Nem tudja a magyar ember hová tenni Kínát, illetve inkább az a baj, hogy nagyon is tudja, pártállástól függően már be is skatulyázta vagy ázsiai, sárga veszedelemnek, világhódító rémnek, vagy ha kormánypárti, nagy és gazdag barátunknak, aki számolatlanul adja nekünk a pénzt, mert olyan sikeresen átvertük és annyira behízelegtük magunkat nála.

Egyik álláspont sem helyes.

Jól látszik ez egy tegnapi hír kapcsán, amit a teljes független sajtó közölt, ámde senki sem vette a fáradtságot, hogy kicsit mögéje nézzen. Közölték, mert a Magyar Hang észrevette, miszerint a Hit Gyülekezetének lapja, a Hetek megjelentette Hszi Csin-ping újévi üzenetét. Van a dolognak bizonyos pikantériája – több is van – de szerintem már magát a szöveget is csak nyelvhelyességi szempontból olvasták végig, úgy is csak magyarul és csak a felfedező Magyar Hangnál, mindenki más belőlük dolgozott. Nem is születtek nagyon izgalmas írások (egyformák születtek, színtelen-szagtalan napi hír formájában), pedig roppant izgalmas ez a probléma, és legalább annyi rétege van, mint a vöröshagymának – csak időbe telik, míg lepucoljuk őket egyenként.

Akkor lássunk neki a hámozásnak.

A legkülső réteg maga a héj, az a tény, hogy az ünnepi beszéd a Hetekben jelent meg, bár igen becsületesen jelezték – három helyen is – miszerint fizetett PR-cikkről van szó. Mégis van egy különös, vallási csavar a dologban, ugyanis Kínában folyik jelenleg a világ kerekén a legkomolyabb, állami keresztényüldözés. Igen, nagy barátunknál. De ez sem ennyire egyszerű: az egy dolog, hogy bontják a templomokat, de bontják a mecseteket is és minden felekezetet üldöznek, nem csak úgy általában a keresztényeket. A keresztények esete azért speciális, mert a kínai katolikus egyház ritka kivételként független Rómától, különben nem is engedélyeznék a működését (közben létezik egy földalatti, Rómához kötődő katolikus egyház is), de így, engedélyezve is olyan a helyzet, hogy például csak 2020-ban és csak Anhuj tartományban ötszáz keresztet vertek le a templomok tornyairól, nem egy helyébe éppenséggel vörös csillagot tettek, és a hivatalos kínai katolicizmus képviselője, a Katolikus Hazafias Szövetség egy szóval sem tiltakozott, mikor Liu Hszin-hung püspököt értesítették arról, hogy az ő templomáról is leszedték a keresztet, kínjában azt mondta: videofelvételt kér az esetről, különben nem hiszi el. Nem mert szembeszállni a Párttal.

No jó, de a Hit Gyülekezete nem katolikus, hanem neoprotestáns. Az ilyen kisegyházak, ha lehet, még nagyobb bajban vannak arrafelé, ugyanis a mostani körülbelül százmillió kínai keresztény zöme hozzájuk tartozik. Bizony, Kínában a Hit Gyülekezetéhez hasonló, angolszász típusú karizmatikus mozgalmak terjednek a leggyorsabban. Tulajdonképpen ezeknek a közösségeknek a fejlődése jelenti a legnagyobb részét a kínai keresztények gyarapodásának. Ezek pedig erős amerikai hátszéllel érkeznek meg Kínába, esetleg koreai közvetítésen keresztül. Őket is üldözik inkább – képzelhető, milyen lehet az az üldözés, ha keményebb annál, amit a katolikusok szenvednek el. A veszélyforrás Peking számára mindkét esetben a „külföldi befolyás kialakulása”, amit ők maguk idegen országokban oly buzgón próbálnak elérni, de otthon legalább akkora buzgalommal hárítanak el.

Ne feledjük azt sem, hogy Kínának már volt egy kellemetlen tapasztalata egy neoprotestáns jellegű kísérlettel, bár az házi fejlesztés volt: a tajpinglázadásnak határozottan voltak ilyen (és őskommunista) elemei, maga a tajpingcsászár, Hung Hsziu-csüan is protestáns volt eredetileg, megkeresztelte a híveit, írt saját Tízparancsolatot is, aztán felforgatta az egész Középső Birodalmat. Tehát Peking látott már ilyent és köszöni, nem kér belőle. De nem kérnek más, akár még ázsiai vallásokból sem: a leginkább épp a Falun Dafát (Falun Kung) bántják, a közösség elfogott tagjait gyakran végzik ki, kínozzák halálra vagy sújtják sok éves börtönbüntetéssel, átnevelő táborral. Miként a tibeti lámaizmust is irtják, tűzzel-vassal. De ugyanez a helyzet a hszincsiangi muzulmánokkal, ha nem rosszabb, szóval összefoglalva a honi közönség számára: ha valaki úgy teszi fel a kérdést, ahogy manapság és Magyarországon szokás, miszerint van-e Kínában keresztényüldözés, akkor erre nincs helyes válasz. Hivatalosan nincs, a gyakorlatban van, de nem csak a keresztény vallást üldözik, mikor úgy látják jónak, hanem bármelyiket, a Falun Kungtól a muzulmánig és a buddhistáig akár. Ha a magyar kormánysajtó azt bizonygatja, hogy nincs Kínában keresztényüldözés, akkor részben téved, mert dehogy nincs, de ha a magyar ellenzéki sajtó azt bizonygatja, hogy van, az sem teljesen pontos, mert nem csak az van. Viszont megvalósult a felekezetek közötti egyenlőség: bármelyik üldözhető, bármikor, bármiért.

Nos, ezt a kínai államot támogatta a Hetek, ezt, amely bizony kegyetlenül üldözi hittestvéreiket. Hát, ezek szerint nem csak az a pénz van, amennyitől korpásodik a hajunk, de van az a pénz is, amennyitől elmúlik egyesekről a keresztvíz. Nem tudom elhinni, hogy a hirdető China Media Group olyan kiugróan magas összeget fizetett, amennyiért magukra vették ennek a vétkét: azt tudom elhinni, hogy vagy nem tudtak a fentiekről semmit (valószínűtlen) vagy a mostani magyar kormánynak való megfelelési kényszer felülírta a lelkiismeretüket. Mindegy is, ez már kiment, a macska sem vakarja ki.

Most jön a hagyma második rétege: mi a jó Isten csodájának kellett ezt közölni a magyar sajtóban? Hiszen Magyarország (saját vélekedésével ellentétben) körülbelül annyira fontos Pekingnek, mint Viktória királynőnek volt az, hogy épp kicsoda az emír Kabulban vagy Kandahárban. Politikai szempontból jelentős ugyan valamennyire, mert a terület befolyási övezetté válhat, gazdasági jelentősége is akad úgy-ahogy, ha nem is kulcsfontosságú, de mégsem hiszem, hogy a birodalom vezetője azzal kel, azzal fekszik, hogy „vajon mit gondolnak rólam Budapesten?” Megnyugtathatom különben: a legrosszabbakat, főleg a Fudan Egyetem és a Budapest-Belgrád vasútvonal miatt, de egyébként és tulajdonképpen az átlag magyar semmit sem gondol Kínáról. És ezek a közlések sem a legfelsőbb szinteken dőlnek el.

Hanem akkor hol? Megpróbálom elmagyarázni.

Kínában a sajtó 1948 óta központi ellenőrzés alatt áll, amit Magyarországról még nem mondhatunk el teljesen. De a pekingi vezetés már ötven-hatvan évvel ezelőtt sem tudott másféle sajtót elképzelni, a Nagy Proletár Kulturális Forradalom visszatérő motívuma volt, hogy valamelyik nyugati lap írt valami kellemetlent a kínai állapotokról, emiatt Peking elkezdte követelni a nyugati kormányoktól, hogy „fegyelmezzék meg a médiumaikat”, a kormányok meg széttárták a karjukat: „És tessék mondani, hogyan?” Ezt Peking a gyengeség jelének vette és másnap már őrjöngtek a vörösgárdisták a követségek előtt. Ma is politikai jelentőséget tulajdonítanak annak, miképpen jelenik meg Kína egy-egy ország sajtójában, a kormányzat hozzájuk való viszonyát próbálják meg ebből kielemezni.

No, ha csak engem olvasnának, már hadat is üzentek volna.

Ezért az a rengeteg Kína-barát, vagy pontosabban: Peking-barát írás a kormánylapokban. Azért a különbség, mert Kína-barát én vagyok, aki szeretem ezt a hatalmas országot a nyelveivel, kultúrájával, szokásaival, ételeivel együtt, mindenét szeretem, csak épp a kormányát meg a politikáját nem. Mások meg – ha megfizetik őket – pont e kettőt szeretik, a többiről meg fogalmuk sincs. És ha nincs elég sajtómegjelenés vagy nem elég „vonalasak”, akcióba lép maga Csi Ta-jü excellenciás, a Kínai Népköztársaság Budapesten akkreditált nagykövete, ír ő olyanokat, amiket csak a Global News szokott vagy a Xinhua hírügynökség.

Kevesen figyeltek fel rá, de csak tavaly nyolc alkalommal publikált a Magyar Hírlapban saját cikket, saját tollából – tán, hogy meglegyen a norma, elégítse ki Peking elvárásait. El is töprengtem afölött: mennyi lehet a honoráriuma? Mert ha annyit kap, amennyi a magyar sajtóban szokásos, az Kínában vérlázító sértés. Ha meg többet, akkor legalább tízszeres kell legyen az összeg, hogy kikerüljön a „villamospénz” kategóriából. De lehet, hogy nem fogad el pénzt, és így meg is van oldva a kérdés.

Elmondhatjuk tehát, hogy nem ez az első eset, publikált már kínai politikus a magyar sajtóban, leginkább az utóbbi időkben.

Már persze, ha a Magyar Hírlap sajtó. De hogy magyar, az kétségbevonhatatlan.

Jön a hagyma harmadik rétege. Mit beszélt Hszi Csin-ping egyáltalán?

Rossz a fordítás, igaza van a Magyar Hangnak, ordít róla a Google Fordító vagy a DeepL, át kellett volna nézni közlés előtt, ráadásul van egy olyan érzésem, hogy nem angolból készült, hanem a kínai eredetiből. Meg az is bonyolítja a helyzetet, hogy Kínában két újév van: a hivatalos, állami, a Gergely-naptár szerinti, bár ezt nem használják az államigazgatás minden területén és a régi, amit egy hetes lakomával szokás ünnepelni. Ez Han Wu császár uralkodása (Kr. e. 157-87) óta a téli napfordulót követő második újholdat követően kezdődik. Idén február elsejére esik, Hszi Csin-ping majd mond akkor is beszédet, ez a mostani volt a kisebb jelentőségű belpolitikai szempontból és a fontosabb külpolitikaiból. Eszerint is kell olvasni. Azt mondja tehát Kína első embere (sokat ne várjanak, és a keveset is tudni kell értelmezni), miszerint:

„Július elsején ünnepélyes keretek között ünnepeltük meg a Kínai Kommunista Párt megalapításának 100. évfordulóját. A Tian’anmen kapubástyáján állva gondolkodóba ejtett engem, hogy a történelem folyton tele volt záporokkal, a Kínai Kommunista Párt a több százmilliós népet vezetve nehézségek leküzdésével folyamatosan kitart az eredeti ideáljai mellett, és kiteljesítette a 100 éves párt impozáns imázsát. Az eredeti célkitűzésekhez ragaszkodva megvalósulhat a végleges cél.”

Röviden, magyarul:

„Sok a baj, de nem adjuk a hatalmat.”

Továbbá:

„Hatalmas országban több a nehézség is. Bár számos különféle dolog van, de végül mindig az általános családokat érintik. Egyes területeket megvizsgáltam, meghallgattam különböző alapszervezeti munkabeszámolókat, amelyekből inspirációkat kaptam. Amikor eljutottam családokhoz, mindig megkérdeztem, hogy még milyen nehézségeik vannak. A falusiak történeteit mindig észben tartom.”

Akkor a városiak jobb, ha nem is panaszkodnak.

„A Sárga-folyó nyugalomban folyik, ami a kínai nép ezer éven át ívelő vágyát jelképezi. Az utóbbi években bejártam a Sárga-folyó mentén fekvő kilenc tartományt. Az „anyafolyóként” magasztalt Sárga-folyó és a Jangce, vagy a fodrozódó Qinghai-tó, a monumentálisan zúduló Yarlung Zangbo-folyó; a déli vizet északra terelő évszázados projekt, vagy a Saihanba erdősítő farm „zöld térképe”; Yunnan tartományban az elefántok északra és délre kóborlása, vagy a tibeti antilopok szaporodása és vándorlása... Ezek mind bemutatják, hogy ha az emberiség nem hagyja cserben a természetet, akkor a természet sem hagyja cserben az emberiséget.”

Ez viszont fontos részlet. Akármilyen költőinek és semmitmondónak tűnhet, ez arról szól, ami Kínában a Nagy Jü óta kulcskérdés: „szabályozzuk a folyamokat”. A tavalyelőtti és tavalyi hatalmas áradások – amelyeknek komoly szerepe van a jelenlegi világgazdasági válságban is – nem ismétlődnek meg. Kínában az a jó császár, aki gondoskodik az áradások megfékezéséről és a bőséges termésről.

„Hazánk folyamatosan szívén viseli Hongkong és Makaó virágzását és stabilitását, ezek csak kéz a kézben, vállvetve, közös törekvésekkel valósulhatnak meg az „egy Kína, két rendszer” politika végrehajtása során. A teljes hazaegyesítés a Tajvani-tengerszoros két partján élő honfitársak közös akarata. Őszintén kívánom, hogy valamennyi kínai együtt teremtse meg a kínai nemzet szép jövőjét.”

Szóval a területi igények maradnak, és Hong Kong függetlenségi mozgalmait továbbra is letörik.

„Több mint egy hónap múlva kezdődnek a pekingi téli olimpiai játékok és a pekingi téli paralimpiai játékok. Az az olimpiai mozgalom központi lényege, hogy minél többen vegyenek részt a havas és jeges sportokban. Tőlünk telhetően minden erővel felajánljuk az olimpiai ünnepélyt a világnak. A világ várakozással tekint Kína elé, Kína pedig készen áll.”

Magyarul:

„Megtartjuk a téli olimpiát és jaj annak, aki bojkottálni meri. Azt megjegyezzük magunknak, de nagyon.”

A vége a legszebb:

„Az újévi harang hamarosan megkondul. A három űrhajósunk jelenleg is az óriási űrben dolgozik kiküldetésben, a tengerentúli honfitársak is szorgalmasan fáradoznak, a nagykövetségeink és konzulátusaink munkatársai, a kínai cégek külföldre küldött kollégái, illetve a külföldön tanuló kínai ösztöndíjasok most is helytállnak a maguk posztjain, az álmaik megvalósulásáért dolgozók most is odaadóan küzdenek. Nagy tiszteletet érdemelnek mindannyian, szívélyesen köszöntöm mindannyiukat újévi jókívánságokkal!”

Ez annyit tesz:

„Az űrhajósokról muszáj beszélni, de a lényeg, hogy a diplomatáink, a hírszerzőink és az elhárítóink dolgoznak, éspedig jól, nekik boldog új évet kívánok, mellesleg a többieknek is, bár ők kit érdekelnek?”

Szóval, fontos volt a maga módján ez a beszéd, nagyon is, de azon álmélkodni, hogy megjelent a magyar sajtóban, nem érdemes. Ha minden így megy tovább, jöhet még olyan idő is, mikor azot fogjuk csodálni, ha Hszi Csin-ping (vagy az utódja) mond valamit, és az nem jelenik meg a magyar médiában.

Kedves kínai közmondásommal zárnám az elemzést:

„Az Ég magas, a Császár messze van.”

Egyelőre.

De közeledik!

Szele Tamás