Az nagyon szép, ha van az embernek jövőképe, kell is legyen, nekem például annyiféle van, ahány lehetőség, egyik sem túl szívderítő, de hasonló portékákat méltányos összegért bárkinek szállítok tetszés és igény szerint. Jó az, ha van a háznál, legfeljebb nem fog működni, egy szó nem sok, annyi sem igazolódik belőle – na és? Nem jóslat: jövőkép.

Ebbe az üzletbe már késő beszállnom, ezt már űzik páran, politikusoktól jövőkutatókig. Ebben utazik például Abishur Prakash jövőkutató is, akiről nem állítanám, hogy kókler volna, ugyanis őszintén hisz abban, amit ír és beszél, azt viszont állítanám, hogy nem értek egyet vele. Alapvetően ott téved – nézetem szerint – hogy ha a világ úgy nézne ki, ahogyan ő azt elképzeli, akkor aláírom, hogy meg tudná mondani, mi fog benne történni. Ámde a világ sem úgy nem néz ki, ahogy azt ő gondolja, sem úgy nem, ahogyan én, egyáltalán, eleven ember nem látja át a folyamatokat, ezer okból: így aztán köszöni szépen, megy a maga útján. Beszéljünk róla, amit akarunk, százezer jövőkép sem befolyásolja magát a jövőt.

Abishur Prakash mesterről annyit kell tudni, hogy valóban ismert a neve a nemzetközi porondon, az túlzás, amit az Origónak adott interjúja elején írnak róla, miszerint „a világ első számú jövőkutatója” lenne, csak a Wikipédián az, ugyanis – az online lexikon ábécésorrendben adja közre a futurológusok listáját, ezen, mivel „A” betűs, lehet az első (a negyedik például Aldous Huxley, az ötödik Alvin és Heidi Toffler, a tizedik Arthur C. Clarke, a tizennyolcadik Carl Sagan, a harminckilencedik Freeman Dyson, a negyvenegyedik Gene Roddenberry, a negyvenötödik George Orwell és így tovább) – szóval ez nem rangsor, még csak nem is társadalomtudósok listája, hiszen írók, filozófusok, fizikusok és egyéb válogatott legények-leányok is felkerültek rá, ez egyszerűen egy távolról sem teljes lista azokról, akik komolyabban foglalkoztak az emberiség jövőjével.

Prakash mester valamiért nagyon szeretheti a magyar kormánymédiát, mert a róla szóló Wikipédia-szócikkben külön jelzi: írtak a műveiről a Mandineren, a Hetekben és az Origón (ha ez velem esik meg, én azért nem dicsekednék vele), szóval nem csoda, hogy augusztusban a Mathias Corvinus Collegium vendégeként járt nálunk, de hát ilyen urak vagyunk mi, meghívjuk a barátainkat. Kis lépés az embernek, egy hosszúlépés minden havernak! Azonban augusztus akkor volt, most december van, lássuk, mit mond tehát a világ ábécésorrendben első jövőkutatója az Origónak? A kérdést is mutatom, sőt elemzem, mert már az eleve rossz, olyan ember tehette fel, aki... hm, nem igazán tudja, mi is az a digitális tér – csak használja.

„Könyvében arról ír, hogy a kormányok az új digitális technológiák által akarják megőrizni a függetlenségüket. Kínának ott a TikTok, az oroszoknak is van saját közösségi oldaluk (Telegram), de mi a helyzet Európával? Mintha Brüsszel lemaradt volna ebben a versenyben.”

Legalább tudná, mit kérdez. A közösségi oldalaknak a digitális technológiához magához annyi közük van, mint mozdonynak a gőzgéphez: gőzzel megy, az igaz, de a cséplőgép vagy a hajó is mehet azzal. Hogy ő ennyit lát belőle? Pont annyit, amennyire használja, az, hogy a többi nem is érdekli, már megkérdőjelezi a kérdés kompetenciáját. „Kínának ott a TikTok” – nem, az nemzetközi platform, ahogy a Telegram is az, ráadásul ez utóbbi – hiába orosz fejlesztők műve – Dubajban van bejegyezve. Ha a kollegina tudta volna, mit kérdez, azt is tudja, hogy Kínában „nemzeti” közösségi oldalnak a Weibót, az Orosz Föderációban a Vkontaktyét tekintik. Bár ezekre sem érvényesek a „nemzeti” határok, egyáltalában véve, nagyon nehéz államhatárokat felállítani egy olyan térben – jelesül, a digitálisban – ami ezeknek a fogalmát egyáltalán nem ismeri és természete szerint nem is tűri. Jó, de milyen válasz érkezett erre a nem túl okos kérdésre?

Méltó.

„A második világháború óta Amerika dominált a nemzetközi piacon. Az utóbbi öt-tíz évben azonban Kína is megjelent a digitális piacon: okoseszközökkel, saját iparral. Az unió kénytelen volt szembenézni azzal a ténnyel, hogyha nem akar egyik nagyhatalomtól sem függeni, akkor ki kell építenie a saját biztonsági, informatikai rendszerét: ez már el is kezdődött, Gaia-X néven egy saját a tagállamokon átívelő, felhő alapú, adattárolásra alkalmas szolgáltatást hoztak létre. Szóval az európaiak sem akarnak függeni az Amazontól, az Apple-től. Ugyanakkor ez a fajta függetlenedési kísérlet kínától és az egyesült államoktól, nagyon veszélyes lehet a tagállamok önállóságára.

Be kell látni, hogy a globalizációnak abban az értelemben vége, ahogy mi megismertük. Évtizedekig nem volt más választása az országoknak, csak a globalizáció, és a nemzetközi együttműködések virágoztak. Ahogy haladt előre a globalizáció, úgy vesztették el az országok saját függetlenségüket. Mostanáig. A világ vezető hatalmai, de a kis országok is, mint például Magyarország, hogyha meg akarják őrizni a kultúrájukat, a szuverenitásukat, ki kell építeniük a saját digitális „vasfüggönyüket”. A koronavírus a lezárásokkal ezt a jelenséget felgyorsította. Az országok bezárkóztak, már elutasítják a migrációt, és a digitális világ vertikális irányba kezdett fejlődni.”

Nem hiába tudós ember, pár mondatban összezsúfolt annyi marhaságot, amennyire száz tudatlan sem volna képes együtt, közös munkával sem. Itt, amint látom, nem csak a kérdező nincs tisztában a digitális tér fogalmával, hanem a válaszadó sem – már csak az a kérdés, melyikük mennyiért nem ért a dologhoz? A Gaia-X egy digitális felhő-ökoszisztéma, egy szolgáltatás, ami valóban azért indult, hogy az uniós adattárolási szabványokat lehessen érvényesíteni, ugyanis például a GDPR vagy az e-Privacy megfelelnek az idevágó uniós törvényeknek, de nagyon gyakran ütköznek az amerikai vagy távol-keleti szabályozásokkal (emiatt ezer gond támad, például a hirdetési piacon, mint azt magam is tapasztaltam). De ez nem elzárkózás, hanem lehetőség! Aki akar, él vele, aki nem, az nem. Peter Altmaier, a volt német gazdasági miniszter világosan meg is mondta:

„Ez az alap azonban nem akar közvetlenül versenyezni a nagy amerikai „hyperscale” felhőszolgáltatókkal, csupán a közös európai szabványok kialakítása lesz a feladata.”

Hogy aztán ezt összehozta a globalizáció végével, a bezárkózással és a szuverenizmussal? Van az a pénz, kérem. Mindent a vevőért. A digitális bezárkózásnak még annyi értelme sem volna, mint a politikainak: a digitális tér mindenhol ott van, mint a levegő, ha csak a sajátunkat fogyasztjuk, légmentesen lezárunk ajtót-ablakot és sosem szellőztetünk, az a biztos út a megfulladáshoz.

„Ami azonban ennek a vertikális világnak a mozgatórugója lett, maga a pandémia volt, amikor az egész világ rájött, hogy Kínától függ minden ország.”

Rá bizony, csakhogy arra is rájöttünk – jó esetben – hogy nekünk akkor lenne igazán jó, ha Kínában is mindenkinek jó lenne, ami a jelen kormányzat mellett elképzelhetetlen. De erre nem az a megoldás, hogy mindenki nekiáll okostelefont faragni a sufniban bikkfából, ugyanis a szükséges alapanyagok majdnem száz százalékban Kínánál vannak. Luca székét tudunk faragni globális világ nélkül, okostelefont vagy számítógépet nem. A megoldás vagy az, hogy jobb híján a mostani kínai kormánnyal egyezkedünk, ha csikorgó foggakkal is, vagy az, hogy kivárjuk, míg megjavul a kormányzatuk. Hatezer éve pocsék, ha csak a kínai történelmet nézném, ez a mostani még a jobbak de legalábbis elviselhetőbbek közé is tartozik... Harmadik lehetőség sajnos nincs.

„A nagy techcégek nem ugorhatják át a határokat kényükre-kedvükre.”

Az finom lesz – mondaná Mabel a „Csengetett, Milord?”-ban. És mit teszik tenni ellene? Szétvagdaljuk a világhálót a határok mentén, lelövöldözzük a műholdakat, betiltjuk a mobiltelefon-hálózatokat?

„2010 előtt Magyarország egy hazai kisjátékos volt, ma már a nemzetközi színtéren is bajnoknak számít.

Magyarország a jobboldali értékek nemzetközi őrzőjévé lépett elő. Ha megnézzük az itteni gyermekvédelmi törvényt, láthatjuk: a gyermekek védelmének mindenhol erről kellene szólnia, és ennek semmi köze az LMBTQ-emberek jogaihoz. Ahogy a bevándorlással kapcsolatban is az Orbán-kormány előre gondolkozott. Ma már a legnyitottabb országok is, mint Új-Zéland, nemet mondanak a bevándorlásra, és kikötik, hogy csak a tehetséges, képzett munkaerőt látják szívesen.”

Rómában élj úgy, ahogy a rómaiak, Budapesten, ahogy a budapestiek, mondhatta magában Abishur Prakash, kinyújtotta nyelvét és megkereste vele a megfelelő alfelet. De miért is Új-Zélandot vette példának? Csak azért, mert ő maga ott született. Bevándorló indiai szülőktől, ámde Kanadában él, ahol ő maga szintén bevándorló. Ha valaki a saját helyzetét ennyire képtelen átlátni, mihez kezd a világéval? Mindegy, a legszebbet a végére hagyták:

„– De mint a jövővel foglalkozó szakember, miben látja összefoglalva a nemzetek sikerességének kulcsát?

– Az első: valóban a tehetséggondozás, ami a digitalizációhoz, a folyamatos fejlődéshez kelleni fog. A második: az olyan országoknak, mint Magyarország még szorosabban kell együttműködniük a hasonló gondolkodású országokkal. A harmadik: a jövő a mesterséges intelligencia-fejlesztők kezében lesz. Mindenki őket fogja keresni, ezért már kicsi korban el kell kezdeni a gyermekek fejlesztését.”

Ha Magyarország együttműködik a „hasonló gondolkodású” országokkal, akkor megint nem értem, hol van itt a bezárkózás, szuverenizmus, „splendid isolation”? Akkor egyszerűen csak a nacionalista internacionálé digitális vonzatairól beszél ez a világelső úr. A tehetséggondozással semmi bajom, a mesterséges intelligenciákkal viszont akad. Nem csodaszer az sem. De nagyon nem. A mai mesterséges intelligenciák kezdik elérni képességeik határait, növelni őket lehet, de attól használhatóbbak nem lesznek: a „szövegalkotó robotok” például már dolgoznak a sajtóban, de nem lehet rájuk bízni egyebet, mint technikai, tőzsdei vagy sporttaal foglalkozó híreket, ahol az adatok a fontosabbak, a megfogalmazás kevésbé. Ha mást íratnak velük, az bizony amolyan Origo-szintű lesz, persze nem kizárt, hogy idővel hozzájuk butulnak az olvasói igények is, ennek azért már látszanak bizonyos jelei.

Hát akkor így látja ez az ábécésorrendben világelső jövőkutató a világot az Origóban. Vagy inkább: az Origónak. De legalább őszinte. Honnan tudom ezt? Onnen, hogy ugyanezeket a téziseket – a magyar kormány tömjénezése kivételével – szinte szó szerint elmondta már a török TRT World-nek is.

Még az a szerencse, hogy a jövő nem törődik azzal miket beszélünk róla össze-vissza, akár Abishur Prakash, akár én, akár Orbán Viktor, akár bárki más.

A jövő csak bekövetkezik és kész.

Sohasem úgy, ahogy azt bárki is várta volna.

Ez az egyetlen reményünk.

Szele Tamás