Tudtuk, persze, hogy sor kerül majd erre, azt nem tudtuk, hogy a tervezettnél egy nappal korábban. Most már bizonyosan mondhatjuk: tegnap este felszállt az utolsó amerikai repülőgép Kabulból, az Egyesült Államok elhagyta Afganisztánt, a szó minden értelmében. Az afgán tragédia egyik színpada – a repülőtér – elsötétült.

(Fotó: Defense One)

Már csak kettő maradt tehát, vagyis Kabul, mint főváros és a vezetés székhelye és a Pandzsir-völgy. De lássuk előbb az evakuációval kapcsolatos híreket.

Magyar idő szerint hétfőn éjjel Kenneth McKenzie tábornok, az amerikai hadsereg Középső Parancsnokságának (Centcom) vezetője bejelentette a Pentagonban tartott sajtótájékoztatóján:

„Azért vagyok itt, hogy bejelentsem az afganisztáni kivonulásunk befejezését és az amerikai állampolgárok, harmadik országbeli állampolgárok és a kiszolgáltatott helyzetben lévő afgánok evakuálására indított művelet végét.”

Nem sokkal korábban szállt fel az utolsó C–17-es szállítógép, fedélzetén a még hátramaradt katonai egységekkel, valamint Chris Donahue tábornokkal és Ross Wilsonnal, a kabuli nagykövetség ügyvivőjével. Mint McKenzie tábornok jelezte: nem mentettek ki mindenkit. Hátrahagytak kényszerűségből 100-200 amerikai állampolgárt és több ezer afgánt, akik jogosultak lettek volna a kimenekítésre – az afgánok közül sokan még tegnap délben is a repülőtér előtt várakoztak, kezükben érvényes evakuációs iratokkal, de már nem jutott hely nekik. Mint arról a Tolo News beszámol:

„A szükséges okmányokkal rendelkező emberek elmondták, hogy a tömeg miatt nem tudtak átjutni a kapukon és elérni az evakuálásért felelős külföldi katonákat.

„Senki sem segít nekünk. Az első napon a főkapuhoz mentünk. Kénytelenek voltunk onnan távozni. Aztán egy másik kapuhoz mentünk, majd egy harmadikhoz” – mondta Ali Mohammad, egy menekülni próbáló afgán.

„Már négy napja és éjszakája vagyunk itt, és a sorsunk nem dőlt el. Vannak papírjaink, de senki sem fofglalkozik velünk” – mondta Mohammad Zarif, a repülőtér előtt várakozó sorstársa.” (Tolo News)

Sajnos a hátramaradottakat senki sem biztathatja azzal, hogy bármiféle segítségre számíthatnak: vannak ugyan homályos utalások arra, miszerint a jövőben még várhatóak bizonyos „katonai akciók”, de nem világos, ezeket hogyan fogják végrehajtani. Az Egyesült Államok Afganisztánnal kapcsolatos ügyeit ezentúl Dohából intézi. Megrázó tanácsot adott a magukra hagyottaknak egy, a kimenekítéssel foglalkozó, katonai veteránokból álló csoport a Defense One szerint:

„Ne öltözzetek úgy, mint a nyugatiak, hanem inkább nézzetek ki úgy, mint a tálibok és vegyüljetek el közöttük. El kell rejtőznötök a kíváncsi tekintetek elől. Szó van bizonyos az afgán ellenállásról, valamint az emberek kijuttatásáról a határon túlra. Ez a következő hónapokban fog valamiféle formát ölteni. Bármennyire is reménykedünk ebben, egyelőre gondolkodnotok kell a túlélésről a tálibokkal között. Pillanatnyilag semmiféle amerikai segítségre nem számíthattok.” (Defense One)

Hogy mindez miért alakult így? A történtekért alapvetően Trump elnök teljesen átgondolatlan, indulatokon, érzelmeken, egyszemélyi döntéseken alapuló külpolitikája a felelős elsősorban, de másodsorban nem hallgathatjuk el a mostani washingtoni vezetés néhány érthetetlennek tűnő döntését sem. Például nem világos, miért fejezték be az evakuációt egy nappal a határidő lejárta előtt, holott emberek ezreit menthették volna ki – szubjektív megérzésem az, hogy ez nem rejtelmes világpolitikai játszmák része volt, hanem egyszerű kapkodás.

Lehetett tudni, hogy ez be fog következni?

Lehetett. Azt nem lehetett tudni, hogy így és most.

Semmi nincs ugyan rendben, de lássuk, mi következik?

Valószínűleg maga a rémálom. A „megváltozott” tálib rendszer kimutatja foga fehérjét. Nem véletlen, hogy Franciaország és az Egyesült Királyság a napokban felvetette egy kabuli biztonsági zóna létrehozásának gondolatát, melynek célja az volna, hogy lehetővé tegye a humanitárius segítségnyújtást és a biztonságos távozást az Afganisztánt elhagyni próbáló emberek számára. Erre az ötletre Sayed Akbar Agha, volt (és esetleg jelenlegi, ebben nem lehetünk biztosak) tálib parancsnok adott választ:

„Ha békeidőben biztonsági zónát hozunk létre, az azt jelenti, hogy az ország nincs biztonságban. A múltban naponta körülbelül 300-400 embert öltek meg, de ma már senkit sem ölnek meg hazánkban.”

De nem ám, csak ha énekel, nevet vagy ha bármi egyebet tesz, esetleg együttműködött a nyugatiakkal vagy van egy okostelefonja... Mohammad Khan Andar politikai elemző képes volt fokozni a propagandát:

„A világ országainak és az ENSZ-nek a tálibokkal egyeztetve támogatnia kellene Afganisztánt egy befogadó kormány megalakításában. A kabuli biztonsági zóna létrehozása nem szolgálja a biztonság fenntartását.”

Akkor nem tudom, mit szolgál, de majd a sok okos tálib megmondja. Idekívánkozik százötven afgán újságíró nyílt levele – vagy inkább segélykiáltása – melyet az ENSZ-hez intéztek. Erről is a Tolo News tudósít:

„Tekintettel a médiában dolgozókat, valamint családjukat és vagyonukat fenyegető egyre növekvő kihívásokra és fenyegetésekre, arra kérjük az ENSZ-t és az adományozó országokat, hogy tegyenek lépéseket életünk és családjaink megmentése érdekében.”

A nyílt levél megírására azután került sor, hogy Zabihullah Mudzsahid tálib szóvivő nemrég bejelentette, miszerint a média folytathatja tevékenységét az iszlám törvények betartása és a pártatlanság megőrzése mellett.

A tálibok azonban ünnepeltek tegnap este, mint Suhail Shaheen szóvivő bejelentette:

„Ma éjjel 12:00 órakor (afganisztáni idő szerint) az utolsó amerikai katona is elhagyta Afganisztánt. Országunk elnyerte teljes függetlenségét. Dicsőség Allahnak. Szívből gratulálunk minden honfitársunknak!”

Nos, független lehet, hogy lesz Afganisztán, olyan független, mint talán még soha, de gazdag nem. Tegnap óta kezd megszűnni az országban a pénz, mint fizetőeszköz, nem azért, mert elérték volna a társadalom marxi szempontból ideális állapotát, hanem azért, mert kifogyott a készpénz a bankokból. A múlt héten 450 millió dollárnak kellett volna érkeznie a Nemzetközi Valutaalaptól Kabulba, de mivel zárolták az összeget, egy cent sem jutott el oda. A gazdasági összeomlás karnyújtásnyi közelségbe került, eközben a tálib vezetés azt ígéri a lakosságnak, hogy akik felveszik a munkát, azok meg fogják kapni a bérüket.

A kabuli repülőtér átadásával Afganisztán főkapuja bezárult – de mi a helyzet a kiskapukkal? Erről különös vélekedések kezdenek terjengeni világszerte. Az ugyanis tény, hogy magában Afganisztánban humanitárius katasztrófa fenyeget: az ország segélyekre, hitelekre és támogatásokra alapuló gazdasága már nem is düledezik, már biztos, hogy össze fog omlani. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága meghúzta a vészharangot, a pakisztáni kormánnyal egyetemben: csak éppen két különböző ok miatt harangoznak ők. Az ENSZ adatai szerint Iránban és Pakisztánban jelenleg is mintegy 2,2 millió afgán menekült tartózkodik, és úgy vélik, az idei év végéig akár a félmilliót is elérheti az Afganisztánból elmenekülő helyi lakosok száma. A pakisztáni kormány nemzetbiztonsági tanácsadója, Moid Juszuf pedig az Euronews szerint a következőket mondta:

„Tudja, hogy Pakisztánban 2001 óta több mint 80 ezer áldozatot követelt a háború, amely pedig a szomszédban dúlt? Tudja, hogy a pakisztáni gazdaság 152 milliárd dollárt veszített? Jelenleg több mint 4 millió afgán menekült él nálunk. Számunkra visszatetsző, amikor a nyugatiak pár ember befogadásáról tárgyalnak. Egyetlen módja van a tartós béke megteremtésének Afganisztánban, a tárgyalás a tálibokkal. A világnak szóba kell állnia velük. A tálibok első jelzései egyértelműen azt mutatják, hogy nem akarnak visszatérni a 90-es évekhez.”

Nos, amint látom a pakisztáni nemzetbiztonsági tanácsadók pontosan olyanok, mint a magyarok: mindig tudják, a kormányuk milyen tanácsot szeretne kapni, és olyant adnak. Különben sem az ENSZ, sem Moid Juszuf nem hazudott, csak részigazságokat említenek. Igen, élhet Pakisztánban több millió afganisztáni menekült, hogy hányan vannak, azt döntsék el egymás között. Lehetnek négymillióan, én valószínűbbnek találom a 2,2 milliót. Csak éppen nem az elmúlt két hét folyamán kerültek oda. A tálib hatalomátvétel óta érkeztek menekültek Pakisztánba, de nem millió- hanem ezerszám, a milliók korábban, a hosszú, mondhatni állandó háború következtében, hosszú évek leforgása alatt menekültek oda. Érthető azonban, hogy Pakisztán a nemzetközi támogatások reményében keleties túlzással él, és tagadhatatlan, hogy meg is fog növekedni a menekülők száma a közeljövőben, ha nem is ilyen mértékben. Eddig körülbelül 120 ezer ember hagyta el Afganisztánt a tálibok miatt, légi úton, az ENSZ becslését az év végig összesen további félmillióról elfogadhatjuk, amennyiben egyáltalán átjutnak a közúti tálib ellenőrző pontokon, elkerülik az őrjáratokat, és egyáltalán, képesek lesznek eljutni a határig. Csakis gyalog indulhatnak el, a járműveket már tegnap elkezdték összeszedni a tálibok, vasút pedig nincs. Afganisztán teljes vasúti hálózata huszonöt kilométer, a vidámparki hullámvasúttal együtt.

Tehát felesleges Földi László „biztonságpolitikai szakértő” aggodalma a mai Magyar Nemzetben, mely szerint „A szíriai forgatókönyv ismétlődik a mostani afganisztáni káoszban”, ez fizikai és földrajzi lehetetlenség. Az ő aggodalmai általában feleslegesek, de azért szakértő, hogy szakértsen, ebből él. Száz szónak is egy a vége: Európa nem számíthat sokmilliós afgán menekülthullámra, ahogy nem jelent meg annak idején sok millió rohingya sem az Unióban. Őket Banglades menekülttáboraiban tartják, emberhez méltatlan körülmények között.

A Pandzsir-völgyről kevés a pontos információnk, mióta a tálibok elvágták a kommunikációs vonalakat. Egyes híradások meginduló, tömeges tálib offenzíváról tudósítanak, de csak a közösségi oldalakon, így hitelességük minimum kétséges. Az egyetlen olyan beszámoló, ami újat mond, a két nappal ezelőtti helyzetet tükrözi, és az India Tribune-ben jelent meg, eszerint most már biztos, hogy az ellenállást Maszúdon kívül a tádzsik Khalid Noor, Atta Mohammad Noor, Balkh tartomány korábbi kormányzójának fia és az üzbég tábornok, Abdul Rashid Dostum vezetik – megkerült tehát „Dostum elveszett serege”. Bár a létszámát nem ismerjük, az India Tribune szerint „Maszúd erőit a Pandzsir-völgyben az afgán hadsereg néhány kommandósa, valamint a Dostum és Noor táborából származó harcosok maradványai erősítik.” Igaz, Dostum holléte korábban is sejthető volt – ám az is, hogy seregének egy része Üzbegisztánba menekült, ezek szerint másik része a Pandzsir-völgyben van.

A most kialakult helyzet azonban nem kedvez az ellenállóknak. Igaz, eddig sem kaptak semmiféle néven nevezhető segítséget Washingtontól, sőt, még választ sem a segélykérő üzeneteikre, de most már sokkal nehezebben kaphatnának bármit is közeli amerikai légibázisok hiányában. Maszúd és vezérkara ebben a helyzetben tárgyalásokra fog kényszerülni, az a nem mindegy, hogy kikkel: a tálibokkal már eddig is próbáltak szót érteni, csak nem sikerült és valószínűleg nem is fog, kérdés, hogy van-e bármilyen külső hatalom, amely hajlandó segíteni őket. Ha akad, akkor komoly esélyeik vannak, ha nem: elvesztek. Nem vagyok Maszúd, nem tudhatom, hogyan gondolkodik, de én megpróbálnám felvenni a kapcsolatot Indiával, akiknek jól jönne egy szövetséges Pakisztán túloldalán... másra nem is igen számíthat, a világhatalmak már nem fognak beavatkozni még pár láda lőszer erejéig sem.

Nem, Kína sem. Nem érdeke. Túl kockázatos volna az üzlet.

Mi lesz Afganisztánban?

Nézzünk szembe a ténnyel: a világ magára hagyta mindazokat, akik modern és szekuláris állammá szerették volna tenni az országot. Az ő sorsuk már nem is kérdéses, az országé annál inkább. Tulajdonképpen a jelenlegi helyzetben két forgatókönyv elképzelhető.

1. Létrejön és stabilizálódik egy különös, inkoherens, félig középkori, félig teljesen kortárs, kissé posztapokaliptikus jellegű rendszer mollákkal, számítógépekkel, szexuális diszkriminációval és hétvégenként kivégzésekkel a tévében, melyet a jelek szerint támogatni fog az Egyesült Államok és a többi nagyhatalom is annyiban, hogy hagyják létezni. Ez az állam válságban fogamzik, válságban születik és válságról válságra fog vegetálni, míg törvényszerűen szét nem esik a rendszer (hogyha használhatjuk rá ezt a szót) működésképtelensége miatt, majd elhúzódó polgárháború várható.

2. Már most kitör az elhúzódó polgárháború. Ennek is sok áldozata volna, eredménye pedig nem sok, de talán elkerülhető volna ezen az úton a „tálib rendszer” stabilizálódása és ezzel tengernyi felesleges szenvedés.

A világ nem sokat fog szólni most már. A világ szó nélkül tűrt véreskezű diktatúrákat, amelyek sokkal inkább szem előtt voltak, a világ tűri Kim Dzsongunt, tűrte Francót, tűrte Salazart, tűrte Ceaușescut, most is csendben marad majd, bár nem lesz a legjobb a lelkiismerete. De nem fog beavatkozni, míg komoly üzleti érdekek nem sérülnek.

A világ majd páholyból szörnyülködik és esetleg Párizsban elneveznek egy utcát az ifjabb Maszúdról is (az édesapjáról már elneveztek egyet), talán lesz valahol Dostum tér is.

A világ szégyellhetné majd magát, de nem fogja.

Mi pedig, míg lehetséges és lesz miről, folytatjuk híradásainkat.

Szele Tamás