A világ döbbenten áll az Aszad-rendszer napvilágra kerülő rémtettei előtt, és nem lehet véletlen, hogy a náci haláltáborok jutnak ezekről az európai emberek eszébe. Nos, a The Insider nyomozni kezdett az ügyben és kiderült, hogy ez teljesen érthető. Az Aszad-rendszer elnyomó gépezetét és börtöneit, kínzókamráit valóban német nácik tervezték és működtették! Bár egy idő után helyi tanítványaik vették át a vezetést, de a jelenleg Moszkvában tartózkodó Bashar al-Aszad máig a nyugati szélsőjobboldal kedvence és az is marad, míg él. Lássuk csak, hogyan is áll a helyzet!

(Képünk illusztráció)

A leköszönt szíriai elnök, Bashar el-Aszad népszerű figura volt a nyugati szélsőjobboldalon – hiszen antiszemita volt és holokauszttagadó, aki kíméletlenül mészárolta a muzulmán szíriaiakat is. David Duke, a Ku Klux Klan egyik vezetője annak idején Szíriába látogatott, és az amerikai neonácik az Aszad-rezsimet támogató feliratú pólókat viseltek. Az Aszad család nácikkal való baráti kapcsolata valósággal örökletes. Bashar apjának, Hafez al-Aszadnak a rezsimjét szó szerint a Harmadik Birodalom összeomlása után a Közel-Keletre menekült német háborús bűnösök építették fel. A szíriai diktatúra ebből következően minden részletében lemásolta a nácik elnyomó gyakorlatát.

Legyőzhetetlen?

2017 augusztusában a húszéves amerikai szélsőjobboldali James Alex Fields Jr. autójával egy antifasiszta tüntetőkből álló konvojba hajtott Virginiában, és megölte a 32 éves Heather Heyert. Ahogy az gyakran előfordul, az újságírók és a rendőrség nekilátott, hogy megvizsgálja a gyilkos közösségi médiafiókjait. A különböző fajok közötti háború elkerülhetetlenségéről szóló, eleve várható összeesküvés-elméleti posztok mellett Fields profilján megtalálták Bashar el-Aszad portréját katonai egyenruhában, „Legyőzhetetlen” címkével. És Fields messze nem az egyetlen lelkes csodálója a most már volt szíriai elnöknek a szélsőjobboldalon.

Fields társai között, akik 2017 nyarán Virginiában gyűltek össze , hogy tiltakozzanak a konföderációs emlékművek lebontására akkor indított tömegmozgalom ellen, voltak olyanok, akik a konföderáció, a Ku Klux Klan és a Harmadik Birodalom szimbólumait viselték. De a Bashar's Barrel Delivery Co. feliratú, a „hordóra” utaló pólókat viselő tüntetők is otthon érezték magukat ezen a megmozduláson. (Bashar's Barrel Delivery – a kifejezés a „hordóbombákra”, utal, amelyeket Bashar el-Aszad rezsimje használt a szíriai civilek ellen az általa nem ellenőrzött területeken). Az akcióról készült videó még mindig megtalálható az interneten, amelyen egy ilyen pólót viselő férfi mentegeti Aszadot, mondván, hogy egyszerűen csak a terroristák és a globalisták ellen harcol, és egyáltalán nem tett semmi rosszat.

Aztán a nyugati mainstream sajtó felfedezte a szűk körökben régóta ismert tényt: a neonácik szimpatizálnak Aszaddal. Az amerikai szélsőjobboldaliak antifasiszták által lehallgatott zárt levelezéséből kiderül, hogy csodálják a szíriai diktátort, mint muzulmánellenes harcost, antiszemitát és igazi vezetőt, és nagyra értékelik a Baath-pártot, mert úgy vélik, hogy az a legradikálisabb náci mozgalmak mintájára készült.

Itt be kell ikatnom egy megjegyzést: Aszad bizonyos szempontból muzulmán, hiszen alavita, amely hitágazat elvben a síita felekezethez tartozik, de szunnita szempontból az alavitákat még csak nem is tekintik teljesen igazhitűeknek -- így lehet egy muzulmán egyben muzulmánellenes harcos is.

Aszad megbuktatása után az Egalite et Reconciliation francia agytröszt, amelyet Alain Soral, Marine Le Pen egykori munkatársa ( akit egyébként rasszista megjegyzések és holokauszttagadás miatt bebörtönöztek) alapított, közzétett egy cikket Szíria jövőjéről. Ebben azt sugallja, hogy Aszad szekuláris Szíriáját, amely minden polgára számára a boldogságot kereste, kivéve persze a terroristákat, egy „amerikai-cionista” Szíria fogja felváltani, amelyet a Pentagon „gyökértelen” tisztviselői irányítanak. A cikk Bashar al-Assadot szinte az „amerikai-izraeli összeesküvés” elleni legfőbb harcosnak nevezi, és általában minden lehetséges módon heroizálja őt.

Egy varázsló hirtelen érkezése

Nem, nagyon nem Gandalfról van szó. Aszad a maga módján viszonozta az őt imádó nyugati ultrajobboldal érzelmeit. David Duke, a Ku Klux Klan louisianai ágának egykori vezetője még 2005-ben látogatást tett Damaszkuszban. Méghozzá a Bashar al-Assad által teljesen ellenőrzött parlament tagjainak hivatalos meghívására. Duke beszédét, melyet a szíriai főváros főterén tartott, az egyik állami csatorna élőben közvetítette.

„Fájdalommal kell közölnöm önökkel, de az országom egy részét a cionisták megszállták, ahogy az önök országának egy részét a Golán-fennsíkok is megszállták. A cionisták megszállták az amerikai médiát, és most az amerikai kormány nagy részét is ők irányítják”
– mondta a Ku Klux Klan egykori »Nagy Varázslója« (a csoport vezetői tisztségeit mitikus lényekről – hidrák, sárkányok, küklopszok stb. – nevezték el) a közönség tapsa közepette. Beszédében Bashar al-Assadot „békeszerető elnöknek” nevezte, panaszkodott, hogy a fekete amerikaiak elveszik a fehérektől a munkahelyeket, és szokásos szerint tagadta a holokauszt megtörténtét.

A szíriai NSDAP

Nagyjából akkor, amikor David Duke damaszkuszi útjára készült, és beszédét próbálta, egy másik fontos esemény is történt az Aszad-rezsim és a neonácik kapcsolatában, melyet nyugodtan nevezhetünk mérföldkőnek. Ez 2005-ben következett be, amikor a szíriai elnök feloldotta a Szíriai Szocialista Nacionalista Párt betiltását. Az 1930-as években alakult politikai erő nemcsak a német náci párt nevét, hanem annak ideológiáját és szimbolikáját is átvette, kisebb változtatásokkal.

A nemzeti szocalisták Nagy-Szíria létrehozását támogatják, amely magán Szírián kívül legalább Libanont, a palesztin területeket, Izraelt, Irakot, Kuvaitot, Jordániát, sőt Törökország és Szaúd-Arábia egyes részeit is magában foglalná. A párt programjában kiemelt helyet foglal el az antiszemitizmus és a vezér kultusza, zászlaján stilizált vörös horogkereszt látható, tagjai pedig náci tisztelgéssel üdvözlik egymást.

De nem ez volt az oka annak, hogy a pártot betiltották. Végül is, magától Aszadtól sem volt idegen az antiszemitizmus és a vezérkultusz, a beosztottjai pedig szontén tudtak egy-két dolgot a náci eszmeiségről.

Csakhogy a szíriai függetlenség hajnalán a náci párt a hatalomért folytatott harcban a baathisták riválisa volt, és az utóbbiak az ország irányításának átvételével igyekeztek megszabadulni vetélytársaiktól. A hivatalosan betiltott nemzeti szocialista párt továbbra is fenntartotta szervezetét, és a szomszédos Libanonban mind politikai erőként, mind militáns csoportként rendkívül aktív volt a polgárháború idején.

A nemzeti szocialisták legalizálása és a Baath-szal egyesült kormányzó tömbbe való beillesztése volt az Aszadok és a Nagy-Szíria eszméjének támogatói közötti, hosszú ideje tartó együttműködés utolsó állomása. Ez az együttműködés még az 1970-es évek végén kezdődött, amikor a szíriai hadsereg megszállta és elfoglalta a szomszédos Libanon egy részét.

Az akkori szíriai elnök, Bashar apja, Hafez al-Assad olyanok embereket keresett Libanonban, akik hajlandóak lennének együttműködni a megszállókkal. És a választása természetesen egy olyan pártra esett, amely ellenzi Libanon függetlenségét Szíriától. Emellett az idősebb Aszad már tudta, hogyan kell jól kijönni a nácikkal.

Rejtekhely a Közel-Keleten

Az a régóta élő elképzelés, hogy a legtöbb náci bűnöző, akinek sikerült elmenekülnie a büntetés elől, Latin-Amerikában keresett menedéket, nem több, mint mítosz. Uki Goni argentin történész és író úgy véli, hogy az amerikai kontinensen mindössze 180-800 birodalmi tisztet és tisztviselőt tudtak elrejteni. A Közel-Kelet és Észak-Afrika országaiban az ő adatai szerint mintegy 4 ezer német náci talált menedéket, más országokból származó bűntársaikkal együtt.

A híres nácivadász, Simon Wiesenthal 1967-ben 6-7 ezer főre becsülte a náci bűnözők számát az arab országokban. Sokan közülük békés foglalkozást választottak az új helyükön, de akadtak olyanok is, akik folytatták azt, amit Hitler Németországában tettek. Például Johann von Leers, Joseph Goebbels náci propagandaminiszter közeli munkatársa 1955-ben az egyiptomi kormányban kapott munkát. Ő volt a felelős az antiszemita és Izrael-ellenes propaganda terjesztéséért, valamint a nácizmust dicsőítő cikkek megfogalmazásáért.

Több száz náci került Szíriába is. Köztük volt Walter Rauff, a mobil gázkamrák, a Gassenwagens egyik megalkotója. Damaszkuszban ő volt felelős az újonnan függetlenné vált Szíria hírszerző szolgálatainak létrehozásáért. Rauff szomszédja új hazájában egy ideig Franz Stangl, a sobibori és treblinkai koncentrációs táborok egykori parancsnoka volt.

A leghíresebb a Szíriában menedéket kereső nácik közül azonban Alois Brunner, egy magas rangú SS-tiszt volt. A tömeggyilkos Adolf Eichmann „emberei legjobbjának” nevezte Brunnert, akit európai zsidók tízezreinek haláltáborokba deportálásával és a megszállt Franciaországban a Harmadik Birodalom ellenségeinek felkutatására és megsemmisítésére irányuló műveletekkel bíztak meg. Németország második világháborús veresége után Brunnert, „Eichmann jobbkezét és eszét”, ahogy Wiesenthal nevezte, halálra ítélték. Azonban megmentette a véletlen.

Az amerikaiak, akik aktívan keresték Brunnert, letartóztatták és kivégezték egy névrokonát, mivel összetévesztették vele. Alois Brunner hamis dokumentumokat készített magának, amelyek segítségével még állást is kapott az amerikai megszállási adminisztrációban. Ezután egy bányában dolgozott, de az 1950-es évek közepén a franciák felfedezték, hogy egy másik Brunnert végeztek ki az Egyesült Államokban (bár a kivégzett is náci volt), ismét körözést adtak ki ellene, sőt, távollétében újból halálra ítélték. Brunner Egyiptomba menekült, ahol a már említett von Leers azt tanácsolta neki, hogy Szíriában keresse a boldogulást. Damaszkuszban letelepedve felvette a Georg Fischer nevet, de hamarosan lebukott.

Franciaország, Nyugat-Németország, az Egyesült Államok és Ausztria, ahol Brunner született, követelte a szíriai hatóságoktól a bűnöző kiadatását, de azok úgy tettek, mintha nem tudnák, kiről van szó. Damaszkusz minden erejével ellenállt a nácira vonatkozó kiadatási követeléseknek, még akkor is, amikor az európaiak és az amerikaiak nyomást gyakoroltak a szíriai kormányra, jelentős kedvezményeket ígérve cserébe. És mindezt azért, mert Brunner, aki eleinte kereskedelmi tevékenységet folytatott Szíriában, az 1970-es puccs után éppen időben érkezett az új szíriai uralkodó – Háfez al-Aszad – udvarába. Valósággal kapóra jött.

A német nácizmus mestere

Az idősebb Aszad sosem volt népszerű elnök. Hatalma a hadsereg szuronyain, a propagandán és az elnyomáson alapult. Ez utóbbi terén Alois Brunner segítette új munkaadóját. A Harmadik Birodalomban Brunner volt felelős többek között a koncentrációs táborok foglyainak tömeges kínzásához és kivégzéséhez szükséges feltételek megteremtéséért. Ismerte a táborok belső működését, megszervezte az ellátást és kiválasztotta a megfelelően szadista személyzetet. Egy ilyen ember nélkülözhetetlen volt az Aszad-rezsim számára. Röviddel azután, hogy Háfez al-Aszad hatalomra került, Alois Brunnert a belbiztonságért felelős testvére, Rifat tanácsadójává nevezték ki, aki a szíriai biztonsági szolgálatok elitjét irányította.

Leghíresebb interjújában, amelyet Brunner 1985-ben adott a müncheni Bunte magazinnak, nem beszélt arról, hogy mit csinált a Közel-Keleten, de szívesen nyilatkozott a múltjáról és a terveiről a jövőre nézve. Alois Brunner, aki akkor a legkeresettebb náci bűnözők listájának első helyén állt, „szemétnek” nevezte az általa meggyilkolt zsidókat, és azt mondta, hogy nem bánta meg a holokausztban való részvételét. Azt is kijelentette, hogy hajlandó lenne nemzetközi bíróság elé állni, de csak akkor, ha Izraelnek semmi köze nem lenne hozzá. Azt mondta, nem akar „második Eichmann” lenni.

A tudósítók megjegyezték, hogy Alois Brunner mindig magánál hordott egy ciánkapszulát, fél szeme és több ujja hiányzott, miután felrobbant a kezében egy izraeli ügynökök által küldött levélbomba, és hogy Rifat Aszad elbocsátotta egy idő utá korábbi beosztottját, és elhatárolódott tőle, valószínűleg attól tartva, hogy az izraeliek nem kímélnék őt sem az osztrák háborús bűnös üldözése közben.

2017-ben francia újságírók feltárták, hogy Brunner volt az idősebb Aszad totális terrorra épülő államapparátusának egyik fő kidolgozója. Ő volt az, aki megtanította a szíriaiakat az SS és a Gestapo által használt kínzási módszerekre. Olyan módszerekre, amelyeket a biztonsági szolgálatok a rezsim utolsó napjáig alkalmaztak.

Brunner mellett a hatóságok rövid távú szerződésekkel egykori SS- és Gestapo-tiszteket is beszerveztek. Ennek eredményeként a szíriai hírszerzők több generációja sajátította el azokat az ismereteket és készségeket, amelyeket mentoraik az európai koncentrációs táborokban és gettókban sajátítottak el. A náci bűnözők szerepének köszönhetően, melyet az Aszad-rezsim elnyomó gépezetének létrehozásában játszottak, a brutális embereket Szíriában még mindig „almaninak” (tehát németnek) nevezik.

A náci-Aszad együttműködés csúcspontja több szíriai börtön megépítése volt, amelyeket a második világháborús nácik és a keletnémet Stasi ügynöke közöseni terveztek tapasztalataik alapján. E börtönök közül a leghíresebb a Damaszkusz azonos nevű keresztény külvárosában található szörnyűséges Sednaya.

Egyszerre több tízezer foglyot tartottak fogva több föld feletti és legalább öt földalatti szinten. Az épületnek saját krematóriuma és a kivégzettek vagy kínzásokban elhunytak holttestének megsemmisítésére szolgáló présgépe volt. Az Amnesty International szerint csak a polgárháború első öt éve alatt legalább 13 000 embert végeztek ki akasztás útján a Sednayában. A polgárháború kezdete óta összesen legalább 1,2 millió, hűtlenséggel vagy az ellenzékkel való együttműködéssel gyanúsított ember vonult át a rezsim börtönein és táborain. Közülük akár százezer embert is megöltek, éhen veszejtettek vagy megkínozták őket.

Az új szíriai hatóságok már kinyilvánították, hogy a Sednaya börtönt a rezsim bűneinek múzeumaként kívánják megőrizni, ahogyan Auschwitz koncentrációs táborát is megőrizték Lengyelországban. De a börtön létrehozója már soha többé nem fogja látni „főművét”. Az öreg náci Brunner rövid ideig túlélte ugyan jótevőjét, Háfez al-Aszadot, de áldozatul esett fia, Bashar rövid és sikertelen kísérletének, hogy elhatárolódjon apja gyakorlataitól és kapcsolataitól.

A 2000-es évek elején Bashar, aki éppen akkor vette át az elnökséget, az öreget belső száműzetésbe küldte a tengerparti Latakia városába, ahol néhány évvel a polgárháború kitörése előtt meghalt (egy másik verzió szerint Brunner házi őrizetben halt meg Damaszkuszban). A hozzá hasonló emberek élettörténete Nyugaton legendává vált, ami az Aszadokról szól, a „fehér faj harcosainak” védelmezőiről, és sokat tett Bashar al-Assad népszerűségének növeléséhez a szélsőjobboldaliak körében.

Nos, látjuk, milyen örökséget vesz át az új vezetés elődeitől – kérdés, hogyan fog vele bánni. De azt is látjuk, miféle figuráknak ad politikai menedékjogot Vlagyimir Putyin. Még szerencse, hogy Brunner meghalt már, mert lehet, hogy felfért volna az utolsó moszkvai gépre – és ő is menedékjogot kap az Oroszországi Föderációban.

Rövid tanulság: a diktatúrák nem csak látszólag tűnnek fasisztának. Majdnem mindig azok is.

Szele Tamás