Megint olyasmiről lesz szó ma, ami nem hit kérdése, de előre szólok: felesleges engem szidalmazni Kína miatt, nem én vagyok a főtitkár, még a császár sem én vagyok, pedig az már több, mint száz éve nincs is. Kína viszont van, olyan, amilyen, mint mindig, most is a világ közepének tekinti magát – innen is a kínai neve, Zhongguo, 中国, Középső Birodalom – de most kezdi ezt a közép-dolgot másképp kezelni, mint pár hónapja.

Ennek persze rengeteg oka van, de leginkább Oroszország ukrajnai megszállása. Mielőtt az megkezdődött, a két illiberális rendszer, mármint a pekingi és a moszkvai teljes körű szövetséget kötött minden téren, majdhogynem összeházasodtak, ami már akkor is kételyeket ébresztett bennem, amikor még attól zengett a sajtó, hogy „új világrend” készül, „többpólusú” lesz a bolygó és más hasonló jól hangzó szamárságokkal szemetelték tele a köztudatot – főleg a magukat jobboldalinak nevező sajtómunkások. Mit is írtam én akkor?

„Lakmároznak, egyezkednek, nézik a gladiátorokat ezen a perverz esküvőn, amit az egy gazdasági lábon tántorgó Oroszország, és a népességcsökkenéssel, túltermelési válsággal, élelmezési gondokkal, nemzetiségi elégedetlenségekkel és időjárási katasztrófákkal megvert Kína tart egymással. A világjárvány meg mindenkit sújt, egyaránt: még azokat is, akik ellen ezek szövetkeznek.

Meddig tarthat a házasság?

Nem túl sokáig. Ha egymás problémáinak megoldását várják tőle, hamar vége lesz: Oroszország mindenképpen dominálni próbál majd ebben a rozoga Moszkva-Peking tengelyben, Peking nem lesz hajlandó számolatlanul adni a pénzt Putyin háborús játékaira és feladni eddigi, kemény munkával megszerzett befolyási övezeteit, gazdasági hatalmát, alárendelni komoly erőt jelentő hadseregét távoli döntéseknek – és alapvetően nem lesz hajlandó vállalni az alávetett szerepet. Pedig Oroszországgal másként szövetséget kötni nem lehet, csak úgy, ha ők benne a főnökök.

De ideig-óráig elterpeszkedhetnek a világ nyakán, okozhatnak sok, rengeteg problémát, akár végzetes bajokat is, hiszen valahol az is a céljuk, hogy a maguk javára rendezzék át a bolygót. Hagyjuk a lila, elméleti vitákat, ködöket: nem bonyolultabb ez a szövetség, mint két vadnyugati rablóbanda egyesülése a vonatrablások érdekében.”

Hát biz’ ez a házasság már a nászéjszakán megromlott. Jól írtam én: Peking nem bolond mindenét odaadni egy háborúra, amit Oroszország előbb vagy utóbb az egész világ ellen folytat(na, ha lenne neki miből). Hosszú távra nem mernék jósolni semmit, ugyanis majdnem minden a Kínai Kommunista Párt októberi, XX. kongresszusán dől el, egyelőre még csak formálódnak a frakciók, az elképzelések arról, hogyan tovább – de az már nagyon valószínű, hogy az orosz kapcsolat erősen elhidegül.

Vannak ennek jelei. Egyik biztos jele a nagyon is látható távolodásnak Gregory Mitrovich tegnapi írása ami a South China Morning Postban (a továbbiakban: SCMP) jelent meg. A lapról annyit kell tudni – de azt tényleg kell! – hogy Hong Kongban adják ki, az Alibaba Group a tulajdonosa, 1903-ban alapították, de Hong Kong mostani állapotában egy írásjel nem sok, annyi sem jelenik meg benne, amit Pekingben nem engedélyeztek. Ez igaz a kínai sajtó egészére is, szóval ha valamit kínai fennhatóság alatt megjelenő lapban olvasunk, azt nyugodtan vehetjük úgy, mintha Hszi Csin-ping üzenné személyesen.

No, akkor lássuk, mit sugall Micimackó (ezt a becenevet ragasztották a kínai ellenzékiek a főtitkárra: menten be is tiltották a mesét a Kínai Népköztársaságban, máig felforgató irodalomnak minősül)? A cím már felérne egy hazaárulással, ha nem állami lapban jelent volna meg:

„Ukrajna háború utáni gazdasági fellendülése adhat keretet az amerikai–kínai együttműködésnek”

Együttműködés? Hát már nem esküdt ellenségek? Nem bizony.

„Mivel Oroszország elszigetelődött, Kína szövetséges nélkül maradt, már nem jelenthet kihívást az USA által vezetett világrenddel szemben. Washington azonban nincs abban a helyzetben, hogy provokálja Pekinget. Az együttműködéshez való visszatérésre van szükség, és Ukrajna újjáépítésének feladata a háború befejezése után kiindulópontot jelenthet.”

– írja a szerző, akiről tudnunk kell, hogy történész, több izgalmas kötet szerzője, kutatási ösztöndíjas volt a Harvard Egyetem Olin Stratégiai Tanulmányok Intézetében, a Harvard Kennedy Schoolban, a Stanford Egyetem Nemzetközi Biztonsági és Együttműködési Központjában, valamint a Columbia Egyetem Háború és Béke Tanulmányok Saltzman Intézetében. Szóval, őt tessenek majd átkozni, kis moszkoviták, ne engem. De miről is van szó az írásában?

„Ma Kína szemtanúja annak, hogy az évekig tartó stratégiai tervei füstbe mennek. Oroszország Ukrajnát ért katonai támadása, amelyet egy egyszerű, háromnapos hadműveletnek terveztek, ehelyett egy pusztító patthelyzetbe torkollott, amely hatalmas veszteségeket okoz, és amely miatt az orosz hadsereg még évekig romokban fog heverni. Az akció Oroszország nemzetközi elítélését, megsemmisítő szankciókat és nyugati vállalatok százainak távozását eredményezte, ami 30 év globalizációját törölte el mindössze három hét alatt. Alig két hónappal korábban Kína és Oroszország teljes körű szövetséget kötött, hogy kihívást intézzenek az Egyesült Államok világméretű dominanciája ellen. Most, hogy kulcsfontosságú stratégiai partnere romokban hever, hogyan tovább Kína?”

Nos, igen. Ha és amennyiben az orosz csapatok pár nap alatt bevonultak volna Kijevbe, akkor is lettek volna szankciók, de nem ennyi és nem ilyen: olyasmire lehetett volna számítani, mint a Krím annexiója után. Miért lettek ilyen szigorúak a tilalmak? Mert az ukránok ellenálltak, van mit védeni. Nem adták meg magukat. Mitrovich szinte bántóan pontosan fogalmaz (a kínai gondolkodás az egyenes beszédnek ezt a szintjét már modortalanságnak is tekinti általában):

„Kínának most nincs hasonló egyenrangú szövetségese. Ehelyett Peking azt látta, hogy a nyugati szövetség összefogott Oroszország inváziójával szemben, újjáélesztve azt a történelmi blokkot, amely megnyerte a hidegháborút és uralta a hidegháború utáni korszakot.

Ez problematikus, tekintettel Kína azon szándékára, hogy kihívást intézzen az USA vezette rend ellen. Ennek a tervnek az első kritikus lépése lett volna a Tajvan feletti ellenőrzés visszaállítása; Peking haditengerészeti fejlesztései és a Tajpej elleni katonai beavatkozással kapcsolatos fenyegetések fokozódása sokakat arra engedett következtetni, hogy Tajvan visszavételét tervezi, ami növeli a Nyugattal szembeni háború kockázatát.

Hogyan reagáljanak a kínaiak az ukrajnai katasztrófára? Először is, tekintettel Oroszország pusztító harctéri veszteségeire és a tönkrement gazdaságra, Pekingnek át kell értékelnie geopolitikai céljait. Van-e egyedül elég ereje ahhoz, hogy kihívást intézzen az USA, Japán és az Európai Unió ellen?”

Ez az: nincs. És Tajvan messze nem is lenne olyan hasznos Pekingnek, mint egy béke Ukrajnában – a szigetről ugyan sosem fog hivatalosan lemondani, ha száz évig kell várni, annyit fog, míg visszaszerzi, de mégis: Tajvan presztízskérdés, Ukrajna azonban kifejezetten létkérdés volna: sok kínai marad éhen, ha kiesik az idei aratás. Bizony-bizony, 2013-ban Kína több mint 3 millió hektár föld hosszú távú bérleti jogát vásárolta meg Ukrajnában. Ötven évre! Már sokszor írtam itt is, máshol is arról, hogy a kínai társadalom legfontosabb problémája, hogy minden tagja kapjon enni naponta legalább kétszer, ha kiesik ez a Belgium méretű termőterület, jön az éhínség, amit hagyományosan lázongások követnek a hatezer éves gyakorlat szerint.

És így már kezd érthetővé válni, miért nem szállít Kína az Oroszországi Föderációnak fegyvert, alkatrészt, lőszert, de még katonai fejadagokat sem. Neki a béke az érdeke, és a termés, nem egy hosszú háború, amit az ő pénzéből vívnak. Ha a siker gyors lett volna, az más kérdés, de így már nem érdemes beszállni ebbe a nagyon rossz üzletbe.

„Kína vezetőinek fel kell ismerniük, hogy számos problémája ellenére az USA nem hanyatlik, és Kína sem áll a vezető globális hatalommá válás küszöbén. (…) Kína most már bizonyára felismerte, hogy a Nyugat elítélné és szankcionálná a Tajvan elleni katonai támadást, és esetleg közvetlenül is részt venne a sziget védelmében. Bár Kína gazdaságilag sokkal erősebb, mint Oroszország, a szankcióknak még mindig katasztrofális hatása lehet a kínai gazdaságra.

Továbbá, tekintettel Ukrajna hősies ellenállására az oroszokkal szemben, a kínaiaknak nem szabadna könnyű műveletnek tekinteniük egy Tajvan elleni támadást. Erőik még az oroszoknál is kevesebb harci tapasztalattal rendelkeznek, és sokkal nagyobb kihívással néznek szembe: egy olyan összetett légi-tengeri támadással, mint a normandiai partraszállás a második világháborúban.

Következésképpen Pekingnek fontolóra kellene vennie, hogy visszafogja hosszú távú törekvéseit egy új, Kína-központú világrend megteremtésére, és újragondolja azt az alapvető meggyőződését, hogy elszigetelheti az Egyesült Államokat évtizedes szövetségeseitől.

Az USA-nak azonban óvakodnia kell attól is, hogy agresszívan kihívást intézzen Kína ellen.”

Mármost azt valóban tudni kell, hogy nem csak a népi Kína készül támadásra 1949 óta Tajvan ellen, hanem a kuomintangista tajvaniak is ugyanannyi ideje várják a támadást a szárazföld felől, tehát nem épp készületlenek, ezt a régi követelést nem most kéne behajtani, mikor Kínának nincs még saját magával egyenértékű katonai szövetségese sem. Azt tehát már látjuk, mi nem lesz, most lássuk azt, hogy mi lehet, mit javasol Mitrovich Peking tudtával és beleegyezésével?

„Az elmúlt években kialakult bizalmatlanság és gyanakvás ellenére Pekingnek és Washingtonnak teret kell találnia a kompromisszumra; a közelmúlt tanulságos lehet. Nem is olyan régen a nemzetközi közösség még a „Chimericáról” beszélt, a Kína és az USA közötti növekvő gazdasági kölcsönös függőségről, amely a világpolitika átformálását és a nagyhatalmi konfliktus veszélyének csökkentését ígérte.

A 2008-2009-es pénzügyi válság idején láthattuk, hogy Kína és az Egyesült Államok hogyan hangolta össze politikáját, hogy megmentse a világot a gazdasági összeomlástól. Washington, Peking, London, Brüsszel és Tokió célja az kellene legyen, hogy visszatérjen a nemzetközi együttműködés ezen korszakához.

Sokan most naivnak tartanák az ilyen reményeket. Azt azonban kevesen gondolták volna, hogy az évszázadokig tartó elkeseredett háborúskodás után Franciaország és Nagy-Britannia olyan szintű együttműködést tud kialakítani, amelynek köszönhetően egymás mellett harcoltak a krími háborúban és az I. világháborúban.

A háború végeztével Ukrajna újjáépítése lesz a világ vezető hatalmainak központi kérdése. Ez lehet a kiindulópont, ahol mindkét fél újra megtanulhatja, hogyan kell együttműködni. Ukrajna helyreállítása nemcsak a Nyugat, hanem Kína számára is fontos: az ország volt Peking egyik legfontosabb európai szövetségese, amely támogatta az Övezet és Út kezdeményezés Európára való kiterjesztését.

Ezáltal Kína fontos szereplője Ukrajna újjáélesztésének; a Nyugattal való sikeres koordináció nemcsak Ukrajnát mentheti meg, hanem a jelenlegi bizalmatlanságot is csillapíthatja, és csökkentheti a nagyhatalmi konfliktusok kockázatát a 21. században.”

Chimerica? Miért ne? Egy szabadverseny-alapú egyszerre kooperatív és kompetitív rendszer, amiben versengenének a felek és nem lövöldöznének egymásra – valami ilyesmit ígért Biden elnök is megválasztása után az új amerikai külpolitikai doktrínáról beszélve. Csak azóta annyi minden történt... és a Biden-kormány kommunikációja jelenleg épp ezzel ellentétes, pedig szép volna egy ilyen megoldás.

És vannak jelei. Eddig az elméletről volt szó, de mit mutat a gyakorlat? A gyakorlat azt mutatja a Reuters egyik mai híre szerint, hogy a kínai állami finomítók tiszteletben tartják a meglévő orosz olajszerződéseket, de a hatalmas árengedmények ellenére kerülik az újakat, figyelembe véve Peking óvatosságra való felhívását, mivel a nyugati szankciók egyre nőnek Oroszország ellen az ukrajnai inváziója miatt. Azzal együtt, hogy Kína, a világ legnagyobb olajimportőre, napi 1,6 millió hordóval az orosz nyersolaj első számú vásárlója, amelynek felét csővezetékeken keresztül, kormányközi szerződések alapján szállítják.

Bizony, a kínai állami cégek tiszteletben tartják az orosz olajra vonatkozó hosszú távú és meglévő szerződéseket, de tartózkodnak az új ügyletektől.

Amint látom, Vlagyimir Vlagyimirovics olaja már senkinek sem kell: Kínának kedvesek a piacai.

Az ukrajnai újjáépítés az évszázad üzlete lesz, kár, hogy Magyarország mostani külpolitikája miatt egészen biztos, hogy kimarad majd belőle. Kellett nekünk beállni a Kreml pincsikutyájának.

Legalább komondorok lennénk, de arra sem futotta.

Híradásainkat folytatjuk.

Szele Tamás