Kérem szépen, mi el vagyunk maradva több brosúrával és jó néhány metodicskával. Míg minálunk Joszif Visszárionovics Sztálin még mindig kissé, hm, kellemetlen történelmi személyiségnek tűnik, a nagy Szovjetunióban, jaj, bocsánat, az Oroszországi Föderációban javában zajlik a rehabilitációja. Lássuk, mit mond erről a Moscow Times.

(Képünk illusztráció)

A múlt héten lelepleztek a moszkvai metró Taganszkaja állomásán egy Sztálin-emlékművet, amely egy 1950-ben felállított, majd az 1960-as évek elején a desztálinizálás során eltávolított mű másolata.

Amikor Vlagyimir Putyin az ezredforduló táján elnök lett, Oroszország-szerte mindössze néhány ilyen Sztálin-emlékmű és szobor állt. Ma már jóval több mint 100 van, az ország nagyvárosaiban és távolabbi régiókban egyaránt. Mivel minden évben újabbakat avatnak fel, különösen a győzelem napi megemlékezések alkalmából, úgy tűnik, hogy a Sztálin-emlékmű egyre inkább a mindennapi élet részévé válik Putyin Oroszországában.

A sztálini személyi kultusz fokozódó visszatérése még mélyebbre hatol a társadalom szövetébe. A vezető pozitív megjelenítését egykor szinte teljesen kiiktatták a nyilvánosságból, először Nyikita Hruscsov idején, majd az 1990-es években, amikor a levéltárak megnyitása és a múltról szóló nyilvános viták megkezdése miatt Sztálin személyes szerepe a szovjet korszak bűneiben teljes mértékben nyilvánosságra került. Most viszont úgy tűnik, hogy újra mindenhol ott van.

Úgy tűnik, hogy az állam jár az élen a sztálinizációban, esetleg a társadalmi magatartás formálására tett kísérletet látunk. Az iskolai tankönyvek és tanórák már jóval több mint egy évtizede egyre pozitívabban mutatják be Sztálint, elnyomó szörnyetegből szeretett közszereplővé változtatva őt, aki az orosz nép nevében megnyerte a Nagy Honvédő Háborút. Sztálint tehát a putyini történelmi emlékezetet nagyrészt meghatározó háborúkultusz létfontosságú – ha nem talán a legfontosabb! – elemeként ábrázolják.

Valójában nem meglepő, hogy a Taganszkaja emlékmű másolatát a Győzelem Napján avatták fel. Volgográdot az éves megemlékezéseken mostanában már újra „Sztálingrádnak” nevezik, felidézve a második világháborúban fordulatot hozó csata emlékét, amely a késő sztálini kultúrában szorosan összekapcsolódott az istenített vezér mesteri vezetésének legendájával. Idén a regionális hatóságok még a volgográdi repülőtérnek is a „Sztálingrád” hívójelet adták május 8–10. között. Ezzel szemben a szovjet hatóságok még az 1970-es és 80-as években is inkább olyan kifejezéseket használtak a „Sztálingrádi ütközet” helyett, mint a „Volgai csata”.

Sztálin kultusza tehát mélyen kapcsolódik a putyini háború kultuszához, amely katekéziseivel, felvonulásaival, ünnepeivel és templomaival olyan buzgóvá és rituálissá vált, hogy hivatalos államvallásként működik . Ez sehol sem nyilvánvalóbb, mint a Fegyveres Erők hatalmas, államilag finanszírozott moszkvai katedrálisát körülvevő új múzeumban, amely az orosz militarizmus múltját és jelenét ünnepli. A múzeum belsejében egy interaktív multimédiás kijelző arra invitálja a látogatókat, hogy merüljenek el az állam traumákkal és dicsőséggel teli háborús narratívájában, és hallgassák meg a Vörös téren beszélő nagy vezér, Sztálin bölcs szavait.

A populáris kultúra egyszerre követte és inspirálta Sztálin államilag irányított és parttalan rehabilitációját. A mai Moszkvában azok az ingázók, akik a Taganszkajánál felállított új reprodukció mellett sétálnak el, a közeli szuvenírboltokban, üzletekben és könyvesboltokban giccses naptárakat, miniatűr mellszobrokat, képeket és a vezért ünneplő fantasztikus ponyvaregényeket vásárolhatnak. A telefonjukon bejelentkezve pedig a Nyugatot csúfoló és a gyengéket kigúnyoló mémfigurává vált Sztálinnal találkozhatnak.

Az oroszországi régiók kisvárosaiban és falvaiban felállított új Sztálin-emlékművek közül sokat a helyiek finanszíroztak. Sztálin visszatérése éppúgy a lakosság bizonyos csoportjainak terméke, akik egy erős vezető által vezetett, nemzeti nagyságnak vélt idő után vágyakoznak, mint a Putyin propaganda-ügynökei által felülről irányított projekt.

Úgy tűnik, hogy a közvélemény Sztálinnal kapcsolatos hozzáállása valóban megváltozott ebben a kulturális miazmában. Ukrán szociológusok 2023-ban azt találták, hogy az oroszok közel kétharmada (63%), köztük a 18-24 éves oroszok közel fele (48%) pozitívan viszonyult Sztálinhoz.

Ezek az attitűdök azonban korántsem általánosak. Az új Sztálin-emlékművek leleplezései a 2022 óta tartó drákói elnyomás kezdetéig gyakran tiltakozásokba torkolltak. A közfelháborodás miatt például a hatóságok leállították egy, Sztálint és Putyint nagy katonai vezetőként ábrázoló mozaik felállításának tervét. Ennek ellenére úgy tűnik, az orosz társadalom jelentős része Sztálint a birodalmi nacionalizmus karizmatikus keresztapjának tekinti.

Nem szabad azonban azt feltételeznünk, hogy Putyin Kremlje pusztán a Szovjetunió szellemének felelevenítésére szolgáló eszközként engedélyezi és ösztönzi Sztálin rehabilitációját. Nem is az 1930-as évek tömeggyilkosságainak megismétlésének előjátékaként. A sztálini tisztogatásokról szóló beszámolókat az iskolai tankönyvekben és a győzelem napi megemlékezéseken, valamint a popkultúra ízléstelen ábrázolásaiban lekicsinylik vagy figyelmen kívül hagyják.

Putyin interjúiban és beszédeiben ehelyett kétféleképpen utal Sztálinra. Először is, ő a bölcs vezetés példaképe: egy olyan ember, akit kemény pragmatizmusa képessé tett arra, hogy szovjetek millióit küldje a halálba a Nagy Honvédő Háborúban a nagyobb jó érdekében, sőt állítólag még a saját fiát is feláldozta a győzelem oltárán. Másodszor, ő egy olyan ember, akinek abszolút hatalma egy „mesterséges” Ukrajnát hozott létre. Putyin abban érdekelt, hogy Sztálint háborús vezetőként ünnepeljék, nem pedig tömeggyilkosként.

Putyin még nem egészen érte el azt a félisteni státuszt, amelyet Sztálin uralmának utolsó éveiben élvezett. De ezek az elképzelések azt mutatják az oroszoknak, hogy országuk számára a legkívánatosabb vezetési forma egy olyan erős és véreskezű gyilkos uralma, akit a körülmények arra kényszerítenek, hogy kemény és határozott döntéseket hozzon. Ellenségektől körülvéve Putyinnak – mint Sztálin előtt – talán nem marad más választása, mint egy nehéz és költséges háborút vívni. A nép ugyanúgy szenved, mint több mint 80 évvel ezelőtt.

De a narratíva világos: ebben az erősen patriarchális, tekintélyelvű rendszerben egy rendíthetetlen vezető megérti és előre látja a nemzet számára a legjobb utat arra, hogy győzelmet arasson ellenségei ellen. A Sztálinról készült ikonokkal körülvéve, amelyek a pragmatikus vezetés dicsőségét zengik, az oroszokat folyamatosan arra a gondolatra sarkallják, hogy ma is egy ilyen apafigurára – Vlagyimir Putyinra – van szükségük.

Ha ez a cél, hát ez a cél, úgy érzem, a magyar vezetéstől sem állna távol sem az eszme, sem annak a gyakorlatba való átültetése. Ők sem haragudnának, ha a lakosságunk apafiguraként látná a mostanság népszerűségéből erősen veszítő kormányfőt, ráadásul ha megtudnák, hogy Moszkvában jelentene számukra pár jó pontot egy kis magyar Sztálin-kultusz, már holnap visszaneveznék az Andrássy utat Sztálin útra. Felteszem, akkor viszont lehetne a Kodály körönd is Hitler tér és az Oktogon is visszakapná Mussolini nevét – aki a Vilmos császár úttól indulna el a Városligetbe, ami most Bajcsy-Zsilinszkyről van elnevezve, végigvonulhatna a huszadik század első felének összes magyar rémálmán és rémvalóságán, míg megérkezik a helyreállított Sztálin-szoborhoz.

Politikai haszon ide, jó pont oda, azért nálunk lehet, hogy nem volna a legnépszerűbb dolog a sztálinizáció, akárhogyan is propagálná a kormánymédia, akiknek ez esetben még annyira sem lennék a bőrükben, mint most. Lehet, hogy felszínre törnének bizonyos ellenérzések, melyeknek komoly történelmi gyökereik vannak. Hogy úgy mondjam, errefelé nem volt túl népszerű valaki ez a Joszif Visszárionovics. A vele kapcsolatos érzelmeket talán Faludy György fogalmazta meg a legtisztábban „Óda Sztálin hetvenedik születésnapjára” című versében, melyet most elejéről végéig idézek, ugyanis a benne megszólaló eszmék és indulatok sokunk érzéseit fejezik ki bizonyos mai mikrosztálinok iránt is.

„Tengerből kelt dzsinn! mélységek haragja!
az égre fröcskölsz örvényt, iszapot,
s mindünk jövőjét zárnád a palackba,
melyet kezed a vízbe visszadob.

Homlokod új középkor kapuboltja,
hadaid állnak már e bolt alatt:
nincsen közöttük, csak született szolga,
hírből se tudják, mi a gondolat.

Tudósaid: bolondok, szélütött nép,
mely pókhálón leng s piszkál régi port,
gazdászaid rendszered egyszülöttjét
kendőzgetik, az örökös nyomort.

Írógárdád: hízelgők, csepűrágók,
barátaid: merev lakájsereg,
s rothadt Bizáncodhoz költőid sárból
s vérből kevernek arany hátteret.

Gigász, kit szűlt – ó végzetes hatalmak
bal frígye! – ész és gonosz akarat,
népek foglára, ki egy forradalmat
fojtottál meg markodban egymagad.

Hőseit bitófákra akasztattad,
avagy tarkón lövetted – de elébb
megpökted őket s csizmádról maszattal
tapodtad mindük eleven szemét,

s hulláik hegyén egyre feljebb hágva
– joviálisan s csupa nyugalom –
nézel országod roppant mocsarára,
rettentő kőszirt! szörnyű hatalom!

Kénkövet fúvó, iszonyú lidérced
e század lápjából messze kinyúl,
gigantikusabb Dzsingisznél, merészebb
Attilánál s öldöklőbb, mint Timur.

Halálodat oly vad vággyal kívánom:
s idézem – szinte beleszakadok –
és látlak kremli dolgozószobádon,
amint sétálgatsz fel-le magad ott.

Hirtelen felbuksz – szívszélhűdést kaptál –
magaddal rántva széket, huzatot.
Aludttejképű őrhad – egész kaptár –
szalad be s néz: „No csak, elutazott.”

Vagy májadat vélem látni, s rajta rákot.
Egy ércsomón tenyészik a fekély.
„Most, most” – mondom – „még egy perc és elrágott,
s nincs szer, mely felsegél.”

S ábrándozom, hogy láthatatlan lettem,
futok – repítsen hajó, gyorsvonat –:
hálószobád homályán érlek tetten
s elvágom torkodat.

Milliók vannak így. Ma sem kívánok
mást, mint hogy halj meg, ki e föld átka vagy,
s alvadt vértömbökből épült Bizáncod
ne éljen túl, ó Konstantin, te Nagy.

(Budapest, 1949. december)”

Hogy aztán a vers olvasása közben ki melyik mai vezetőre gondolt, az már mindenkinek a magánügye.

Egy biztos: ha Budapesten újra Sztálin-szobor állna ott ahol régen, ahogy Moszkvában már áll is, hamar visszakapná a hely a Csizma tér nevet.

Az a magyar vezető pedig, aki Sztálint odaállíttatta, ugyanúgy járna, mint példaképe, Rákosi Mátyás. Örülhetne, ha megérné az idős kort – de azt is csak oroszországi száműzetésben.

Szele Tamás