Nem ritka egy-egy kínai tárgyú elemzésem után, hogy pár kedves ismerős, még inkább pár kedves ismeretlen kommentben megkérdezi: „Minek ezekkel a marhaságokkal foglalkozni, Kína messze van, ettől nálunk nem lesz drágább a kenyér”. Hiába is magyarázni az ilyeneknek, hogy minden összefügg mindennel: de most fordult a kocka. Most ugyanis drágább lesz.
Meg a péksütemény.
Meg a tésztafélék.
És igen, itt, Magyarországon. Is.
Meg persze mindenfelé a bolygón.
Ne tessék fortélyra, ármányra, kínai világhatalmi tervekre gyanakodni, egyszerű gazdasági törvényszerűségek miatt történik így. Meg, ha nagyon bűnöst akar valaki keresni a drágulás miatt, akkor úgy is vehetjük, hogy mindenről a Jangce tehet.
Az a nagy folyam, igen. Arra tessék haragudni.
Akkor vegyük a szikár hírt, a maga egyszerűségében, amit a Bloomberg közölt július másodikán, de mivel a G7 is közölte magyarul, tekintsük az ő változatukat:
„Az utóbbi hónapokban a kukorica és a szójabab tőzsdei árát hajtotta fel jelentős részben a kínai import, most pedig búzából kezdett többet vásárolni a világ legnépesebb országa.
A jelenség mögött részben az áll, hogy a növekvő jövedelmek nyomán átalakulnak a kínai táplálkozási szokások, a disznó- és csirkehús mellett tésztákból, péksüteményekből is egyre több fogy. A kormányzat ugyan igyekszik az élelmiszerigények minél nagyobb részét az országon belülről biztosítani, ennek azonban korlátot szab a termőföld szűkössége, illetve esetenként a kedvezőtlen időjárás. Most például az aratás előtt és közben is sokat esett több fontos gabonatermesztő kínai tartományban is, ami rontja a minőséget. Az őszi búza 129 millió tonnára becsült mennyisége önmagában némileg több is a tavalyinál, így a probléma inkább az, hogy sok tétel emberi fogyasztásra nem, csak takarmányozási célokra lesz alkalmas.
Igaz, a húsfogyasztás növekedése miatt ezen a téren is egyre nagyobbak a kínai igények, a kukorica- és szójaimportot is az hajtja, hogy a sertéspestis pusztítása után újra benépesítették a kínai állattartó telepeket. Kukoricából az idén háromszorosára nőtt az ország behozatala, míg szójából évtizedes távon is megduplázódott. Búzából az idén eddig idén Ausztrália, Franciaország, az Egyesült Államok és Kanada voltak a fő szállítók, de növelni egyelőre csak az utóbbi kettőből lehet még az idézett elemzőcég szerint.”
Ráadásul Kína összes nettó gabonaimportjának növekedése 2019/20 – 2020/21-re nézve búza, kukorica, árpa, cirok és egyebek esetében 31,5 millió tonnával több, mint az előző gazdasági évben. Ehhez vegyük még, hogy Magyarország 2020-ban becslések szerint összesen körülbelül 5 millió tonna búzát termelt, az egész Európai Unió pedig 137,9 milliót. Szóval, nem akármivel gurigázik Kína.
De hát mi történt? Eddig eleget termeltek, most már nem elég?
Igen, körülbelül erről van szó. Kína a világon mindent termel (a rossz nyelvek szerint magát a világot Isten teremtette, de a többi munkát rábízta Kínára), de azért a leginkább statisztikai adatot, ebben hasonlítunk rájuk. Ezek az adatok kivétel nélkül mindig szépek, biztatóak, időnként csodálatosak is, de azért nem mindig igazak. Mindent nem lehet egyszerre, ugyebár. Gondoljunk arra, hogy Vuhanban csak az éves statisztika megjelenése és a jutalmak kiosztása után jelentették be, hogy izé, van itt egy kis járvány... ami azonban már a következő évi statisztikát rontotta ily módon.
Mármost a hivatalos adatok szerint Kínában minden a legnagyobb rendben van, és biztató ütemben, vígan menetel az ország a fényes jövő felé. Ez mondjuk a legnagyobb nyomor idején is így volt, szóval ezektől az adatoktól maximum a magyar politikusok szoktak hasra esni. A valóságban azért nincs annyira rendben minden. A népesedési adatok olyan csökkenést mutatnak, hogy feloldották a gyermekvállalási korlátozásokat, bár ennek csak tizenöt-tizennyolc év múlva lesz látszatja, a munkavállalók száma csökken, a nyugdíjasoké növekszik, a termelést és a külkereskedelmet viszont szinten kell tartani: erre való az a bizonyos „Egy Út, egy Öv” program, a világméretű gazdasági befolyásszerzés, aminek mi csak kicsiny része vagyunk, de Peking már kezd aggodalmaskodni.
Hogyne aggodalmaskodna, hiszen tudja, hogy a mostani Kína nyugalmának kulcsa a gazdasági növekedés és az életszínvonal. Amíg ezeket növelni tudják vagy legalábbis képesek szinten tartani, addig a kínai nép minden zsarnokságot elvisel, de ha elfogy az étel, a pénz, a munka, abból nagy baj lehet. Tagadhatatlan, hogy Kínában Teng Hsziao-ping vezetése óta nem volt éhínség, azelőtt viszont sok ezer éven át rendszeresen, pár évente. Ha ez visszatér, hozza magával a „zavaros időket”, minden kínai rémét, és akkor már lehet akármilyen erős az állam, 1,4 milliárd elégedetlen polgárral nem sokat tud kezdeni.
Kínában létfontosságú tehát a tele has és a tele zseb. A zseb kevésbé fontos, de a has nagyon.
Ami a zsebet illeti, ma reggeli a hír, hogy a kínai statisztikai hivatal adatai szerint a termelői árak éves bázison 8,8 százalékkal nőttek júniusban. Ez valamivel kevesebb, mint a májusi 9 százalék, de akkor sem kevés.
Rendben, de hogyan jön ide a búza?
Ahogy a rizs, a kukorica, a szója és az állati zsiradék: mind kell ahhoz, hogy megteljen a has. Márpedig ezeket a dolgokat vagy meg kell termelni, vagy meg kell vásárolni. És itt következik a Jangce szerepe.
Kína tavalyi évének valódi gazdasági mutatói iszonyatosak lehetnek (az előzőekhez képest), ugyanis csak a világjárvány miatt félmillió vállalkozás ment csődbe. Ha ez nem volna elég, tavaly július végén – augusztus elején sosem látott árhullám vonult le a Jangcén, annak idején írtam is róla. Lássuk csak, hogyan kalkuláltam akkor a gazdasági károkat?
„A rizs aratása nemsokára kéne következzen, csak ha a földek több méter víz alatt állnak, ez lehetetlen: az érintett területek terméshozamáról 2018-as adataink vannak, és ezek szerint Hubei tartomány adta az éves rizstermelés 19,66 százalékát, Anhui 16,81 százalékát, Szecsuán 14,79 százalékát, ha a kisebb károktól el is tekintünk, oda Kína idei rizstermésének több, mint a fele, egészen pontosan 51,26 százaléka!
És a maradék sem nagyon fog rekordot dönteni várhatóan: Jáva szigetén március elején kitört a Merapi vulkán, és a levegőbe kerülő vulkáni hamu miatt így is nagyon rossz termés ígérkezett rizsből és kölesből, márpedig ez a két gabonaféle Kína alaptápláléka.”
Mármost ez nagyjából valóra is vált, a búzatermés nagy része meg – ahogy az idei őszi búza is jár majd – elment takarmányozásra, és ne feledjük, hogy már csak emiatt (meg a világjárvány miatt is) az egész világon megnőttek a takarmányárak, amit viszont már mindannyian érezhetünk a zsebünkön.
Nem gazdálkodtak, terveztek ők se jobban, se rosszabbul mint korábban, csak hát a világjárványra és az árhullámra senki sem számíthatott volna, még a Menny Fia, sőt, a Párt Fia sem.
Nem azért lesz tehát drágább majdnem minden élelmiszer mindenhol, mert Peking „gonosz spekulációval felhajtja az árukat”, és azt is felesleges harsogni, hogy „a tolvaj magyar politikusok eladják a búzánkat Kínának” – a teljes magyar búzatermés is eltörpül a kínai igények mellett, sőt, tudtommal nem is adunk el nekik gabonát. Pekingnek egészen egyszerűen 1,4 milliárd embert kell etetnie, ha tetszik, ha nem, mert ha ezt elmulasztja, az éhes emberek haragos emberek is lesznek. És 1,4 milliárd harag nagyon sok harag. Érthető, ha első sorban a saját szempontjait veszi figyelembe, és megpróbálja felvásárolni a világ összes gabonáját. Ami minket akkor is érint, ha nem adunk el nekik egy búzaszemet sem, az árszint akkor is emelkedik.
A hatalmas kereslet természetesen felhajtja az egekbe az árakat, hiszen minek adnák el a gabonát vagy bármilyen élelmiszert olcsón a termelők, ha eladhatják drágán is? Tehát, ha már most érezhetően emelkednek az élelmiszer-árak, az egyszerűen azért van, mert most minden többe kerül. Ennyi lett az ára. Nem politikai, hanem gazdasági okokból.
Peking nem tehet mást, meg kell etesse a népét, a termelők nem tehetnek mást, el kell adniuk az árut, mi sem tehetünk mást, kifizetjük az árakat, míg fel nem kopik az állunk.
Szóval, őszre nagyon komoly élelmiszer-áremelkedés várható. Olyan helyzet alakulhat ki, amilyen már kialakult az építőanyagok piacán (abban is van némi szerepe a kínai keresletnek különben).
Hogy visszatérjünk oda, ahol kezdtem: tessék mondani, még mindig olyan messze van Kína, még mindig olyan lényegtelen?
Még mindig nem lesz drágább a kenyér nálunk, ha árad a Jangce?
Mondtam én, hogy minden összefügg mindennel.
Szele Tamás
