Így, Oroszország Ukrajna elleni inváziójának kilencvenötödik napján, amikor mindkét fél úgy látja, hogy a háború Szeverodonyecknél az egyik fordulópontjához közeledik (és nem biztos, hogy igazuk van, valamint azt sem tudjuk, hány fordulópontja lesz ennek a háborúnak) érdemes eltöprengeni a csodafegyver-problémán.

Valamilyen szinten mind az orosz, mind az ukrán fél csodafegyverekben reménykedik, az a különbség, hogy az orosz „csodafegyverek” vagy csak elvi síkon léteznek egyelőre – mint a Sahmat vadászrepülő-drón rendszer, aminek összesen egy életnagyságú makettjét állították ki eddig – vagy kis szériában készültek el és remény sincs alkatrészek és alapanyagok híján a termelés folytatására, ilyen például a Kindzsal hiperszonikus rakéta, de akár az Iszkanderek is.

A Kreml évek óta beszél mindenféle sci-fibe illő katonai újításról, ezek közül a Burevesztnyik nukleáris torlósugár-hajtóművel ellátott robotrepülőgép pár éve eljutott a hajtómű-tesztekig, aztán egy rejtélyes baleset után, melynek halálos áldozatai is voltak, igen hamar elnémult róla minden híradás. Reméljük, feladták a kísérleteket, ugyanis a Burevesztnyik (más néven: Avantgard) működési elve az volt, hogy elöl bement a hajtóműbe a hideg levegő, bent átáramlott egy szigetelés nélküli nukleáris reaktoron, annak a pokoli hőjétől kitágult és ezért hátul nagy sebességgel kiáramlott – ami fölött elrepült volna, azt el is szennyezi. Az ötlettel különben már az amerikaiak is foglalkoztak 1957 és 1964 között, csak rájöttek, mivel játszanak, és 260 millió akkori dollár ablakon kidobása után abbahagyták a fejlesztést. Mondjuk a Burevesztnyik-Avantgardról is évekkel ezelőtt volt szó utoljára, de a nukleáris torpedók felmerültek az orosz tömegkommunikációban most, pár hete is. És végső soron az orosz közönségnek nem is kell fantasztikum: elég, ha a taktikai atomfegyverek bevetésében bízik (amire viszont várhatóan csak akkor kerül sor, ha Putyin elpusztítani akarja Ukrajnát, nem meghódítani).

Szóval, az „orosz csodafegyverek” leginkább csak a propaganda szintjén működnek, de ott tökéletesen. Mesés eszközök, mert csak a mesékben fordulnak elő. De milyen csodafegyverekben hisznek az ukránok?

Kisebbekben, valóságosabbakban, és elsősorban: létezőkben, amikhez nem kell semmiféle csoda, szóval a nyugati fegyverszállítmányokban, melyeknek köszönhetően már véghezvittek saját maguk is néhány katonai csodát. Tehát van némi realitása a dolognak, főleg, ha tudjuk, hogy a Fehér Ház tegnap délután engedélyt adott az M31 GMLRS rakéta-sorozatvetők szállítására Ukrajnába, amelyek egyáltalán nem csodafegyverek, csak hatótávolságban, lősebességben és pontosságban messze felülmúlják orosz megfelelőiket.

Ebből az alkalomból közölt a Novaja Gazeta Europa egy igen alapos tanulmányt arról, milyen nyugati fegyverekre számíthat Ukrajna és ezeket milyen eredménnyel lesznek képesek használni, Alekszandr Kudrin orosz katonai elemző tollából.

Hát, a helyzet nem jó és nem rossz, hanem fogalmazzunk úgy, hogy nem kedvez ugyan az oroszoknak, de az ukránok is könnyen elcseszhetik...

Különben az ukrán diplomácia nem is kifejezetten a technikai fölény elérése céljából kéri-követeli a nyugati fegyvereket. Egyszerűbb oka van ennek. A háborúban a régi szovjet, később orosz, és egyre gyakrabban ukrán gyártmányú fegyverrendszerek meghibásodnak az ellenséges tűzben. Az ukrán védelmi ipar gyárai részben megsemmisültek, részben ugyanúgy nincs alkatrész-utánpótlásuk, mint az oroszoknak. A háború előtti készletek pedig nem végtelenek – ha nincs utánpótlás, jobb átállni egy másik technológiára, amihez lesz alkatrész, lesz lőszer.

Külön eset a TB2 Bayraktar dróné. Ehhez hasonlót használnak az oroszok is Orlan–10 néven (bár aránytalanul rosszabb minőségű, és ahhoz meg nekik nincs alkatrészük), de a Bayraktarok elsöprő sikereihez kellett ám még valami: az orosz hadsereg. Mármint az, hogy olyan legyen, amilyen. A Bayraktar felkészületlen ellenféllel szemben a leghatékonyabb, és korábban, a karabahi és líbiai bevetéseken pont ilyen helyzet állt elő: a líbiai lázadók és az örmény önkéntesek egyszerűen nem rendelkeztek a megfelelő képességekkel és felszereléssel ellenük.

Az orosz haderő rendelkezne, de minden Bayraktar-győzelem mögött ott áll a drónon kívül a rosszul képzett és motiválatlan orosz légvédelmi tüzérség is. Szóval, míg a morál a bányabéka alfele alatt van, nem várható, hogy mindenki tegye a dolgát.

Viszont vegyük a többi Nyugatról érkező fegyvert. A teljes listát nem mutatnám be, de roppant széles a skála és nem mondható, hogy „Ukrajnában próbálnák ki az új fegyverrendszereket”. Ellenkezőleg, igen sok réginek minősülő fegyvert kapott Kijev (amelyek azonban még így is jobban teljesítenek orosz megfelelőiknél). Mennyit is?

Az amerikai fegyveres erők szállítási parancsnokságának adatai szerint február vége óta 23 800 tonna, mindenféle típusú fegyvert küldtek Ukrajnába. Ez magában foglal 23 942 páncéltörő irányított rakétát (ATGM), 1033 légvédelmi rakétarendszert (SAM) és 1468 rakétát ezekhez, 90 tarackot, 1473 tüzérségi lövedéket, kilenc helikoptert, 33 radart, 7888 gyalogsági fegyvert, valamint mintegy 60 millió kézifegyver-lőszert. Ezek korántsem gigantikus számok – a katonai akciók intenzitása is példátlan. A hadművelet akut szakaszában a front egyik szakaszán az ukrán és az orosz fegyveres erők naponta egy vagonnyi (60 tonna) lövedéket használtak fel egymás ellen. A második világháború óta nem történt ilyen.

Az ukrán erők legnagyobb gondja jelenleg az elpusztult vagy megrongálódott felszerelések pótlása. A legjobb, ha az utánpótlás ugyanazokból a szovjet katonai rendszerekből érkezik, amelyekhez az ukrán hadsereg hozzászokott, ők tudják, hogyan kell ezeket a terepen működtetni és javítani. Ezért Nagy-Britannia a védelmi minisztérium tisztviselőin és katonai attaséin keresztül a világ minden táján szovjet fegyverek után kutat. Ilyen fegyvereket 23 ország képes eladni. A Foreign Policy szerint például ebben a hónapban az Ukrán Fegyveres Erők Mi-8-as helikoptereket és Szu–25-ös harci repülőgépeket kaptak Bulgáriától, amelyeket 2020-ban újítottak fel Fehéroroszországban.

Az Ukrajnának szállított szovjet korból származó és orosz gyártmányú fegyverek azonban gyakran rosszabb tulajdonságokkal rendelkeznek, mint az orosz hadseregnél szolgálatban lévő hasonló rendszerek. Tény, hogy nagyon öregek, és minden attól függ, hogy a fegyvert hogyan tartották karban. A gyártó által előírt karbantartási munkák minősége a lelkiismeretes üzemeltetőn múlik. Például fontolóra vették az Ukrajnában gyártott T–84UD harckocsik (Iszlámábád annak idején 320 tankot vásárolt) pakisztáni beszerzésének lehetőségét. Halkan jegyezném meg, hogy hiteles értesülések szerint Lavrov pedig Kínától és Észak-Koreától próbált meg rakétákat, főként Iszkandereket visszavásárolni. De térjünk vissza a pácélosokhoz.

A legnagyobb támogatást Ukrajna számára Lengyelország nyújtotta, amely egyszerűen átadott 240 darab T–72-es harckocsit a fegyveres erőiből. Két harckocsi dandár felszerelésére elegendőek, és ezen gépek minőségéhez nem fér kétség. Lengyelország nem Pakisztán. Már klimatikus szempontból sem az.

Igen ám, csak manapság Ukrajna – szorult helyzetében – mindent kér és mindent el is fogad. Ennek eredményeképpen a legmodernebb fegyvereket, mint például az M–777-es löveget, és több tucat évvel ezelőtt gyártott, elavult fegyvereket is kapnak. Ha a NATO-szabvány szerinti rendszereket kell a csapatoknak szállítani, akkor a legjobb az egységesítésre törekedni. A túlválogatás, amely megköveteli a személyzet külön-külön történő kiképzését több rendszer működtetésére, drasztikusan rontja a helyzetet, sőt a harci interakciót is.

Az ilyen sokszínű haditechnikára a személyzet átképzése komoly problémát jelent az ukrán fegyveres erők számára. Április közepén a Cseh Köztársaság két tucat, RM–70-es rakéta-sorozatvetőt adott át Ukrajnának, különösebb átalakítás nélkül. Standard 122 mm-es, szovjet tervezésű rakétákat használ, amelyek hatótávolsága akár 20 km is lehet. De még erre a klónra is legalább három hétig tartott az ukrán tüzérek átképzése.

Még rosszabb a helyzet a harckocsik esetében. Ezekre a személyzet minőségi kiképzése nem kevesebb, mint fél év. Lehetőség van gyorsított tanfolyamra, de az is legalább 2 hónap. A mai háborúban azonban az alapkészségek nem elegendőek. Részben ezért nincs is szó még mindig NATO-páncélosok (pl. a német Leopard 2) szállításáról. Andrij Tarasenko, a páncélozott járművek ukrán szakértője így értékeli a problémát:

„Még a rendelkezésre álló harckocsikat sem használják ki a lehetőségeik 60-70%-ában megfelelő kiképzés, szimulátorok, kiképzési eszközök, módszertani anyagok nélkül. Az 1989-ben végzett tanulmányok szerint a személyzet kiképzési szintjének 25%-os növelése a harcjárművek, harckocsik állományának 60%-os növekedésével egyenértékű.”

Hosszasan lehetne sorolni a már leszállított és egyelőre még csak megígért eszközök listáját (a Novaja Gazeta meg is teszi), de igen tarka fegyverzet áll belőle össze. Azt meg kell jegyezni, hogy komolyan szó van arról, miszerint a 155 mm-es NATO-kaliberre való áttérés kulcsfontosságú lenne Ukrajna számára. Ugyanis az ukrán erők nehéztüzérsége 152 mm-es szovjet kaliberű, és az ukrán raktárakban már csak korlátozott mennyiségben vannak ilyen lőszerek. Fogynak, kérem, fogynak. Kudrin azonban úgy tudja: a NATO vállalatai már régóta gyártanak 152 mm-es lövedékeket a szükséges mennyiségben Ukrajna számára.

A már átadott vagy felkínált NATO-tüzérségnek Kudrin szerint:

„Nincs különösebb előnye az orosz rendszerekkel szemben, ha szabványos lőszerrel tüzelnek. Kivételt képeznek a német és a francia tarackok – ezek paraméterei szinte teljesen megegyeznek az orosz Koalicija-SZV rendszerével. De sokkal fontosabb, hogy most milyen lövedékeket szállítanak! Ha az ukrán hadsereg megkapja az összehasonlíthatatlan amerikai irányított lövedéket, az „Excaliburt” (Merlin legendás kardját), akkor képesek lesznek az első lövéssel a védelem mélyéről, akár 60 km-es távolságból célpontokat eltalálni. Ez nagyon komoly előnyhöz juttathatja az ukrán tüzérséget a gyengébb specifikációkkal rendelkező orosz Krasznopol irányított rakétával szemben.”

Szakértők (például Rob Lee) szerint már megkapták, legalábbis a május 25-én érkezett M777A2 tarackokon már látható volt az Excaliburhoz használatos digitális tűzvezérlő rendszer. De azért ezt nem fogják sokat használni: az Excalibur ára 68 ezer dollár és 232 ezer dollár között mozog (a nagy hatótávolságú csúcsváltozat a legdrágább).

Azt se feledjük, hogy egyetlen nyugati támogató sem ígért Ukrajnának – és nem is szállított – hagyományos légierőt és légvédelmi rendszereket. Tehát az erők nagyjából egyensúlyban vannak: az ukrán győzelem kulcsa az lehet, hogy mennyi idő alatt sikerül kiképezni a nyugati fegyvereket kiszolgáló személyzetet.

Összegzésül elmondható, hogy ha ez hamar sikerül, az Excaliburok eldönthetik mondjuk a szeverodonyecki csatát, de minden segítség mellett is ott tartunk, hogy a két haderő egyenlő erővel képes cselekedni, viszont az ukrán oldalon áll a jobb morál és a motiváltság, hiszen a hazájukat, az életüket védik, az orosz oldal ellen szól a korrupció, az alacsony morál és a teljes motiválatlanság.

Tehát akkor: vannak csodafegyverek?

Az orosz csodafegyverek világverők, csak – nincsenek. Amijük volt, nagyjából el is lőtték, ennyit tudtak.

Az ukrán (nyugati) fegyverek meg nem csodák, hanem nagyon is hagyományos eszközök: de vitathatatlan előnyük az oroszokkal szemben, hogy vannak.

Ha ebben a háborúban létezik csodafegyver, az a hadseregek morálja.

Csak azt meg nem lehet pénzen venni.

Gyártani sem.

Az vagy van, vagy nincs.

Szele Tamás