Komoly kutatás kellett hozzá, de az eredmény megérte. Alapos munkával sikerült kiderítenem, mi a magyar kormánysajtó legnagyobb rákfenéje, mitől ilyen, amilyen. Figyelem: csak az írottról beszélünk most, a tévé- és rádiócsatornák problémái más lapra tartoznak. Tehát – dobpergést kérek – a magyar kormánysajtót a házimanók és a koboldok teszik tönkre.

Hogy olyanok csak a mesében vannak? Olyasmik is, amikről a kormánylapok írnak. De haladjunk módszeresen, tudományosan, mert csak úgy érdemes. A házimanó (germán nyelvterületen hívták koboldnak) rengeteg nép folklórjában szerepel. A szláv nyelvekben domovoj, finnül kotihaltia, spanyolul trasgu, angolul hob, japánul egyenesen zashiki-warashi a neve. Apró, szőrös, öregember (Japánban pufók kisgyerek) formájú természetfeletti lény, aki imádja a házimunkát és a tejet, megsértődik, ha ruhát kap ajándékba, tud hasznos is lenni, de árthat is: ha jól bánnak vele, elvégzi a kisebb házimunkákat, míg alszik a család. Esténként ki kell tenni neki egy tányérka tejet, de nem sokat, mert úgy hat rájuk, mint ránk az alkohol, a nappali házimunkákat meg alaposan illik elvégeznünk, mert a trehányság idegesíti őket. Általában a küszöb alatt laknak, azért nem is illik rálépni vagy rugdalni: az az ő házuk.

Vissza lehet épp vezetni akár a kínai földistenkékre is, a régi latin larokra is, manapság már csak a Harry Potterben és a magyar kormánymédiában fordulnak elő, de ott bőséggel. Honnan tudjuk ezt?

Onnan, hogy tegnap érdekes sajtóper zajlott a Pesti Központi Kerületi Bíróságon, a felperes Hadházy Ákos volt, az alperesek az Origo, a 888 és a Lokál, akik bizony alaptalanul rágalmazták Hadházyt azzal, hogy „példátlanul embertelenül viselkedett idős szomszédjával, egyszerűen azért, hogy a lakását megszerezze”. Annyira alaptalanul, hogy, mint a Telex írja:

„A vádak mögött Hadházy volt szomszédjának a lánya állt, őt szólaltatta meg rendszeresen a vádakat átvevő sajtó. A nő már az előkészítő tárgyaláson bocsánatot kért Hadházytól, és a bíróság előtt is bevallotta, hogy a sajtóban hangoztatott vádjai nem feleltek meg a valóságnak. Mint arról Hadházy Ákos Facebook-posztban is beszámolt, a rágalmazó azzal magyarázta tettét, hogy a propaganda újságírói zaklatták, „nem hagyták békén”.

Hadházy Ákos híreszteléssel elkövetett rágalmazás és becsületsértés vétsége miatt tett ismeretlen tettes elleni feljelentést, a bíróság pedig nyomozást rendelt el. Hadházy a cikkeket író újságírók felelősségre vonását is kérte, ezért a bíróság még 2019-ben megkereste a 888 és a Lokál közös kiadóját, a Modern Media Group Zrt.-t (a mai Mediaworks Hungary Zrt. egyik elődjét), illetve az Origót kiadó New Wave Media Group Kft.-t, hogy mondják meg, ki írta a Hadházyt rágalmazó cikkeket, illetve azokat a szerkesztés során végső formájukban „ki állította össze”. Erre azonban nem kaptak választ, a bírósági megkeresés „egyik esetben sem vezetett eredményre”, ezért a Pesti Központi Kerületi Bíróság nyomozást rendelt el azzal, hogy a rendőrség nyomozza ki, kik írták a cikkeket. Ez az, ami a rendőrségnek nem sikerült: a nyomozás során nem tudták megállapítani, hogy kik a kormányközeli lapokban megjelent névtelen cikkek szerzői.”

Aki élt már újságírásból tudja, hogy ilyen nincs. De lássuk, szintén a Telex alapján, hogyan zajlott maga a nyomozás?

„Mint megtudtuk, a rendőrség arról tájékoztatta a bíróságot, hogy a nyomozás alatt megkeresték az Origo.hu, a 888.hu és a Lokál.hu kiadóit, ez azonban nem hozott érdemi eredményt.

„Az egyik azt a választ adta a rendőrségnek, hogy a cikket többen írták, és a szerkesztőségi rendszerük ilyen esetben nem alkalmas arra, hogy a cikk szerzőit beazonosítsák. A másik kiadó pedig egyáltalán nem válaszolt a rendőrségnek”

– mondta a Telexnek Szabó József, a Fővárosi Törvényszék szóvivője.”

Eddig szólunk a tegnapi komédiáról, de elég ez is. Ennél ostobább hazugságot rég olvastam, pedig munkám jelentős része abból áll, hogy ilyeneket keresgélek. Azt már én teszem hozzá, hogy a kormánysajtó – jelesül az Origo – nem először használja ezt a módszert a bíróságon. Volt egy tavaly márciusban elvesztett sajtóperük, azzal kapcsolatban, hogy Dontáh Annát akkora képtelenségekkel rágalmazták egy „olvasói levél” alapján, amiket be sem mutatok. Nos, történt pedig, hogy Donáth Anna magánvádas eljárást is indított, mivel úgy vélte, hogy a cikkek közlésével becsületsértés valósulhatott meg. A sajtóper ettől az eljárástól független volt. A nyomozás során behívták tanúnak Gábor Lászlót, az Origo és Ómolnár Miklóst, a Ripost főszerkesztőjét is. És itt jött a váratlan fordulat. Hogy Ómolnár mit vallott, nem tudni, de Gábor László a Média1 szerint nagyon érdekes dolgot adott elő:

„Gábor László tanúként azt vallotta a rendőrségen, nem tudja, ki írta a lapjába a cikket, ki szerkesztette azt, és azt sem tudta megmondani, hogy ki döntött a közléséről, ahogy egyébként az olvasói levél szerzőjét sem tudta megnevezni, ami alapján megvádolták Donáth Annát.”

Ezek után persze a bíróság – mely valószínűleg szabadulni akart a nehezen kezelhető, magánvádas ügytől – megállapította, hogy a nyomozás során végzett adatgyűjtés nem vezetett eredményre, az elkövető kilétét ugyanis nem sikerült megállapítani. A sajtóper viszont lezajlott, az Origót másodfokon is helyreigazításra kötelezték, sőt, a másodfokú ítéletből tudjuk, végül is mi történt a Ripostnál:

„A valóság bizonyítása azonban nem volt eredményes, mert a perben kihallgatott tanú, a Ripost újságírója csak annyit tudott tanúsítani, hogy az olvasói levél írójával személyesen beszélt, de a története valóságtartalmának semmilyen módon nem járt utána. Az a körülmény, hogy a perben kifogásolt közlések egy olvasói levélből származnak, valamint egy másik sajtószerv cikkének átvétele alapján jelentek meg, nem érintik a sajtószerv helyreigazítási felelősségét, mert a híresztelésért, a mástól származó értesülés továbbadásáért való objektív felelőssége változatlanul fennáll. A bizonyítás eredményeként megállapítható, hogy a cikkben egyértelműen valótlan tényállítás történt, illetve egy levélben foglalt tényállítást híreszteltek abban. Mindezekre figyelemmel az alperes helyreigazítás közzétételére köteles.”

Mindig tudtam, hogy Ómolnárnak több esze van, mint a kormánysajtó egyéb korifeusainak, mert ő legalább nem hazudott képtelenségeket. Előttem ugyan meghasadna a tükör, ha egy súlyos vádat tartalmazó állításnak semmilyen módon nem járnék utána, de ez mégis szakmai hiba és nem meskete kisdedek számára.

Az, hogy egy „olvasói levél” mi mindenre alkalmas, köznevetség tárgya a magyar sajtóban, hiszen jobbról is, de balról is nap, mint nap találkozunk az „egy nyugdíjas levele”, „egy pedagógus levele”, „egy diáklány levele” kezdetű förmedvényekkel, amikről mindenki tudja, hogy a szerkesztő írta őket, nagy szükségében vagy kényszer hatása alatt, ha nem így van, az ritkaság, de akkor is a lehető legalaposabban ellenőrizni kell minden állítást, amit a Névtelen Hős, a Rákosi korából megörökölt Munkáslevelező leírt, ugyanis a mai Magyarországon még mindig divat „feljelenteni” a haragost a sajtónál, „kiíratni az újságba” valamiről a saját verziót. De mondom, az „olvasói levelek” kilencven százalékát a szerkesztők írják. Aszerint, épp merről fújnak a politikai szelek.

Csak mivel nincs meg a Névtelen Munkáslevelező, és a sajtótörvény védi az informátort, akkor is védi, ha nem létezik, a bíróság ilyen esetben tehetetlen.

A Donáth László (tehát nem Donáth Anna, az egy másik ügy) és Hadházy Ákos elleni rágalmak egy szinttel feljebb álltak, ugyanis azokban megvolt a rágalmazó személye, tehát a szerkesztőségeknek a munkatársaikat kellett védeni. De hát védték ők már jó előre azokat: tessék megfigyelni, hogy minden komolyabb és szaftosabb rágalom szignó, aláírás nélkül jelenik meg náluk. Nincs szerző, nincs felelős sem. Illetve dehogy nincs: a lap főszerkesztője, illetve felelős szerkesztője, ezek hiányában tulajdonosa felel a megjelentekért. De csak a sajtóperben, a becsületsértésiben, rágalmazásiban, személyiségi jogiban nem!

Márpedig az utóbbi szokott jobban fájni a „szerzőnek”, mert az előbbiben csak a céget büntetik, nem őt magát. Szóval, ezért nem tudja még a főszerkesztő sem, ki mikor és mit ír az Origónál.

Ami szakmai abszurdum. Ha egy sajtótermék szerkesztőségében egy embernél több dolgozik, akkor már legalább ketten látják, ki írt, mit írt. Mindenképpen látják, olyan szerkesztőségi rendszer nem létezik, amiben anonim írások lappanghatnának, hiszen mindegyik jelszavas bejelentkezésre épül. Épp, hogy az ügyes kis hackerek ne tudjanak mindenféle marhaságokat beleirkálni kívülről, ugyanis jogilag a lap képviselője mindenért felel – mármint sajtóperben – ami megjelenik. Ha Pityi Palkó belép akár a legkisebb blog szerkesztői rendszerébe is, és azt írja, hogy X1G, akkor az a három betű is az ő felhasználói fiókjából került be, annak is van gazdája, ahogy mindennek. Online sajtóban pláne minden sor nyomon követhető. Csak a bíróságnak nem kötelessége ezt tudni.

Olyan főszerkesztő, amelyik nem tudja, mi történik a lapjánál nincs, mert ha van, az nem főszerkesztő, hanem bármi egyéb, aranykalászos gazdától foltozóvargáig, de nem vezető sajtómunkás.

Az sem mentség, hogy valamit „többen írtak”, ugyanis valaki csak elkezdte, az az ő belépési kódjához, jelszavához tartozik, onnantól neki tiszte emlékezni, kikkel dolgozott együtt (bár az „egy írás – több szerző” a sajtóban nagyon szerencsétlen megoldás, nem is véletlen, hogy ritkán fordul elő).

Summa summarum, összesen két lehetőség maradt.

Vagy az a helyzet, hogy a kormánysajtó főszerkesztői rendszeresen hamis tanúvallomásokat tesznek a rendőrségen, vagy pedig természetfeletti hatalmak avatkoznak be a lapjaik tartalmába, szintén rendszeresen. Mivel pedig a hamis tanúzást a törvény bünteti, maradnak a koboldok, házimanók, azok írják bele az éji homályban a kormánylapokba a rágalmakat. Másként nem lehet.

Azt még nem tudjuk, hogy haragjukban teszik, mert nem kaptak tejet és rugdalják a munkatársak a küszöböt, vagy ügyetlenségükben, mert nem értenek a magyar politikához, de csakis a koboldok tehetnek minden vesztes perről őnáluk. És ily módon az is világos, miért nincs gazdájuk az írásoknak: hogyan lenne, a koboldok jelszó nélkül is be tudják varázsolni a terméküket a lapfelületre.

Márpedig akkor csak az maradt a tekintetes bíróság számára, hogy idézzék be a koboldokat, házimanókat és vonják őket felelősségre. Ha nem jelennek meg, ítéljék őket el távollétükben, közvetett bizonyítékok alapján, volna annyi eredménye, haszna, mint az elkövető híján megszüntetett eljárásoknak.

Mert olyan tán csak nincs, hogy tekintélyes kormánypárti főszerkesztők hazudjanak a hatóságoknak, hamisan tanúskodjanak, mint egy utolsó zsebtolvaj.

Nincs?

Tényleg nincs?

Szele Tamás