Ma elméleti fejtegetés következik a stratégiai és taktikai nukleáris fegyverekről, abból a kellemetlen alkalomból, hogy legrosszabb esetben erre is számíthat a világ. De előtte – akár a téma ürügyén is – pár szó azokról a minimum radikális politikai nézetekről, amelyek ellepték az utóbbi három hétben az online nyilvánosságot.

Ezt hétköznapi nyelven úgy szokás mondani: „fogalmam sem volt, hogy ennyi putyinista él Magyarországon.” Nyugalom: nem él ennyi. Mielőtt bárki levonná azt a téves következtetést, miszerint ma a legnépszerűbb politikus még minálunk is a cár atyuska, jelezném, hogy nem így van. Viszont neki az érdeke, hogy ez épüljön be a köztudatba, és ennek érdekében használják az orosz szolgálatok a sajtót, de leginkább annak kommentszekcióját. Azért a kommentszekciót, mert oda elvileg mindenkinek lehet bejárása, és ha valakinek nincs, vagy érdemei szerint kipenderítik onnan, nekiáll sírni és a sajtó- valamint véleményszabadságot emlegetni, ha kicsit gyakorlottabb, előszedi „liberálfasizmus” kifejezést is.

Nos, mivel a kommentelő akkor sem sajtómunkás, ha annak hiszi magát (illetve többnyire annál többnek hiszi magát, mert nem csak a sajtómunkásoknál okosabb, hanem a Jóistennél is – az Örökkévaló lehet, hogy mindent tud, de ő mindent jobban tud!), a kommentje nem maradandó része sem a magyar, sem az egyetemes sajtótörténelemnek, alapvetően maximum az „olvasói levél” kategóriába esik, annak hiánya vagy eltávolítása nem sérti a sajtó szabadságát.

Ami a véleményszabadságot illeti, a véleménye miatt neki nem esett baja, legfeljebb nem mondhatta el. Nekem például az a véleményem, hogy a marhapörkölt finom eledel, de nem próbálnám ezt egy hindu templomban hirdetni, ugyanis agyonvernének különösebb teketória nélkül. Ugyanakkor egy nyugati konyhát tartó vendéglőben bármikor hirdethetem – akár még ugyanabban a városban is. Tehát a véleményhez való jog a hindu templomban sem csorbul azzal, hogy nem okos ott kimondani: az csak annyit jelent, hogy mindennek van következménye, és ezzel legyünk tisztában. Ha én lemegyek a kocsmába és ordítva szidom a kocsmáros italait, kihajít és amit tőle kapok, az az enyém lesz. Ezt minden kocsmatöltelék tudja – miért nem értik tehát meg, hogy az online, kommentelhető sajtó olyan kocsma, amiben az írás az ital, és azt ingyen lehet fogyasztani vagy nem fogyasztani, de következmények nélkül mocskolni már nem?

Azért, mert azt hiszik, a készen kapott véleményük vitathatatlan tény. Az egész világon problémát okoz a vélemény és a tény állandó összetévesztése az egyszerűbb lelkek részéről – baráti körök, családok szakadnak szét az utóbbi években azért, mert valamelyik tagjuk megmakacsolja magát, és elkezdi követelni mindenkitől, hogy értsen vele egyet a politika, a járványügy, vagy most épp az orosz invázió kérdésében. Megszokták a közösségi oldalakon a véleménybuborékot, a visszhangkamrát, az állandó pozitív visszacsatolást, megerősítést a velük egy platformon állók részéről és a buborékon kívül, a való életben is elvárják.

Igen, itt találjuk az alapvető gondot: a pozitív megerősítés a probléma! Miből táplálkozik a konteó? Abból, hogy sokan értenek vele egyet. Miből gondolják mostanság, hogy Putyin népszerű mondjuk Magyarországon? Ugyanabból: sok Putyin-párti véleményt olvasnak, amiket kritizálni nem tanácsos mert nagyon durva sértések következnek, esetleg fenyegetések is (nálam napi rendszerességgel érkeznek ilyenek), ellenben ha egyetértenek velük, már tartoznak valahová. Egy politikai vagy társadalmi közösségbe.

És sokat számít ilyenkor a „mindenki így tudja, tehát így is van” szindróma, ami egy törzsi társadalomban nagyon hasznos, a kollektív tapasztalatkincs megosztása, de a mai társadalmakban kifejezetten káros, ugyanis... a radikális nézetek terjesztői tetszés szerint sokszorozhatják a személyiségüket. Akárhány profiljuk lehet. Szóval, könnyen meglehet, hogy a „most feltűnő, rengeteg” magyar putyinista mögött egy viszonylag kis létszámú, de kiválóan képzett és jó képességű ügynökcsoport áll, akik a teljes és valódi létszám tizedét sem teszik ki, a maradék kilencven százalék – vagy akár kilencvenkilenc is – azon az alapon ért velük egyet, hogy „hiszen mindenki ezt mondja”.

Korábban nagyjából ugyanez a csapat manipulálhatta a tömeget a különböző oltásellenes konteókkal (ezeket most is használják), még korábban ugyanígy uszították a Fekete Százakat, az akkori összeesküvés-elmélettel – régi a recept, az Ohrana örök, csak néha másképp hívják. De a módszer változatlan. Szóval: nem, nem népszerűbb Putyin minálunk másoknál, csak sokan elhitték, hogy így van és ennek megfelelően próbálnak viselkedni. Ők voltak azok is, akik halotti bizonyítványt követeltek a koronavírusban elhunytak gyászoló hozzátartozóitól, ismeretlenül, és ha nem mutatták meg, azt állították, hogy hazudnak. Nem csak az Ohrana örök, de a csőcseléke is, amit feltüzel. Az új a jelenségben, hogy egyre több, korábban értelmes ember küzdi le magát csőcselékké.

De most már foglalkozzunk azzal is, amiről szó van, legyen valami haszna is ennek az írásnak. Szóval, mint tudjuk, az Oroszországi Föderáció február végén készenlétbe helyezte nukleáris elrettentő erőit. Ezt sokan úgy tekintik, hogy Putyinnak elég megnyomnia egy nagy, piros gombot (különben nem piros, hanem fehér) és indul a világvége. Nem indul olyan egyszerűen, de az is sokat ráncolja a homlokát mostanság emiatt, aki többet tud a „piros gomb” elméleténél. A Meduza.io Pavel Luzin politológust kérdezte arról, mit jelent ez a készenlét és a válasz nem túl szívderítő. Ugyanis az orosz állami propagandában egyre inkább terjed az a vélemény, miszerint semmi rossz nincs a taktikai nukleáris fegyverek harctéri bevetésében...

Tisztázzuk a fogalmakat. Stratégiai nukleáris fegyverek alatt általában a „klasszikus” nukleáris fegyvereket értik, amelyek helyrehozhatatlan károkat okoznak a valószínűsíthető ellenségnek. Oroszország és a NATO azért is kerüli a közvetlen katonai összecsapásokat, mert mindkét fél tisztában van azzal, hogy agresszió esetén garantált megtorlásra kerül sor, amely nem biztos, hogy bármit is életben hagy a bolygón.

A taktikai nukleáris fegyvereket közvetlenül a hadszíntéren, sőt a harctéren történő feladatokra szánják. A hatóerejük 0,3 kilotonnástól pár száz kilotonnáig terjed, de azért bizony ezek is atomfegyverek. Akkor is, ha a jelenlegi orosz katonai stratégia abból indul ki, hogy használatuk nem garantálja a kölcsönös megsemmisítést, vagyis egyszerűen csak erősebb hagyományos fegyverek. Például a (korábbi) hidegháború idején ezt nem így tekintették: akkor az volt a vélekedés minden fél részéről, hogy bármely nukleáris fegyver bevetése szinte elkerülhetetlenül egy kölcsönös megsemmisítéssel járó nukleáris háborúhoz vezetne.

1969-1979-ben azonban az USA és a Szovjetunió közötti stratégiai fegyverzetkorlátozási tárgyalások több fordulója során az interkontinentális hatótávolságú – azaz 5500 kilométernél nagyobb távolságra képes – nukleáris erők különleges kategóriába kerültek. Bármi, aminek rövidebb volt a hatótávolsága, taktikai nukleáris fegyvernek minősült – mondja Luzin.

Mennyi ilyen van most a környéken?

Az Egyesült Államok esetében a jelenlegi becslések szerint 230 bevethető eszközről van szó, amelyek közül 100-at európai bázisokon telepítettek. Oroszország esetében viszont, amely a taktikai nukleáris fegyverek széles skálájával rendelkezik, a becslések nagymértékben eltérnek: 860-tól 1040 darabig állhat ilyesmi a Kreml rendelkezésére. Viszont tekintetbe kell venni a rendelkezésre álló célba juttató eszközök mennyiségét és minőségét is: például a több tucat Szu–24-es bombázó teljesen elavult, működésképtelen, más eszközök pedig csak kis számban készültek el, tehát a bevethető orosz taktikai nukleáris fegyverek száma a valóságban valahol 520 és 550 között mozog.

Annyi is rengeteg. De van ennek valamiféle szabályrendszere, ami szerint zajlana a bevetés? Hogyne lenne, ha az orosz elnök elrendeli a taktikai atomfegyverek alkalmazását, akkor a parancs végrehajtásában nagyszámú embernek kell részt vennie. Ez nemcsak a védelmi minisztert és a vezérkari főnököt foglalja magában, hanem a Védelmi Minisztérium 12. főigazgatóságának vezetőjét, az adott fegyvereket őrző raktárbázis parancsnokát és tisztjeit, valamint egy adott javítóbázis parancsnokát és tisztjeit is, akiknek a taktikai egységet a hordozóra kell szállítaniuk, és harckész állapotba kell hozniuk. Ezzel párhuzamosan bevonják annak a fegyvernemnek a parancsnokát, amelyik használni fogja (légierő, haditengerészet stb.), valamint annak a katonai körzetnek a parancsnokát, ahonnan az eszközt indítják. Végül pedig annak az egységnek a parancsnokát és tisztjeit, amelynek végre kell hajtania a parancsot.

Sok ember, sok hibalehetőség, sok lehetőség akár még a szabotázsra is.

Van az alkalmazásnak elmélete?

Bizony van. Itt több alapvetést idézek, például a most is hatályos „Az Orosz Föderáció állami politikájának alapelvei a haditengerészeti tevékenységek terén 2030-ig” című dokumentum 37. cikke kimondja:

„Egy eszkalálódó katonai konfliktusban az erő alkalmazására való készség és elszántság demonstrálása nem stratégiai nukleáris fegyverek alkalmazásával hatékony elrettentő eszköz.”

Magyarul:

„Ha van taktikai nukleáris fegyvered, fenyegetőzz vele. Ha nem tojnak be: használd is!”

De ennél fontosabb a 2020 júniusában elfogadott, „Az Orosz Föderáció állami politikájának alapelvei a nukleáris elrettentés terén” című dokumentum a nukleáris fegyverek alkalmazásának feltételeként említi az „Orosz Föderáció ellen hagyományos fegyverekkel elkövetett agressziót, amikor az állam puszta léte kerül veszélybe” (17. cikk és 18. cikk d) pont). Továbbá a nukleáris elrettentés nemcsak a nukleáris fegyverekkel rendelkező államokra vagy államkoalíciókra vonatkozik, hanem azokra az államokra is, amelyek egyszerűen „jelentős harci képességekkel rendelkeznek az általános célú erők terén” (13. cikk). Most tessenek kapaszkodni.

„E megközelítés szerint a konfliktus „nukleáris de-eszkalációja” mindenekelőtt a nem stratégiai nukleáris fegyverek demonstratív alkalmazásának lehetőségét jelenti lakatlan terület vagy hajózhatatlan vizek felett, hogy az ellenséget demoralizálják és rávegyék az orosz békefeltételek elfogadására.”

Úgy tűnik, hogy a Kreml bízik abban, hogy a konfliktus bármelyik szakaszában képes ellenőrizni az eszkalációt és diktálni politikai akaratát. Ezért a jelenlegi helyzetben az atomfegyvereket a Kreml szinte alapértelmezés szerint az elfogadható lehetőségek egyikének tekinti.

Van Ukrajnában nagy és lakatlan terület, hajózhatatlan víz? Nincs, ami sajnálatos, de akkor legfeljebb lakott terület fölött alkalmazzák az eszközöket. Arról feledkeznek meg azonban, hogy a legtöbb atomhatalom számára nincs különbség a különböző típusú nukleáris fegyverek között. A taktikai atomfegyverek orosz használata pedig azt jelentené számukra, hogy Moszkva kész bármilyen nukleáris fegyvert bevetni. Vagyis a „nukleáris de-eszkaláció” a gyakorlatban a világ számára egzisztenciális kihívássá válna, amelyre megfelelő válaszlépéseket kellene tenni. És tennének is.

Végső soron – zárja le az eszmefuttatását Pavel Luzin – ki kell mondanunk:

„Mindezeket figyelembe véve a Kreml azon elképzelését, hogy a nukleáris zsarolás sikeres lehet, valamint a konfliktus egészének „nukleáris de-eszkalációjáról” szóló koncepciót veszélyes téveszmének kell tekinteni, amely sokkal nagyobb veszélyt jelent magára Oroszországra, mint akár Ukrajnára vagy bármely más országra.”

Nos, reméljük, hogy ezt Putyin, Sojgu, és mindenki más is belátja.

Mindenesetre, ha az orosz propaganda azzal foglalkozik, hogy nem is lenne olyan nagy eset egy taktikai atomfegyver bevetése a harctéren, az orosz politológia és biztonságpolitika meg (mivel nem Nógrádi György vagy Georg Spöttle kezeire bízták) kézzel-lábbal tiltakozik az ötlet ellen is, a dolog sajnos nem kizárható.

Nem biztos – de nem is szabad figyelmen kívül hagyni a lehetőségét.

Persze, van másik lehetőség is: hinni Putyin atyuska végtelen jóindulatában és abban, hogy békegalamb formájában szállta őt meg a Szentlélek. Hiszen Lavrov is megmondta: Oroszország még soha nem támadott meg egyetlen más országot sem.

Vagy mégis?

Híradásainkat folytatjuk.

Szele Tamás