Különös érzés pont szeptember 11-én afganisztáni hírekkel foglalkozni, főleg, mert mindenki – utcaseprőtől egyetemi docensig – biztos abban, hogy átlát a szitán, és ő, egyedül ő tudja az igazságot az ügyben. Ez az igazság aztán mindig késztermék, konfekció-vélemény, vagy konteó vagy valamelyik politikai oldal aktuális álláspontja, de mindenképpen tömegáru.

Szóval, egyéni vélemény ritkán akad, ha előfordul, az is rendszerint az elmúlt húsz év néhány eseményére alapul, más történéseken kicsorbul: húsz éve ezen a napon nézetem szerint valószínűleg nem csak az ikertornyok omlottak össze, hanem az euroatlanti világ egy alapvető elképzelése is.

Nevezetesen az, hogy hosszú távon képesek voltunk megszabadulni a társadalmainkat meghatározó feszültségtől. Öt évtized álma volt a hidegháborús fenyegetés megszűnése és egy évtized, a kilencvenes évek illúziója – pont emiatt értették félre olyan szívesen Fukuyama 1992-es esszéjét a történelem végéről, holott az csak arról szólt, hogy a politikai ideológiára alapuló szembenállás korszakának lett vége (annak sem igazán), és erről vitázott vele Huntington, aki rávilágított, hogy abból csinálnak az emberek politikát, amiből akarnak, ha nem működik az ideológiai konfliktus, majd lesz civilizációs vagy vallási – mindent át lehet politizálni. Mondjuk egyikük sem pont ezt mondta, de próbálok rövid lenni. Viszont ezt az elvi vitát látják előszeretettel úgy sokan, hogy Fukuyama liberális volt, Huntington konzervatív, bár egyikről sem lehet ilyen sommás ítéletet hozni, és egyikük sem akarta megváltoztatni a világot, legfeljebb nem látták egyformán. Manapság Huntington elmélete divatos jobboldali körökben, mert volt egy olyan tézise, hogy a globális civilizáció sosem fog kialakulni, szemben Fukuyamával, akinél alaptétel a civilizációk közeledése, az összeütközésük helyett. De térjünk a tárgyra.

A szeptember 11-i terrortámadások alapvető oka az volt, hogy az al-Káida el akarta érni: az Amerikai Egyesült Államok vonja meg az összes támogatást Izraeltől, ezen kívül minden haderejét vonja vissza határain belülre az összes muzulmán országokból. A kívánság diplomáciai-katonapolitikai abszurdum volt, a támadás végrehajtása őrültség. Nyilvánvaló, hogy ennek csak rossz vége lehetett a támadókra nézvést – itt jutunk el arra a pontra, amikor a kocsmafilozófusok és a kávéházi konrádok (jelezném, ez egy első világháborús kifejezés, Hötzendorfi Konrádra, a Monarchia vezérkari főnökére utal) felemelt ujjal mondják ki csekély létszámú hallgatóságuknak:

„Ha akkor az amerikaiak nem szállják meg Afganisztánt, most nem lenne semmi baj.”

Most már tényleg nem lenne, a konfliktus eldőlt volna így vagy úgy, csak az nem biztos, hogy ők életben volnának: ha elmarad a válaszcsapás, a világ összes terrorszervezete egyszerre lendült volna támadásba, amit az emberi civilizáció (igen, a globális, akkor is létezik, ha nem tetszik szeretni) akkori állapotában nem biztos, hogy komoly változások nélkül túlélt volna. A határok mindenképpen átrendeződtek volna, a gazdasági-társadalmi viszonyok is – egyszerűen nem lehetett nem bevonulni, ezt egyetlen szakértő sem vitatja. Az al-Káida afganisztáni bázisait két év alatt felszámolták, Oszama bin Ládennel 2011-ben végeztek, megoldódott tehát minden?

Nem oldódott meg semmi, és nem csak azért, mert az al-Káida sajátos, „franchise-jellegű” rendszere miatt maga a szervezet nem szűnt meg. A nagy terrorellenes háborúban sikerült olyan lépéseket is elkövetni, ami a muzulmán világ korábbinál jóval nagyobb részét állította szembe az euroatlantival: Afganisztán megszállását a mérsékelt többség tudomásul vette, hiszen a sértést abban a kultúrkörben mindig meg kell torolni, Irak megszállását már kevésbé. Szaddám Husszein minden rosszat megérdemelt még szerintük is, aki nem hiszi, kérdezzen meg egy kurdot – de az állandósuló háború, sőt háborúk komolyan elmérgesítették a helyzetet, ebbe robbant bele az Iszlám Állam, korántsem a semmiből – az al-Káida és az iraki titkosszolgálat köpönyegéből bújt elő.

Legyőzték? Katonai értelemben igen, a valóságban egyes sejtjei máig működnek, sőt, harcolnak – Afganisztánban és Kelet-Ázsia bizonyos részein épp az al-Káidával.

Tehát nem bevonulni nem lehetett, nem harcolni nem lehetett, a harcmezőt otthagyni nem lehetett. Az afganisztáni tálibokat is katonai értelemben verték meg annak idején, ha sikeres lett volna az ország pacifikálása – figyelem, a szövetségesek nem „importálták a demokráciát”, hanem csak támogatták az általuk is érthető helyi politikai kezdeményezéseket és fordulatokat, mert elegük volt abból, hogy például Afganisztánban nincs állami intézményrendszer, nincs kivel megegyezni, szerződni – a tálib mozgalom magától elhal. Nem sikerült, mert nem számoltak a helyi korrupcióval és egyéb sajátosságokkal, kulturális különbségekkel. Ezzel együtt az afganisztáni társadalom többet változott, modernizálódott az utóbbi húsz évben, mint az azt megelőző ötszázban.

Ma, 2021. szeptember 11-én elmondhatjuk, hogy a húsz éves terror elleni háború eredményes volt? Igen és nem. Lehetséges volna ma egy olyan támadás, mint húsz éve? Nem, de másfélék lehetségesek volnának, ugyanakkor a paranoia is felesleges: a radikális-militáns iszlamisták a világ muzulmánjainak nagyon csekély töredékét teszik ki. A terrortámadásoknak és általában a terrorizmusnak infrastruktúrára van szüksége, emberekre, kiképzőtáborokra, bázisokra: ezt húsz éve a tálib Afganisztán biztosította és akárhogyan is fogadkoznak, miszerint „soha többé”, most is sor kerülhet erre. Ismerjük az ígéreteiket. Nem véletlen, hogy az Afganisztánnal szomszédos hat állam – Kína, Irán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán és Pakisztán – külügyminiszterei csütörtök este közös nyilatkozatot adtak ki, ezt kivonatolnám a Tolo News alapján.

„A nyilatkozat mérsékelt politikára szólította fel a tálibokat, mondván, hogy a találkozón „hangsúlyozták egy nyitott, inkluzív kormányzati struktúra kialakításának szükségességét, amely mérsékelt és szilárd bel- és külpolitikát folytat, barátságos politikát folytat Afganisztán szomszédaival szemben, megvalósítja a tartós béke, biztonság, védelem és hosszú távú jólét közös céljait, és tiszteletben tartja az alapvető emberi jogokat, beleértve az etnikai csoportok, a nők és a gyermekek jogait”.

A nyilatkozat sürgette a tálibokat, hogy ne engedjék meg egyetlen terrorista szervezetnek sem, hogy Afganisztán földjéről tevékenykedjen, és kérte, hogy a tálibok számolják fel az ópiumtermelést az országban.

„Az olyan terrorszervezeteknek, mint az ISIS, az al-Káida, az ETIM, a TTP, a BLA, a Jundullah és mások nem szabad megengedni, hogy megvethessék a lábukat Afganisztán területén” – áll a nyilatkozatban.” (Tolo News)

Világos beszéd. Persze ehhez az kéne, hogy a tálib rendszer váljék szekulárissá, szabaduljon meg a vallási alapú ideológiától (aminek a valódi vallásossághoz semmi köze, csak bizonyos hittételek félremagyarázásán alapul, nem is mindig egységesen), hagyjon fel a fegyver- és kábítószer-kereskedelemmel, ellenben próbáljon megélni abból a gazdaságból, ami a megelőző húsz évben sem igazán működött. Vagy támaszkodjon azokra a segélyekre, amik az amerikai kivonulás után akkor is megcsappannának, ha nem a tálibok vették volna át az uralmat.

Ami a segélyeket illeti, a mostani kormány ügyesen alkalmazza a kimdzsonguni elvet, és valószínűleg sikeresen fogja zsarolni a világot. Jelenleg minden forrásukat befagyasztották, a korábbi afgán állam számláival együtt, és segély is alig kerül az országba, de ami bekerül, azt is nehéz szétosztani, mert a tálib rendszer első lendületében felszámolta a segélyszervezeteket is, most néz ki úgy, hogy a Vöröskereszt talán visszatér. Mindazonáltal segélyek nélkül olyan négy-ötmillió afganisztáni állampolgár éhhalála, fagyhalála várható, és akkor még a világjárványról nem is beszéltünk. Az ENSZ vakarja a fejét, ugyanis először úgy nézett ki, hogy mi (a világ) tartjuk a markunkban őket (a tálibokat) a befagyasztott forrásokkal, segélyekkel, csakhogy mivel ez a rendszer semmi felelősséget nem érez polgárai iránt, viszont kihasználja reménytelen helyzetüket, gyakorlatilag túszul ejtették saját népeiket, ha nem jön a diplomáciai elismerés és a segély, a világ tehet arról, ha sokan közülük meghalnak. Róka fogta csuka, csuka fogta róka. Régi módszer ez, nem ők találták ki, de gátlástalanul alkalmazzák.

Persze Kína küldött egy harmincegymillió dollár értékű segélyszállítmányt, mert Peking nem csak mára, de holnapra, sőt holnaputánra is tervez. Viszont ők is elvárják, hogy Kabul ne támogassa a terrorszervezeteket – Kabulnak ez nehéz lenne, hiszen azoknak a fegyverei biztosítják a hatalmát. Mindenesetre az lehet, hogy az ETIM-et, a Kelet-Turkesztáni Iszlám Mozgalmat ki tudják ejteni a támogatotti körből, ők amúgy is az Iszlám Állam mellett és az al-Káidával szemben pozicionálták magukat, márpedig most Afganisztánon belül is úgy áll a helyzet, hogy az al-Káida támogatja a kabuli kormányt, az ISIS-K pedig harcol ellene.

És nagyon meglehet, sőt, az NRF kifejezetten állítja, hogy a Pandzsir-völgyben nem csak pakisztáni alakulatok harcolnak a tálibok oldalán, hanem az al-Káida is odaküldte az embereit harcolni. Az ISIS-K ellenben nem támogatja az NRF-et, ők ugyanis „jobbról előznek”, a Maszúd és Szaleh által képviselt világi afgán államot szintén gyűlölik.

Ide kapcsolódik két friss hír a völgyből, mindkettőt a Panjshir Observer közli: az egyik szerint az állandó tálib kínzások és gyilkosságok elől már a civil lakosság ezrei menekültek a hegyi harcosok közé – nem lehetetlen, hogy ez is a célja a megszálló táliboknak, tanultak Caesartól és Alesia ostromából. Ugyanis a menekülőket etetni kell, ha elfogynak az élelmiszer-tartalékok, az NRF-nek épp úgy fel kell adnia állásait, támadnia kell, mint annak idején Vercingetorixnak.

A másik hír is szomorú: a jelentések szerint a tálibok elfogták és halálra kínozták Rohullah Szalehet, az ellenállók által elnöknek tekintett Amrullah Szaleh testvérét, aki szintén részt vett a harcokban.

Mindazonáltal lehet, hogy a Pandzsir-völgy csak az egyik helyszíne egy játszmának. Az indiai WION televízió híroldala azt az elméletet taglalja – India kész tényként kezeli a pakisztáni katonai segítségnyújtást a völgyben – hogy ha és amennyiben a tálibok meg tudják szilárdítani a hatalmukat az egész ország területén, úgy válhat belőlük Pakisztán proxy-eszköze. Iszlámábád segítséget nyújtott Kabulnak a mosatni harcokban, tehát ahogy „konszolidálódik” a helyzet, el fogja várni, hogy Kabul is nyújtson segítséget nekik, Dzsammuban és Kasmírban, melynek muzulmán többségű lakossága lázong évek óta, és némi joggal teszi (legalábbis véleményem szerint). A táliboknak van gyakorlatuk a gerillaháborúban, és ha az indiai csapatok el is fogják néhány fegyveresüket, azok miatt csak Kabulban lehet reklamálni, Iszlámábád széttárhatja a kezét: „Miért hozzánk jönnek? Mi ott sem voltunk!”

Pillanatnyilag és erősen elnagyolva ennyit lehet elmondani az afganisztáni helyzetről: sok mindent megoldana egy nagy tálib vereség a völgyben. Esetleg a térség sorsát is – legalábbis a közeljövőt tekintve.

Ami meg a terror és a terroristákat támogató államok elleni háborút illeti, így, az első támadás huszadik évfordulóján: az még velünk marad egy ideig. Nem ért véget és nem is fog, míg rá nem jövünk, hogy ha a saját fogalmaink szerint harcolunk, az eredménytelen, ha az ő fogalmaik szerint, az is.

Nem csak annyiról van szó, hogy a nyugati civilizáció nem bír egy adott nem-nyugati (jobban nem tudom meghatározni, hiszen még muzulmánnak sem kell lenni a radikalizálódáshoz) gondolkodású réteggel, amelyik még a tulajdon céljaival sincs tisztában igazán: ők sem bírnak velünk.

Még a fogalmak sem azonosak: régi példa, hogy ha egy ötven fős tálib különítmény megtámad egy ötszáz fős amerikai alakulatot, amely tíz fő veszteség árán mind az ötven támadót megsemmisíti, akkor az amerikai alakulat meggyászolja a halottait, megállapítja, hogy győztek és minden megy tovább.

Ellenben a tálibok megünneplik az összecsapást – nem azért, mert vesztettek ötven főt, hanem azért, mert tíz amerikaival végeztek. És ők is megállapítják, hogy győztek.

Így nem lehet harcolni, ez nem háború: a hadviselő feleknek még az alapfogalmai sem azonosak.

És amíg így marad, nem változik semmi.

Róka fogta csuka, csuka fogta róka.

Híradásainkat folytatjuk.

Szele Tamás