Ígértem volt, hogy csak akkor foglalkozom Afganisztán ügyeivel, ha nyomós okom lesz rá, de most akad: kérem tisztelettel, bejelenthetjük, hogy megszületett a tálib rendszer médiatörvénye. Olyan szép és tökéletes, hogy megeszem a Baradar turbánját, ha marad a meghozatala után akár csak sajtóra nyomokban is hasonlító valami Afganisztánban.

Bölcs és tanult emberek a tálibok, kiváltképpen alkalmasak törvényhozásra, ez abból is látszik, hogy tudják: törvényt úgy kell hozni, hogy mindig legyen rajta kiskapu. A diktatorikus államnak az olyan törvény a legjobb, ami csak kiskapuból áll, homályosan van megfogalmazva, általánosságokat tartalmaz és gyakorlatilag bármire vonatkozhat.

Ebben a magyar honatyák és honanyák is kiválóak, elég, ha a „gyermekvédelmi” törvényre gondolunk, aminek az alkalmazását eleven ember nem érti, a hatályát főleg nem, a rossz nyelvek szerint már három alkotmánybíró beleőszült az értelmezésébe, a negyedik meg egyenesen a gumiszobában dühöng – de bizony mondom néktek, feleim, a magyar törvényhozók a saruszíját sem oldhatnák meg a tálib médiajogászoknak. Ez a törvény olyan homályos, hogy bárkit fel lehet kötni belőle kifolyólag, de tán még azt is, aki se írni, se olvasni nem tud.

Jelezném, hogy három fő forrást használok a törvény ismertetéséhez, a Human Rights Watch, a Nemzetközi Újságírószövetség és a Riporterek Határok Nélkül dokumentumait (főleg ez utóbbiból dolgozom), ugyanis jóllehet pár napja szétosztották már azt a bizonyos tizenegy szabályt, ami a törvény lényege és ami az afgán sajtó működését szabályozza, egészen pontosan Qari Mohammad Yousuf Ahmadi, a kabuli Kormányzati Média- és Tájékoztatási Központ (GMIC) ideiglenes igazgatója osztotta szét, csak éppen sehol és senki nem publikálta őket közvetlenül, így a nemzetközi szervezetekhez kijutott példányokból kell dokumentálódnunk. Így legalább – mintegy mellesleg – értesülünk az afgán kollégák borzalmas sorsáról is. Akkor lássuk.

Az első három szabály, amely megtiltja az újságíróknak, hogy „az iszlámmal ellentétes”, „nemzeti személyiségeket sértő” vagy a „magánéletet” sértő történeteket sugározzanak vagy tegyenek közzé, félig-meddig még Afganisztán korábbi nemzeti médiatörvényére épül, amely a nemzetközi normák – köztük az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 19. cikke és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya – betartására vonatkozó követelményt is tartalmazott, de a mostani szabályozásból ezt gondosan kihagyták. Már ez is izgalmasan hangzik, ugyanis bármely írott szövegről el lehet mondani a talán tévesen Omár kalifának tulajdonított mondást, aki így indokolta volna az alexandriai nagy könyvtár maradékának felégetését:

„Vagy az van benne, ami a Koránban, de akkor felesleges, vagy más van benne, akkor meg káros”

Ily módon bármilyen írott szöveg lehet ellentétes az iszlámmal, a Koránt kivéve. A mondat vagy elhangzott, vagy nem, de a jogértelmezés él. A „nemzeti személyiségeket” is tilos megsérteni, azt elintézik a nemzet nagyjai egymás között, gépkarabéllyal, mint azt a múltkorában hallhattuk róluk: más ne vetemedjék ilyesmire még pennával sem. A magánélet szentsége is relatív, hiszen ez egy nagyon tág fogalom, a magyar sajtóperekben például az eljárás fontos része szokott lenni annak megállapítása, hogy a felperes közszereplő-é avagy sem, mert nálunk a közszereplőnek többet kell elviselnie. Igaz, a magyar szabályozás lehetővé teszi, hogy szinte senki se minősüljön annak.

A következő három szabály előírja, hogy az újságíróknak meg kell felelniük az etikai elveknek. Nem szabad „megpróbálniuk a hírek tartalmának elferdítését”, „tiszteletben kell tartaniuk az újságírói elveket”, és „biztosítaniuk kell, hogy tudósításaik kiegyensúlyozottak legyenek”.

Ez is igen kellemes, mert naponta kell megharcolnia még a magyar sajtómunkásnak is azzal, hogy valaki másképp tudja azt, amit ő egyféleképpen, és követeli az írás tartalmának megváltoztatását. Ki akarja harcolni a maga igazát, ami többnyire nem igaz ugyan, de ez a követelőzőt nem érdekli. Nem is hozok példákat, elég ránézni a közösségi oldalakra, hogy lássuk, ugyanazt a politikust hogy nevezik különböző emberek ugyanazért a nyilatkozatáért hol szentnek és bölcsnek, hol vérnősző baromnak. Az újságírói elvek tiszteletben tartása szintén szépen hangzik, csak magukat az elveket nem ismerteti a tálib rendszer sehol, ilyenformán bármi szerepelhet közöttük. Ami a tudósítás kiegyensúlyozottságát illeti, az szép dolog, magam is törekszem rá, csak gyakran lehetetlen: ha mondjuk Ali babát kirabolja a negyven rabló és közben úgy megverik, hogy bőgőnek nézi az eget, a kiegyensúlyozott tudósítás úgy kéne kinézzen, hogy előbb ismertetem Ali babát, erkölcseit és életét, valamint az őt ért károkat, majd egyenként bemutatom mind a negyven rablót, nehéz gyermekkorukat, küzdelmes életüket, harcaikat és nézeteiket? A harmadik rablónál hagyná abba mindenki az olvasást. Gumiszabály ez, arra való, hogy lehessen büntetni a sajtómunkást, ha valaki úgy érzi, nem kapott elég nyilvánosságot.

A 7. és 8. szabály megkönnyíti a hírek ellenőrzéséhez vagy akár az előzetes cenzúrához való visszatérést, ami Afganisztánban az elmúlt 20 évben nem létezett. Ezek kimondják, hogy „Azokat az ügyeket, amelyeket a sugárzás vagy közzététel időpontjában a tisztviselők nem erősítettek meg, óvatosan kell kezelni”, és hogy „Azokat az ügyeket, amelyek negatív hatással lehetnek a nyilvánosság hozzáállására vagy befolyásolhatják a morált, a sugárzás vagy közzététel során óvatosan kell kezelni”.

Az jó lesz, mert ennek alapján egy hivatali segédelőadó is megakaszthat egy fontos hírt, azzal, hogy nem erősíti meg, de a negatív hatás figyelembe vétele még nagyobb baj, mert így semmiféle rossz hírről nem lehet majd beszámolni. Mondjuk Kabulban felmegy a burka ára a hétszeresére, amint ez történt is augusztus második felében, felmegy a kenyér ára háromszorosára, az olajé négyszeresére, a bankok többsége meg csődbe megy. Ezt eddig meg lehetett írni, hogy tudjon róla a közönség, mostantól tilos, mert negatív hatással lehet a morálra. Tudniillik a rossz híreknek senki sem örül, úgy általában.

A kilencedik szabály, amely előírja, hogy a médiumok „a semlegesség elvét követik abban, amit terjesztenek”, és „csak az igazságot teszik közzé”, sokféleképpen értelmezhető, főként a fentiek fényében, mert azt ugyan már említettem, hogy mindenkinek megvan a maga igaza, és csak azt akarná olvasni, de ha az ember esküt tesz rá, hogy csakis az igazat írja – úgy is kell! – akkor vagy megírja az áremeléseket, és ezzel megsérti a nyolcadik szabályt, vagy inkább nem ír semmit, és legalább nem hazudott. Nagyjából ez is lehet a törvény célja.

De mi van, ha mégis ír? Arra vonatkozik a két utolsó irányelv, a 10. és 11. Ezekből megtudjuk, hogy a GMIC „egy speciális formanyomtatványt tervezett, hogy megkönnyítse a médiumok és az újságírók számára, hogy a szabályoknak megfelelően készítsék el jelentéseiket”, és hogy mostantól a médiumoknak „a GMIC-vel egyeztetve kell részletes jelentéseket készíteniük”.

Magyarán: akár a kutya harapja meg a kabuli postást, akár a postás harapja meg a kabuli kutyát, ha erről írás születik, arról a cikkről jelentést kell írni. Éspedig formanyomtatványon. A jelentés minéműségéről fogalmunk sincs, ugyanis ilyen formanyomtatványt még Afganisztánban sem látott senki, talán azért, mert egyelőre nem is létezik, de majd, ha elkészül, ékes példája lesz a papírpocsékolásnak, betűpazarlásnak. Ugyanis az elkerüli a jó tálib hivatalnok figyelmét, miszerint ott van maga az írás, az is írva vagyon, magáért beszél... csak hát nem felel meg mindig a hivatali formának. Meg értelmezni kéne. Az fárasztó, inkább készüljön jelentés. Mondjuk azt sem tudjuk, hogy ezt ki írja – még jó, ha csak a szerző, és nem kell felvenni minden laphoz egy-egy cenzort is. De állíthatnak minden munkatárs mellé is egyet, gépkarabéllyal a nyomaték kedvéért.

Egyszóval, kiválóra sikeredett ez a sajtótörvény, ha a juhtenyésztés szabályozásáról is hoznak egy hasonlót, kivész az országból a legendás karakül juh, de mind egy szálig.

Hogyan bánnak most a sajtómunkásokkal arrafelé? Sokféleképpen, csak kesztyűs kézzel nem. Mikor szeptember 9-i írásomban beszámoltam arról, hogy a kabuli nők tüntetésén brutálisan, vasrudakkal félig agyonverték az Etilatrooz két munkatársát (http://huppa.hu/szele-tamas-vasrud-es-puskatus/), álmomban sem gondoltam volna, hogy még ők jártak jól. Ugyanis aznap tizennégy kollégát tartóztattak le a tálibok, akit megagyaltak, az így járt, de aki a három nappal korábbi, Herat városában zajlott nőjogi demonstrációról tudósított – a 21 éves Murtaza Samadi szabadúszó fotóriporter – bizony harmincadikáig őrizetben maradt. Nem is akármilyenben: a családtagjai elmondták, hogy miután értesültek a letartóztatásáról, megkérdezték a kormányzó hivatalának és a rendőrőrsnek a tisztviselőit, hogy hová vitték. Azt mondták nekik, hogy az ügyet a hírszerzéshez továbbították, és hogy Samadit a tüntetés szervezésével és „külföldiekkel való kapcsolattartással” vádolják. Csoda, hogy végül elengedték, az igaz, nem volt túl ép, mindennap megkapta azt a verést, amit a kabuli sajtósok csak egy alkalommal.

A Human Rights Watch jelentése szerint a tálib hírszerző hivatal máshol és máskor is beidézett újságírókat, és figyelmeztette őket, hogy tudósításaik „propagandának” minősülnek, abba kell hagyniuk a munkát.

Egy nők által vezetett médium egyik szerkesztője elmondta, hogy a tálib hatalomátvétel után folytatták az online publikálást, de az új szabályozás bejelentése után abbahagyták. „A tálibok hatalomátvételével elvesztettük a szabad média terét” – mondta. „Nincs többé szabad média Afganisztánban”.

Nem csak a cenzúra és a nevetségesen rossz sajtószabályozás sújtja az afgán médiát, hanem a papírhiány is: a legtöbb ottani sajtótermék már csak online publikál, vagy teljesen felfüggesztette a megjelenést, a lehetetlen állapotok miatt. Sok újságíró elmenekült az országból vagy bujkál. A tálib parancsnokok és harcosok már régóta fenyegetik, megfélemlítik és erőszakkal fenyegetik a média képviselőit, és újságírók célzott meggyilkolásáért is felelősek.

De hát nem látják a tálibok, hogy így nem csak ellenzéki sajtó nem lesz náluk, hanem semmiféle sem? Ha látják is, nem zavarja őket különösebben. Mint Patricia Gossmann, a Human Rights Watch ázsiai igazgatóhelyettese mondta:

„A tálibok világossá teszik, hogy nem akarnak szembenézni a nyilvánossággal.”

És ha nem akarnak, nem is fognak. Nem érdekli őket.

Összegezve: kiváló lett a tálib médiatörvény, kifejezetten csodálatos, hatalmas lépést jelent a sajtó elleni harcban. Afganisztán jelenleg a százhuszonkettedik a Riporterek Határok Nélkül világméretű sajtószabadság-indexén (amelyen Magyarország a kilencvenkettedik – száznyolcvan országból). Most bevezették a szabályozást, jó az esély rá, hogy Afganisztán ne is a legutolsó helyre kerüljön, hanem egyenesen lecsússzon a listáról, hiszen ahol nincs sajtó, ott annak a szabadságát sem lehet mérni.

Én csak egytől félek.

Nehogy ezt az én mostani írásomat valami magyar törvényhozó is elolvassa, és beterjesszen egy sajtótörvény-módosítást.

Mindent akartam, csak ötleteket adni nem.

Szele Tamás