Folytatjuk sorozatunkat az afgán helyzetről, már csak azért is, mert zajlik az élet arrafelé, bár nem úgy, ahogy gondolnánk. Keleten vagyunk, ha nem is a Távol-Keleten, minden más. Három fő témát kell körüljárnunk, az első az evakuáció kérdése, a második a tálib rendszer jövője – amennyiben van ilyen, a harmadik a Pandzsir-völgy ellenállásának sorsa, ami kulcsfontosságú lehet.

(Fotó: Defense One / U.S. MARINE CORPS / LANCE CPL. NICHOLAS GUEVARA)

Vagy nem. Mondom, hogy Keleten vagyunk, szó szerint bármi lehetséges.

Az evakuációt a nyugati országok részéről értelmesebb emberek irányíthatják, mint az első napokban, mert működni látszik, bár ez is attól függ, hogy mi a célja. Ha az, hogy mindenkit kimentsenek az országból, aki korábbi tevékenysége, munkája miatt bajba kerülhet, akkor teljes kudarcnak nevezhető az akció, ha azonban az, hogy a nyugati országok állampolgárai menekülhessenek el, akkor egyre sikeresebb. A Defense One tegnapi híre szerint vasárnap 169 amerikai állampolgárt sikerült kimenteni három CH–47 Chinook helikopter segítségével a kabuli Hamid Karzai repülőtér közelében lévő Baron szállóban kialakított biztonságos gyülekezőpontról. Ugyancsak a Defense One számol be arról, hogy Lloyd Austin védelmi miniszter utasítására a történelem folyamán harmadszor mozgósították a Civil Reserve Air Fleet tizennyolc személyszállító repülőgépét. Ezek polgári légitársaságok gépei, amelyeket azonban szükséghelyzetben szállítmányozási és evakuációs használatba vehetnek az Egyesült Államok fegyveres erői. Ilyen szükséghelyzet korábban először az első öbölháború, másodszor az „Iraki Szabadság” hadművelet idején alakult ki, ez a harmadik eset. Arra mutatnak tehát a jelek, hogy mindenképpen nagy számű menekülő elszállítására készülnek, bár még így sem lesz elegendő a szállítókapacitás mindenkinek, aki veszélyben forog.

Itt kell közbeszúrnom egy jó hírt: az Afghan Dreamers robotépítő csoport – mely 12-18 éves lányokból áll – kilenc tagját sikerült kimenteni a repülőtérről, velük tarthatott egy 25 éves tanáruk is, ők most Katarban vannak, biztonságban. Korábban beszámoltunk arról, hogy próbáltak elmenekülni, nos, ez – valószínűleg a BBC közvetítésével – a katari kormánynak köszönhetően részben sikerült. Azért csak részben, mert a csoportnak nem kilenc tagja volt, hanem több...

Arra is van példa, hogy külföldi állampolgárok nem kérik az evakuálásukat, igaz, egyelőre csak egy ilyen precedensről tudunk, és az is a rossz szervezésnek köszönhető: az Afganisztánban tartózkodó 33 román állampolgárból 16-an köszönték, de nem óhajtottak hazatérni a román kormány által küldött repülőgéppel. Nem ment el az eszük, nem akarnak öngyilkosok lenni és tálibnak sem álltak be, egyszerűen arról van szó, hogy akik maradni akarnak, részben az ENSZ alkalmazottai, és csak akkor hagyhatják el az országot, ha ott a világszervezet befejezi a tevékenységét, mások pedig egy kiberbiztonsági cégnek dolgoznak, és szerződésük megszegése nélkül ők is csak a cég evakuációs tervének megfelelően menekülhetnek el. Szóval: érdekes helyzetek alakulnak ki, mikor a Nyugat szervezettsége találkozik a Kelet szervezetlenségével.

A repülőtéri evakuációval kapcsolatos hír az is, hogy tűzharc bontakozott ki hétfő reggel a kabuli légikikötő északi kapujánál az afgán biztonsági erők és ismeretlen támadók között, egy afgán biztonsági ember meghalt, hárman pedig megsebesültek, ezt pedig nem akárhonnan tudjuk, nem szóbeszéd: a német hadsereg közölte hivatalosan. Ismertek a tegnapi előrejelzések, melyek szerint az Iszlám Állam tervezett egy terrortámadást az objektum ellen, ha erről van szó, az amerikai hírszerzés jobban működik, mint korábban.

A szárazföldi határokon menekülők útjába viszont hatalmas sziklát készül gördíteni Vlagyimir Putyin. Az ATV híre szerint vasárnap az egységes Oroszország Párt egy találkozóján Lavrov külügyminiszter társaságában bejelentette:

„Nem akarjuk, hogy menedékkérők álcája alatt ismét megjelenjenek nálunk a szélsőségesek. Mindent megteszünk a többi között a nyugati partnereinkkel Afganisztán stabilitásáért. De nem szeretnénk, hogy bármiben is megismétlődhessen nálunk az, ami a 90-es években, illetve a 2000-es évek közepén volt. Akkor gyakorlatilag harccselekmények folytak a Kaukázus északi részén. Azok a szörnyűségek, amelyeket Afganisztánban látunk, náluk is megtörténtek nem is olyan régen. Mostanra nálunk minden nyugodt és stabil. Megvannak persze a jól ismert problémák, de mindez köszönő viszonyban sincs azzal, ami a korábban volt.”

Putyinnak a legfőbb gondja az volt, hogy az Orosz Föderáció és Afganisztán között elterülő volt szovjet tagköztársaságok nyújthatnának menedéket az üldözötteknek, amelyekkel azonban Moszkva vízummentességi egyezményt kötött egy korábbi, bohém, meggondolatlan pillanatban.

„Mindez azt jelentené, hogy vízum nélkül mehetnek ezekbe az országokba, a mi szomszédainkhoz, miközben a Nyugat nem akarja őket befogadni vízumok nélkül? Miért kell ilyen megalázó módon megoldani a problémát?”

Tehát nem annyiról beszél Putyin, hogy az Orosz Föderáció nem fogad be senkit. Azt követeli, hogy a szomszédai se tehessenek így. Az utána felszólaló Lavrov már csak egy hosszú és bonyolult előadást tartott a távolról sem mellékes afgán-afgán megbékélés lehetőségeiről és tárgyalásairól. Szóval, adott az új nemzetközi konfliktusforrás, és nem kétséges, hogy Moszkva mindent ki fog hozni belőle, amit csak lehet.

Azonban hol tart az a bizonyos megbékélés, ami a jövő kulcsa volna Afganisztánban?

Egyelőre ott, hogy a tálibok épeszűibb része keresi a tömegbázist és a népszerűséget, más részük meg mindent megtesz ellene. Az egész mozgalom mérhetetlenül szervezetlennek, kaotikusnak tűnik, a vezetés – amennyiben nevezhető vezetésnek egy olyan társulat, aminek az utasításait még a fővárosban sem tartják be maradéktalanul – kapcsolatba lépett Haníf Atmar volt afgán külügyminiszterrel, aki visszatér az országba. Sőt: az al-Dzsazíra szerint tárgyalásokat folytatnak a volt afgán hatalom más tisztségviselőivel is a hazatérésről a széles képviselettel rendelkező kormány megalakítása érdekében. Látványos gesztusként például szabadon engedték a hatalomátvétel előtt ellenük harcoló afgán biztonsági erők 145 kommandósát a nyugat-afganisztáni Herát tartományban.

Hogy azonban meddig lesznek szabadok vagy meddig lesznek egyáltalán életben akár a kommandósok, akár a hazatérő kormánytisztviselők, azt nem tudni, de csodálnám, ha kötnének velük nagyobb összegű életbiztosítást. Egyszerűen annyira szervezetlen az új hatalom, hogy akit a vezetés elengedett, azt is főbe lőhetik két sarokkal odébb analfabéta fegyveresek, akik nem olvasták a napiparancsot. Sőt, esetleg nincs is napiparancs.

És a Pandzsir (Panjsher, Pandzssír, írjuk ezt sokféleképpen mostanság, én így írom, mert egyszerűbb) Ellenállással mi lesz? Velük is tárgyalnak?

Velük nem, jobban mondva ők nem állnak szóba a tálibokkal. Vezetőjük, Ahmad Maszúd (a legendás, al-Kaida által meggyilkolt Ahmad Sah Maszúd fia) rossz tapasztalatai miatt egy szavukat sem hiszi, legalábbis az augusztus 18-án, a Washington Postban megjelent írása szerint. Ebből idéznék:

„Ma a Pandzsir-völgyből írok, készen arra, hogy apám nyomdokaiba lépjek, együtt a mudzsahedin harcosokkal, akik készen állnak arra, hogy ismét felvegyék a harcot a tálibokkal. Lőszer- és fegyverraktáraink vannak, amelyeket apám ideje óta türelmesen gyűjtöttünk, mert tudtuk, hogy eljön ez a nap.”

És az ember kicsit megáll: micsoda kor ez, amelyben a csata előtt a fegyveresek parancsnoka jegyzetet ír a világ másik felén megjelenő napilapba? Ha ez Julius Caesar megérhette volna...

„Ha a tálib hadurak támadást indítanak, természetesen kemény ellenállásba ütköznek majd. A Nemzeti Ellenállási Front zászlaja minden pozíció felett lobogni fog, amelyet megpróbálnak elfoglalni, ahogyan 20 évvel ezelőtt a Nemzeti Egyesült Front zászlaja lobogott. Mégis tudjuk, hogy katonai erőink és logisztikánk nem lesz elegendő. Gyorsan ki fognak merülni, hacsak nyugati barátaink nem találnak módot arra, hogy késedelem nélkül ellássanak minket. (…) Tudjatok róla, hogy afgánok milliói osztják az értékeiteket. Olyan sokáig küzdöttünk azért, hogy nyitott társadalmunk legyen, ahol a lányok orvosok lehetnek, ahol a sajtó szabadon tudósíthat, ahol a fiatalok táncolhatnak és zenét hallgathatnak, vagy focimeccsekre járhatnak azokban a stadionokban, amelyeket egykor a tálibok nyilvános kivégzésekre használtak – és hamarosan talán újra azokat tartanak bennük. (…) Bármi történjék is, én és a mudzsahedin harcosaim megvédjük Pandzsirt, mint az afgán szabadság utolsó bástyáját. A morálunk sértetlen. Tapasztalatból tudjuk, mi vár ránk.

De több fegyverre, lőszerre és ellátmányra van szükségünk.” (Washington Post, kivonatosan)

Szép szavak. Igazak is, bátrak is, de lássuk időrendben, mit tudunk az eseményekről? Mikor a tálibok megtudták, hogy a Pandzsir-völgy ellenáll – ismerik a helyet és tudják, hogy bevehetetlen – a következő üzenetet juttatták el az orosz nagykövet közvetítésével az ellenállókhoz:

„Arra kértek bennünket, hogy adjuk át a következő üzenetet Pandzsir vezetőinek és lakóinak: a tálibok mindeddig nem tettek kísérletet arra, hogy erőszakkal behatoljanak Pandzssirba. A csoport arra számít, hogy megtalálják a módját a helyzet békés megoldásának, például politikai megállapodás útján. A tálibok nem akarnak vérontást, és elkötelezettek a párbeszéd mellett.”

Ez szombaton történt, azonban ezzel egy időben:

„A TASZSZ orosz hírügynökség szerdán értesült arról, hogy Pandzsirban alakulatok szerveződnek az ország visszafoglalására a táliboktól, a létszámuk jelenleg néhány ezer fő. Az al-Alijam Irán-barát bejrúti televízió jelentése szerint a Szálehhez hű erők visszafoglalták a táliboktól a Parvan tartománybeli Csarikart, Abdul-Rasid Dosztum marsall pedig tízezer katonát vezényelt a Pandzsiri-szorosba.” (Portfolio)

(Frissítés: nagyon valószínű, hogy a korábban az Északi Szövetséget támogató, erősen tálibellenes Dosztumnak semmi köze a hadművelethez, és valamelyik forrásunk tévedett)

Akkor most kompromisszumos, tárgyalásos megoldás vagy tízezer vérszomjas tálib, aki csak azt várja, mikor teszik le előttük a fegyvert? Azt ugyan várhatják. És egyáltalán: tízezer az a tízezer? Mivel a tálibok fegyveres ereje minden, csak nem reguláris, szerintem sem a világnak, sem nekik maguknak nincs fogalmuk arról, hányan is lehetnek. A becslések néhány ezer és hatvan-hetvenezer közé teszik a fegyverforgató híveik számát. Mindenesetre különös hírek érkeznek a pandzsiri offenzíváról.

Tegnap még négy órát adtak Maszúdnak és csapatainak, hogy tegyék le a fegyvert, majd, mikor ez nem történt meg, azt közölték Twitter-oldalukon, miszerint:

„Az Iszlám Emirátus modzsahedjeinek százai tartanak Pandzsir felé, hogy ellenőrzésük alá vonják, miután a helyi tisztségviselők elutasították, hogy békésen átadják.”

Mindenki modzsahed, a támadók is, a védekezők is – de ha a tálibok nem tízezret küldtek a maguk embereiből, csak százakat, azok oda lehet, hogy mennek, de vissza már nem jönnek. Pandzsir lakossága 170 ezer fő, ha annak csak a harmada harcképes férfi, megeszik a százakat reggelire, megennék a tízezret is, csak komoly veszteségekkel.

És azóta komolyan vehető hír nem érkezett, illetve egy talán, de nem túl megbízható a forrása: az indiai Republicworld.com közölte, hogy a Nemzeti Ellenállási Front csapatai a völgy bejáratánál, Andarab közelében csapdába csaltak egy nagyobb tálib alakulatot és közülük háromszáz elesett. Ezt megerősítette a Twitteren Amrullah Saleh volt alelnök is, aki jelenleg a völgyben tartózkodik és őt tekintik Afganisztán elnökének, annyival kiegészítve, hogy az ellenállók lezárták az átvezető Salang autópályát is.

Szóval, ha százak indultak el, akkor róluk már tudunk valamit. És nem sok jót.

A játszma még messze nem ért véget, a kimenetele megjósolhatatlan.

Híradásainkat folytatjuk.

Szele Tamás