számolgatott a KTK-nál, írták, amit diktáltak. Azt kell mondanom, hogy hitelesnek még mindig az Operatív Törzs információit lehet elfogadni. Az legalább részben adatokkal dolgozik. Olyanokkal, amilyenekkel, de adatokkal.
Ki olvassa viszont ezeket a jelentéseket? Orbán Viktor, róla szól második példánk. Április 30-án 3 millió 913 ezer beoltott, 2365 új fertőzött, 182 elhunyt mellett felelőtlenül bejelentette: oltanak ám Pfizer vakcinával is, de csak aznap, másnaptól félreteszik a fiataloknak. Meg is indult az oltásroham, tömegjelenetek játszódtak le a kórházak előtt, ami járvány idején nem nevezhető helyénvalónak, azonban – másnapra meglett a négymilliós oltottsági szint. Csak közben összeomlott a regisztrációs rendszer (ne tessék bizonygatni a „terheléses támadást”, minden magyar kormányzati számítógépes rendszer összeomlik, ha használni kezdik), a KTK viszont közölte, hogy aznapra százezer Pfizer vakcinát „tettek félre” – ez mutatja, hogy csak a négymilliós szint elérése volt a cél, hiszen hetente több, mint háromszázezer érkezik, bevethettek volna többet is. De itt is látszik az ellentmondás: elvileg volt elég vakcina, csak gyakorlatilag tömegeket küldtek haza, mikor elfogyott az aznapra szánt adag.
A harmadik példa az ellentmondásra tegnapi. Tegnap 4 millió 392 ezer volt a beoltott, 905 az új fertőzött és elhunyt 96 beteg – ma 4 millió 421 ezer a beoltott, 1416 az új fertőzött és elhunyt 82 beteg. A februári-márciusi adatokhoz képest valóban jelentős javulás figyelhető meg, de azért a nyakunkon van még a nyavalya, nem szabadultunk tőle, egyhamar nem is fogunk, ha minden így megy tovább. Erre fel mi vigyorog elém a kormánylapokból?
Írja a Magyar Hírlap, írja a Demokrata, írja az Infostart. De írja ám az MTI is. Megvan a három forrás, ami a sajtóban kötelező kéne legyen, sőt, megvan a források forrása, az MTI is, mi több, az is megvan, ők honnan vették: egy interjúból, amit Gulyás Gergely az Észak-Magyarországnak adott. Akkor tényleg kellett ilyent mondjon, különben már kirúgták volna a fél KESMA-t.
Legyőztük volna a járványt tegnap? Nem tapasztalom, és az Operatív Törzs fentebb ismert számadatai sem ezt mutatják. De mit beszél ez az ember?
„Magyarország elsőként győzte le a koronavírus-járványt, az emberek szabadságának gyorsabb visszanyerésével pedig a gazdasági növekedés is előbb indul meg. A kilábalás első jeleit mutatja az is, hogy az ipari termelés márciusban 16,5 százalékkal nőtt, és ez – egyéb kedvező tendenciák mellett –, kedvező hatással lesz a gazdasági növekedésre is. A pénzügyi tárca prognózisa szerint idén 4-5 százalékok növekedés várható; a miniszter szerint ez biztosan teljesül, de még ennél is magasabb növekedésre számít, jövőre pedig 5 százalék feletti bővülést vár.”
Akkor lássuk, mit jelent ez magyarul. Az ipari termelés 16,5 százalékos növekedése örvendetes, ezek szerint újból a vas és az acél országa lettünk, tetszene mondani ilyen mutatókat a vendéglátóipar, az idegenforgalom, a szolgáltatások, általában a HORECA szektor ügyében is? Ja nem, mert nincsenek, sőt, rémítően rosszak az adatok. Ünnepeljük inkább az ipari termelést, lesz még martinász minden pultosból!
A mezőgazdasággal mi a helyzet? Azt meg azért nem okos emlegetni, mert elérte a válság, a takarmány- és gabonaárak 25-30 százalékkal drágultak, minek következtében nem csak a kenyérárak fognak megemelkedni, de a hús- és tojásárak is. Az állattenyésztést nem csak ez az áremelkedés sújtja, hanem az afrikai sertéspestis is, már régóta, mely neve ellenére Oroszországból került hozzánk, de mindegy is, honnan jött, az a lényeg, hogy itt van.
Az öntudatos honpolgár majd eszik kohósalakot, az ugyanis ezek szerint bőven lesz, egyelőre nem élelmiszer, de majd kimutatják róla, hogy az.
Kohósalak-lakomával ünnepeljük majd a járvány legyőzését. Harapunk mellé kis zsenge vasércet is, frissen jött a bányából. Szegényebbek beérik az ócskavassal, az is tápláló. Csujjogassunk!
Ausztenit, cementit, nem ettünk még ilyesmit.
Nem kérünk mi szalámit, nagy ünneplés lesz most itt!
Értem én, hogy Gulyásnak kellett valami optimista nyilatkozatot adnia a gazdasági növekedésről. Még ha nincs is. De nem gondol bele, hogy azok a honpolgárok, akik vakon hisznek a kormánynak – és azért akadnak ilyenek, elég sokan, például akik megválasztják őket – mikor azt olvassák, hogy „vége a járványnak, legyőztük” esetleg elhiszik neki?
Megint itt állunk a pusztában, ketten, az ellentmondással: a járványt egyfelől legyőztük, másfelől a nyakunkon van még.
Na, tetszenek látni: ez a bajunk a kormánykommunikációval. Ez. Képzeljék el, hogy maguk sajtómunkások, és ma reggel írniuk kell a járványhelyzetről. Egyfelől kötelesek elhinni az Operatív Törzs adatait, amik mutatnak, amit mutatnak. De mást közölni tilos, különben sincsenek egyéb adataink. Másfelől Gulyás miniszter közli, hogy „legyőztük a járványt”. Most akkor ki mond igazat? Kinek higgyünk? Ha az Operatív Törzsnek nem hiszünk, azonnal jöhet a büntetés, ha a miniszternek, akkor ránk zúdul a teljes kormánymédia, és „fake newst” emleget. Persze könnyű nekik, már rég elszakadtak a valóságtól.
Gúzsba kötve táncolunk, ami nem új dolog a Kárpátok alatt – de az már mégiscsak túlzás, hogy egyszerre két nótára kell ropnunk!
Az már csak hab a tortán, hogy akik húzzák őket, annyira botfülűek, hogy észere sem veszik, miszerint ez nem ugyanaz a nóta.
Csak mi szenvedünk tőle, de nagyon.
Szele Tamás
