Ha rosszmájúak akarnánk lenni, azt mondanánk, Kubában a nyár a forradalmi évad, a tüntetés-szezon, de azért nem viszik túlzásba ezt a mulatságot, néha el is csúsznak vele: Castro forradalmát a Július 26-a Mozgalom vezette, aztán 1994-ig nem volt mozgolódás, akkor augusztus ötödikén lázadt fel a nép, most meg július 12-én vonult utcára.

Kubában mellesleg veszélyes dolog a forradalom és a hasonló népmozgalmak, ugyanis ellentétben a magyar gyakorlattal, nekik egyszer már sikerült zsarnokot buktatni és meg is őrizni az új rendszert, az már más kérdés, hogy nagyon nem ezért a rendszerért harcoltak a szakállas emberek a Sierra Maestrában. De az a lényeg, hogy náluk volt példa arra, hogy győztek (és kenhették a hajukra a győzelmet utána). Annyiban hasonló a magyar és a kubai nép történelme, hogy általában két fő állomás, úgymint a cseber és a veder közötti vándorlással telik – de lássuk, mi történik most?

Jelenleg nagyon friss híreink nincsenek és nem is lehetnek, ugyanis a kubai kormány a tüntetések miatt blokkolta a legtöbb közösségi oldalt az országban. Miféle tüntetések? Azok, amik eredetileg San Antonio de los Baños településen kezdődtek el vasárnap reggel, de a közösségi média segítségével elterjedtek az országban mindenfelé. Mármint, míg le nem kapcsolták a közösségi médiát, bár érzésem szerint ez a lépés már kései volt. Vasárnap délután már Palma Sorianóban is tüntettek, Cardenasban is, Havannában úgyszintén. Ennek alkalmából Miguel Díaz-Canel kubai elnök még aznap este televíziós sajtótájékoztatót tartott, melyben szokás szerint az Egyesült Államokat tetet felelőssé a krízisért (mondjuk ebben nem volt igaza, majd mondom is, miért), bűnözőknek nevezte a tiltakozókat és váratlanul közölte:

„Mindenre készek vagyunk. Az utcán fogunk harcolni.”

Hát, azért ne feledjük, tekintve, hogy a Moncada ostroma 1953. július 26-án volt, ha valaki abban 18 évesen vett részt, az most pontosan 86 éves, szóval Castro megbízható veteránjai már jobb, ha nem vonulnak az utcára. Viszont a rendőri erőket bevetették, annyira, hogy ma reggelre már halálos áldozata is van az összecsapásoknak: mint a 444 írja:

„Meghalt egy 36 éves tüntető Havanna külvárosában. A hatóságok szerint Diubis Laurencio Tejeda is része volt a csoportnak, ami hétfőn megtámadott egy kormányzati épületet, és bár kifejezték a részvétüket, nem közölték, mi történt pontosan. Szemtanúk viszont azt nyilatkozták, az őrök nyitottak tüzet a tüntetőkre.” (444)

A jelek arra mutatnak, hogy valójában spontán lázadás-sorozatot látunk, minden különösebb ideológia vagy külföldi támogatás nélkül, amit az elviselhetetlen gazdasági helyzet okozott. A nép szó szerint éhezik, állandóak az energiaellátási üzemzavarok, az egészségügy összeomlott, rekordot döntött az országban az új fertőzöttek és a halálozások száma, egyetlen nap alatt közel hétezer ember kapta el a kórt, mintegy 47 fő el is hunyt aznap, ezen kívül az árak néhány hónap leforgása alatt az egekbe emelkedtek.

Az élelmezéssel már korábban is nagyon komoly gondok voltak. Két évvel ezelőtt már felmerült, hogy az országban struccot és kubai kúszópatkányt tenyésszenek közétkeztetési célokra, ennek volt nagy propagátora az akkor 91 éves Guillermo Garcia Frías, Castro veterán parancsnoka, aki az állami tévében még áltudományos érveket is bevetett annak érdekében, hogy ne hagyományos haszonállatokat tenyésszék, hanem a struccot. Tenyésztették is, csak sikertelenül, a hagyományos állattenyésztés kárára, végül az egész programból egy tengerimalac-farm lett, amit idén májusban adtak át Granma tartományban, azzal biztatva a közönséget, hogy az állat húsa ehető, Latin-Amerika más országaiban (például Peruban) is fogyasztják. Azonban ez nem aratott osztatlan sikert, mint várták, az Index szerint olyan Facebook-posztok születtek a javaslatról, hogy:

„Szégyen. Patkányokkal akarnak etetni minket, mert nem tudnak csirkét, nyulat, disznót, vagy teheneket tenyészteni. Olyan állatokat, melyekkel a világ normális részében táplálkoznak az emberek.”

Ez körülbelül ki is fejezi a közvéleményt, és az élelmiszerhiányért kár az Egyesült Államokat hibáztatni: a kereskedelmi embargó ugyanis 2000 óta épp az élelmiszerekre egyáltalán nem vonatkozik, sőt, az Egyesült Államok Kuba első számú élelmiszer-szállítója – mármint, amikor tudnak fizetni az ételért.

Az is komoly felháborodást okozott, hogy a hihetetlen nehézségekkel küszködő Kuba gyárt ugyan koronavírus-vakcinát, de ehhez a lakosságnak alig 15%-a fért hozzá, ennyien vannak beoltva. A kórházi rendszer összeomlott, a BBC-nek többen is azt nyilatkozták, hogy rokonaik, szeretteik az otthonukban haltak meg, mivel az orvosok nem tudták ellátni őket. Ennek ellenére a gyógyászati rendszerére korábban büszke Kuba a járvány első szakaszában körülbelül kétezer orvost és szakápolót küldött a rászoruló országokba – emlékezhetünk, Olaszországba is. Nem is az okozza a gondot, hogy az orvosok képzetlenek vagy rossz képességűek volnának, hanem a kórházi kapacitás és a gyógyszerek hiánya.

De mi okozza a horribilis inflációt? Azt sajnos a kubai gazdasági modell, ami eleinte – még Battista alatt – a cukortermelésre és a turizmusra épült, aztán némi kanyarok után a szovjet támogatásra, amikor az összeomlott, a kínai és venezuelai szerződésekre, végül pedig mostanság újból a turizmusra. Márpedig világjárvány idején nincs idegenforgalom, sőt, nincs légiközlekedés sem. A kubai gazdaság 11 százalékos csökkenéssel zuhant oda, ahol harminc éve tartott, mikor a Varsói Szerződés és a KGST összeomlása miatt hirtelen majdnem minden bevételük odalett.

Akkor tört ki a Castro forradalma utáni első komolyabb lázadás – szintén az elviselhetetlen állapotok miatt – a Maleconazo, amit végül úgy oldott meg az államfő, hogy valamennyire megnyitotta a határokat, kiutazási vízummal elmehetett mindenki, akiknek nem tetszett a rendszer: már persze, ha kapott kiutazási vízumot. Harmincötezren emigráltak, őket később következetesen „ellenforradalmároknak” nevezték, de a tüntetést kiváltó gazdasági okokat végül is a kínai és egyéb segítség oldotta meg.

Ne feledjük azonban azt sem, hogy egészen a közelmúltig Kubában hiányzott az internet, nem is nagyon lehetett volna demonstrációkat szervezni, csak olyan spontán éhséglázadások alakulhattak ki, mint a Maleconazo – bár egyelőre a mostani mozgalmak sem tűnnek szervezettnek. 2008-ig egyáltalán nem használták a világhálót (talán csak a legmagasabb rangú kormánytagoknak jutott), 2017-ben vezették be kísérleti jelleggel Havanna két városrészében a Huawei szélessávú szolgáltatását, de nagyon nem ingyen: a wifi hotspot használatának a díja két dollár volt, a havi átlagkereset 25 dollár... az otthoni, kábeles internet előfizetési díja meg több száz. Ez 2018-ban javult, akkor vált elérhetővé szélesebb körben is a 3G-s mobilnet, ami azt mutatja, hogy az átlagos kubai felhasználó telefonon használja az internetet. Pont a mostani elnök, Díaz-Canel egyik első reformja volt ez – amit most hol megvon népétől, hol korlátozza az oldalak elérhetőségét.

Jelenleg Havanna utcáin áll a karhatalom, háta mögött a rendszer híveivel – olyanok is akadnak – és Castro jelszavát használják:

„Patria o muerte!”

tehát:

„Haza vagy halál!”

de mit kiabálnak azok, akik velük szemben állnak?

„Emberek halnak éhen! Éhen halnak a gyerekeink!”

Egyelőre azt sem tudjuk, hány demonstrálót tartóztattak le, a Human Rights Watch úgy tudja, legalább húszat, a Guardian ezzel szemben több száz, erőszakosan előállított tüntetőről beszél.

Nem tudjuk, mi lesz az események végkifejlete, tippelni sem lehet, épp úgy győzhet a fennálló rendszer, amint el is bukhat, bár nagyon jó kérdés, milyen lesz akkor az utódja – de tekintsük inkább azt egyelőre, mitől alakult ki a krízis?

Fentiekben említettem, hogy egyszerre okozta az éhezés, az energiaszektor működésképtelensége, az egészségügy összeomlása, de leginkább mégiscsak a világjárvány. Ugyanis az váltotta ki többi okot is. A kubai gazdaság mindig is gyenge lábon állt, a lakosság sem dúskált a javakban, de mikor a legfőbb bevételi forrás, vagyis a turizmus áll le egy váratlan és kiszámíthatatlan tényező – a koronavírus felbukkanása – miatt, egyszerre dőlt le minden oszlop, ami a tisztes szegénység világát tartotta. Sőt, úgy tűnik, nem is ér véget egyhamar a pandémia, ami azt jelenti, hogy nagy gazdasági struktúra-átalakításokra lesz szükség, és nem csak Kubában. Bárhol máshol is előfordulhat valami hasonló, csak mondjuk másképp.

Lehet utólag okoskodni, hogy kár volt a kubaiaknak a nemzetgazdaságot kizárólag a varaderoi strandok forgalmára alapozni, de mégis, mire alapozták volna? Már a nádcukor sem igazán kelendő, igaz, kezd újra divatba jönni, de annyira nem, mint amikor az egész béketábor kubai cukorral itta a kávéját. A híres kubai rum sem tömegcikk, a dohányáru sem: ezen kívül csak némi réz, vas, mangán, króm és nikkel van a szigeten. Nem is a kubai gazdasággal van a baj, a baj azzal van, hogy a világgazdaság egyik jelentős ágazata állt le.

És a világ többi része tán különb? Nagyjából az egész bolygó ipara a kínai alkatrész-utánpótlástól függ, ha azzal történik valami váratlanul, mindannyian ugyanazzal találjuk magunkat szemben, amivel a havannai tüntetők. Tavaly majdnem történt is, kizárólag a kínai vezetés vasszigorának köszönhető, hogy nem omlott össze az ottani ipar.

A magyar gazdaságot már nem is említem, azt is csak pár húzóágazat és az uniós gazdaság tartja életben.

Szóval, mi is csak kicsit állunk jobban, mint Kuba lázadói.

Egyelőre nem tudjuk, mi lesz, Kuba szokott útját járja a csöbörből a vödörbe.

Mi is.

Szele Tamás