Ma a toporzékoló seggnyalásról lesz szó. Becsületesen meg kell vallanom, a kifejezés nem saját találmány, egy kiváló műfordító ismerősömnek köszönhetem, azt jelenti, amikor valaki egy bizonyos alfél lingváris tisztogatása közben feltűnően toporzékol, hogy mindenki láthassa, mennyire élvezi a tevékenységet. Mondani nem tudja, hiszen foglalt a szája.

És természetesen hálát, jóindulatot, viszonzást vár az alfél tulajdonosától, mindenki mástól meg tapsot. Igen elterjedt dolog ez a kormánysajtóban, a széles nyomtávúsággal szokott párosulni. Aki nem tudná: az orosz vasút nyomtávja szélesebb az európainál. Hogy miért van ez így, az könnyen megmagyarázható, Magyarországon a mostani kormány iránti rajongás szinte mindig Vlagyimir Putyin imádatát is jelenti. Nem mindent szeretnek a hangos kormánypártiak, ami orosz, ugyanis például orosz irodalomban, zenében de akár még konyhaművészetben is teljesen járatlanok: viszont mindent szeretnek, ami Putyin. Abból kiindulva, hogy bizonyára Orbán Viktor is így gondolkodik, amikor időnként személyesen találkozik a két férfiú: zárt ajtók mögött, édes kettesben eldöntik a világ sorsát, majd Orbán aktívan kifejezi nagyrabecsülését az Oroszországi Föderáció elnöke iránt, és bizonyára toporzékol is közben, a fentebb említett okokból.

Nos, tegnap foglalkoztam azzal, hogy a magyar kormánykörökben meglehetősen elterjedt ez a nagyrabecsülés, a velejáró toporzékkal karöltve, ma másról írnék, ha nem olvasnám el minden nap a kormánymédiát is. Olvasok azon kívül is minden egyebet, sőt, van egy rossz hírem: a mostani világban még az orosz napi sajtóból is olvasok vagy húsz-harminc jelentősebb kiadványt, éspedig naponta. De ahogy kinyitom a magyar kormánysajtót, nem látok egyebet, mint azt, hogy a t. szakképzetlen sajtóipari segédmunkások az összes magyar politikust túlszárnyalva toporzékolnak, önként, dalolva, a helyzet minimális ismeretét is nélkülözve. Hát, fiaim, messze van ám a cár atyuska alfele, nem értek ti oda egyhamar, ha meg oda is érnétek, hozzá nem férnétek a politikusoktól, szóval felesleges egy vállalkozás ám ez, de gondolom, megfizetik, meg telik vele az idő.

Csak legalább fogalmuk lenne arról, amit leírnak és nem Meseország térképét nézegetnék, Ukrajnáé helyett.

Itt van például a tapasztalt (vagy saját maga által annak mondott) hadfi, Georg Spöttle, akinek már gyűlt meg a baja a földönkívüliekkel is, de azok is megbánták, hogy vele kötözködtek, mert fegyverrel a kézben akkorát sírt nekik, hogy mindegyiknek helyben megszakadt a szíve. Tudjuk, hogy így volt, mert maga Spöttle mondta, márpedig ő soha nem hazudik, hiszen biztonságpolitikai szakértő.

Én ma délután úgyis le kell menjek a Baross térre vásárolni, viszek magammal egy féltéglát, elhajítom vaktában, szerintem ötven százalékos esélyem van arra, hogy biztonságpolitikai szakértőt találok el vele (és száz százalékos, hogy felpofoznak az épeszű járókelők, ha ilyet teszek). De nincs még egy olyan biztpol szakértő, mint a Spöttle.

A mai Magyar Nemzetben például megállapítja:

„A háború első áldozata az igazság”

amit mintha hallottunk volna már valahol, még szerencse, hogy már az első sorban bevallja: Aiszkhülosztól idéz. Honnan ismeri, nem tudom, lehet, nem is ismeri, de idézi. Aztán indul a toporzék.

„Washington, Brüsszel, Berlin és London politikusait hallgatva elfog a kétkedés, hogy keresik-e még az igazságot, a harcokat kiváltó okokat, vagy csak korunk legsúlyosabb betegségének, a politikai korrektségnek akarnak megfelelni. Jó és rossz, agresszor és áldozat, csak ez a narratíva uralja a fősodratú médiát és a parlamenteket.”

Aha. Moszkva politikusait nem hallgatja, vagy ha igen, bennük nem kételkedik, nekik toporzékol. Kijev politikusai elől pedig bedugja a fülét.

„Németország felrúgta a második világháború óta konzekvensen követett doktrínáját, hogy háborús, polgárháborús övezetekbe nem szállít fegyvereket. Egyre komolyabb és pusztítóbb felszerelés érkezik Ukrajnába. Aknák, harmadik generációs páncélöklök és már előkészületben a Panzerhaubitze 2000 tarack szállítása is, amely lőszertől függően 30-40 kilométer távolságban tudja megsemmisíteni a célpontot.”

Nahát, uram. Fantasztikus, hol tart ma már a tudomány... Nagy kár, hogy egyrészt a Pzh 2000 nem mai csirke, először 2006-ban vetette be a holland hadserege Afganisztán Kandahar tartományában, másrészt negyven kilométerre a majdnem hatvan éves orosz Grad rakéta-sorozatvető is ellő, csak azzal nem nagyon lehet célozni. De még az Uragan lőtávolsága is 35 kilométer, szóval ha a Pzh 2000 tulajdonságait akarta bemutatni elrettentő példaként, jobban tette volna, ha a pontosságra és a rombolóerőre koncentrál, mert a lőtávolság itt nem érv – bár tarackot hasonlítok össze rakéta-sorozatvetővel.

„Sokan még a térképen sem tudnák megmutatni, hol van Ukrajna, és joggal bírálják Joe Biden kormányát, hogy mi közük van nekik az ott zajló harcokhoz, és miért velük fizetteti ki ezt kongresszus.”

Spöttle úr, van egy fogadásom, mivel mi közelebb vagyunk Ukrajnához, és azt legalább tudjuk, hol van, hogy vegyünk egy szép nagy térképet, fedjük le papírral, aztán előbb én mondok egy százezer lakosnál nagyobb ukrán várost és maga jelöli be a papíron, hol fekszik, aztán fordítva. Amelyikünk veszít, fizet a másiknak egy üveg Glenlivet whiskyt. Akárhányszor ismételhetünk, de aztán én fordulok vagy kettőt hátizsákkal, míg hazaviszem a nyereményemet.

Vagy mégis sokat tudhat Spöttle Ukrajnáról? Akkor ügyesen titkolja. Én most rákényszerülök arra, hogy ismételjem magamat, ugyanis az egyik érve így hangzik:

„Míg ukrán nacionalisták kárpátaljai honfitársainkat „csak” listázták, ha felvették a magyar állampolgárságot, óriásplakátokon fenyegették őket vagy éppen felgyújtották Ungváron a kultúrházat...”

Felgyújtották? Az ukránok? A kultúrházat? Ebben teljesen biztos?

Igen, ebben a széles nyomtávon toporzékoló magyar kormánysajtó minden munkatársa tökéletesen biztos. Ők ezt nem hiszik, hanem tudják. Akkor most jön a meglepetés, ami nem meglepetés, mert annak idején én ennek utánajártam, meg is írtam, idén megírtam még egyszer, mert elővették ezt az ostobaságot érvként, most megírom harmadszor. Bár egy biztonságpolitikai szakértőnek, aki ráadásul német is, ezt tudni kéne. És legalább mélyen hallgatni róla, nem érvként elővenni.

Szóval, híres gyújtogatás volt ez, legendásan félreszervezett gumitalpú akció. Hogy is nézett ki?

Úgy, hogy két lengyel neonáci felgyújtott Ukrajnában egy magyar kulturális központot Moszkva utasítására, ám a parancsot és a pénzt egy német AfD-közeli újságírótól kapták rá. Az ügyet a krakkói bíróság tárgyalta, az iratai szerint Manuel Ochsenreiter, a szélsőjobbos Zuerst újság munkatársa rendelte meg az akciót, és ő fizette ki a három, Kreml-barát szélsőjobboldali csoporthoz köthető lengyelt.

A megrendelés szerint a provokatív akciót úgy kellett végrehajtani, hogy az ukrán szélsőségesek támadásának tűnjön a magyar kisebbség ellen. A német újságíró azt kérte a lengyelektől, hogy küldjenek neki bizonyító erejű videót a felgyújtott irodáról a Telegram nevű anonim üzenetküldő alkalmazáson keresztül. Amikor megkapta a videót a kiégett iroda kormos homlokzatáról, válaszul ezt írta vissza: „Több mint elegendő”. Három nappal később a német újságíró a berlini repülőtéren találkozott az egyik lengyellel, Michal Prokopowiczcsal akinek egy könyvben 1000 eurót adott át (500 eurót már korábban elküldött neki Lengyelországba szintén egy könyvbe rejtve).

Na igen, csakhogy. Csakhogy a pénzből a két valódi elkövető, Adrian M. és Tomasz S. összesen csak kétszáz-kétszáz eurót látott, ugyanis a dörzsölt Prokopowicz lenyelte a többit, ráadásul Prokopowicz ezzel a két marhával, akik még az arcukat sem takarták el a térfigyelő kamerák elől (azért is buktak meg) a Falanga nevű lengyel szélsőjobboldali szervezetben találkozott.

Mármost, ha egy lengyel nacionalista, akkor kiket utál a legjobban?

Elsősorban az oroszokat és a németeket.

Ezért tűnhetett bombabiztos tervnek, hogy Moszkva utasításait a német Ochsenreiter közvetítse, aki ráadásul az egyik AfD-s képviselő, Markus Frohnmaier asszisztense volt. A Bundestagban csak nem fognak nyomozni…

Csak de. Nyomoztak. Vádat is emeltek Ochsenreiter ellen, aki elmenekült.

Különben Ochsenreitert a lengyel Mateusz Piskorski hozta össze Prokopowiczcsal, márpedig Piskorski és Ochsenreiter közös érdekeltsége az „Eurázsiai Tanulmányok Németországi Központja” nevű szervezet, amit 2016-ban alapítottak, és ami egyenes összeköttetésben áll az eurázsiai gondolat főatyuskájával, Alekszandr Duginnal.

Ochsenreiter mester különben 2021 augusztusában elhunyt, képzelje, hol – sosem fogja kitalálni! Igen, Moszkvában, a nekrológját maga Dugin mondta. Ezt még idézni is tudom.

„Kiváló barátom, Manuel Ochsenreiter elhunyt. Ez egy igazi csapás. Lélekben fiam volt ő. 4 évvel ezelőtt nyerte el a keresztség szentségét az ortodox egyház rítusa szerint. Részt vettem a szertartáson. A halála sokkoló. Alig találok szavakat, hogy kifejezzem a gyászomat.
Manuellel mindenütt találkoztam, ahol a fontos frontvonalak húzódtak – Teheránban, Bejrútban, Moszkvában, Donyeckben, a Krímben, Damaszkuszban, de Freiburgban, Berlinben, Bécsben is. Igazi harcos volt. Kiválasztotta a táborát, és a végsőkig kitartott mellette. Kiadóm volt ő, barátom, fiam.
Meggyőződéses német hazafi volt. Bátor és merész. Feláldozta az életét a többpólusú eszméért. A nyílt társadalom és az atlantizmus ellensége volt. Ő a Legnagyobb Európát, Eurázsiát, a Pluriversumot választotta.
Mindannyiunk egyik legjobbját veszítettük el. A lelkek pótolhatatlanok. A hősök lelke még inkább. A veszteség – veszteség. És a bánatot nem lehet gyógyítani. Nem is szabad gyógyítani.
– Manuel Ochsenreiter?
– Jelen!”

Hogy Dugin mikor járt Teheránban, Bejrútban, Damaszkuszban Manuellel randizni? Amikor Georg Spöttle a Földön kívül. Egy csészealjjal utaztak.

Szóval, kérem, ne játsszuk azt, hogy ha valamit ezerszer hazudunk, igazsággá válik. Ezt a kultúrház-felgyújtást kétnaponta fogják az ukránokra a magyar kormánymédiában, holott a Napnál is világosabb, hogy FSZB-akció volt, két és fél éve tudjuk.

Vagy a tények nem zavarják Georg Spöttlét és a spöttléket, nógrádiakat, földilászlókat, párttagkönyv-birtokosokat?

Nem. Szerintük ez is érv, mindegy, hogy hazugság. Igazat meg csak nem mondhatnak, ne várja senki tőlük.

Hát jó, felőlem mindenki azt ír, amit akar. Csak azt ne higgye el a művelt közönség, hogy ez sajtó, ez újságírás.

Ez ugyanis más.

Ez széles nyomtávú toporzék, nem több.

Szele Tamás