Hogy a végén kezdjem: ez nehéz olvasmány lesz, amiből ki fog derülni, hogy Oroszország, sőt, a világ jelenlegi helyzete – amennyiben elfogadjuk forrásomat hitelesnek – egy orbitális félreértésnek köszönhető, ugyanis a mostani orosz ideológusok és propagandisták olyan módszer szerint működnek, ami egyrészt sok szempontból szélhámosság, másrészt – egészen másra találták ki.

A forrásom pedig a Meduza hihetetlenül hosszú és bonyolult írása, amelyben a mostani „orosz világ” gyökereit és működését próbálja megérteni a szerkesztőség több munkatársa. Maga az legalább írás huszonöt gépelt oldal volna, elolvasni és lefordítani is komoly feladat volt, inkább összefoglalnám, persze idézetekkel tarkítva.

Igazából nem is egy, hanem két dologról van szó: az egyik maga a „metodológia”, ami működteti a rendszert, a másik az alkalmazása. De mi az a metodológia? Ahogy a Meduza fogalmaz:

„Sztálin halála után, az 1950-es évek közepén a Szovjetunióban olvadás kezdődött, ami a vallási szféra lazulását is eredményezte. Néhány szovjet értelmiségi kihasználta ezt a „szabadságot”, és spirituális útkeresésbe kezdett. (…) Természetesen ez nemcsak a hagyományos vallásokat – az ortodoxiát, az iszlámot és a buddhizmust – jelentette, hanem az egzotikusabb tanításokat is, mint például a „szcientista hitet” (a tudósok úgy vélték, hogy hamarosan eljön a bolygón a „tiszta ész” korszaka, amely során számos társadalmi probléma megoldódik, tehát nem a szcientológiával van dolgunk). A szovjet értelmiség logikája ebben az időszakban nagyjából a következő volt: mivel a párt által korábban hivatalosan „áltudományként” elmarasztalt genetikát és kibernetikát teljes jogú tudományágként ismerték el, a szociológia és a szovjet rendszerben hiányzó természetvédelem (ökológia) támogatást kapott, akkor hamarosan a futurológia, az ufológia, az asztrológia, a „metodológia” és a „nooszfératudomány” is elismerést nyerhet... ha már volt elektronikus számítógép és az ember az űrbe repült, miért ne lehetne „perpetuum mobile” és ufók?”

Ezt magam is tapasztaltam a rendszerváltás idején: soha annyi repülő csészealjat, kísértetet és sátánistát nem láttak Magyarországon, mint a rendszerváltás éveiben, mikor a korábbi kontroll (mely amúgy is laza volt) teljesen megszűnt, és hirtelen minden lehetségesnek látszott. Ráadásul a repülő csészealjak nagy része a délszláv háborúba légterünkön átrepülő vagy abba betévedő harci repülőgép volt. Fényjelenség az is éjjel... Tehát, amikor a totális ideológiák és hatalmak meggyengülnek, eljön a lehetőségek kora.

Rendben van, de mit tanít a „metodológia”?

A „metodológiát” a moszkvai szellemi körökben jól ismert és elismert filozófus, Georgij Scsedrovickij alapította. Merab Mamardasvili filozófussal, Borisz Grusin szociológussal és Alekszandr Zinovjev íróval együtt. Scsedrovickij 1952-ben (még Sztálin halála előtt) megszervezte a Moszkvai Logikai Kört: tagjai a gondolkodást tanulmányozták. A kör azonban nem élt sokáig: az alapítók mindegyike más irányba indult el. Scsedrovickij pedig új kört alapított – a metodológiai kört – és folytatta a gondolkodás tanulmányozását.

A filozófus és követői a gondolkodást és a nyelvet egyfajta „programnak” tekintették, amely az emberben fut, és amely „működteti” a tudatát. Ennek megfelelően maga az ember gyakorlatilag egy „számítógép”, amelyet „programozni” lehet. Ez már tévedés, hiszen különböző anyanyelvű emberek hasonló helyzetekre hasonlóan reagálnak, én még például senkit sem láttam, aki ne jajgatott volna, ha fáj a foga, tegye azt bármilyen nyelven és legyen bármilyen neveltetése: de egyelőre ez még csak az első hiba.

Ez az iskola szemináriumokon terjedt és senki sem üldözte – miért tették volna? – sőt, lassan népszerűvé vált a legműveltebb körökben is. Minden logikátlansága dacára. A metodológusok hittek abban, hogy meg tudják változtatni a világot. A szemináriumokon megjelentek a később munkamódszerként alkalmazott „játékok” (voltaképpen: szerepjátékok), amelyek reális problémák megoldását próbálták szimulálni. Scsedrovickij és követői úgy vélték, hogy nemcsak a társadalmi folyamatok, hanem maguk az emberek is „tervezhetőek” és „programozhatóak”. Scsedrovickij számára az egyén tudata nem a szabadság és a gondolkodás forrása volt, hanem a tervezés, a konstrukció és – leegyszerűsítve a helyzetet – a manipuláció területe.

Itt kezd veszélyessé válni a terep. Ezek az emberek ugyanis rájöttek arra, hogy nem értenek a rájuk bízott problémákhoz, időnként azonban ennek ellenére meg tudták oldani azokat, és most nem apróságokról van szó, hanem szovjet nagyvállalatok teljesen reális gazdasági, szervezési és műszaki gondjairól volt szó. A metodológusok semmilyen területen nem voltak szakemberek – kivéve magát a „módszertanukat”. Paradox módon ezért tudtak tanácsot adni és szimulációs játékokat futtatni mindenféle profilú vállalkozás számára – a nukleáris mérnököktől a halászati iparban dolgozókig. Ahol kicsi volt a baj és át lehetett látni bizonyos távolságból, még hasznosnak is bizonyultak, hiszen olyasmikre rá tudtak jönni, hogy hűtőszekrényt nem Kamcsatkán kéne eladni, hanem Jerevánban: elképzelhető viszont, hogy a hűtéstechnikai szakemberek ezt a problémát úgy akarták volna megoldani, hogy egyre jobb és jobb hűtőket küldenek Kamcsatkába.

Néhány siker hírüket vitte Szovjetunió-szerte és a metodológia majdhogynem foglalkozássá vált, annak ellenére, hogy Nyikolaj Mitrohin vallásszociológus szerint:

„A metodológusok mindig új idiótákat kerestek, akik pénzt fizettek nekik azért, hogy rendkívül triviális vagy téveszmés tanácsokat adjanak az ügyfeleknek akik semmi másban nem szakértők, csak abban, hogy pénzt adnak ki és az ő speciális terminológiájukat használják. Ez nagyon hasonlít a szerencsétlen üzleti tanácsadók tevékenységére, akik, bár nem szakértők semmiben, megpróbálnak segíteni az üzletembereknek és az üzleti élet szakértőinek a problémák leküzdésében.”

Hogy még szebb legyen a történet, mivel a problémamegoldó szimulációk, a „játékok” valóban intellektuális élvezettel jártak, lett az egyre növekvő csoportnak egyfajta vallásos-misztikus jellege is, ők voltak a Nagy Mágusok, akik „mindent megoldanak”, annak ellenére, hogy semmihez sem értenek. Vitalij Kurennoj kultúratudós véleménye szerint viszont nem helyes a metodológusok mozgalmát „szektának” vagy „vallási közösségnek” minősíteni, mivel az „elvileg nem vallás”: a vallás feltételezi a természetfeletti világ létezésébe vetett hitet, amiről a metodológusok esetében nincs szó.

Játszmáik során Georgij Scsedrovickij és követői fokozatosan megismerkedtek a szovjet állam kulcsembereivel: igazgatókkal, párt apparátusokkal és bürokratákkal. Ugyanakkor a metodológusok a vállalatok egyszerű alkalmazottaival is dolgoztak, és diákokat is tanítottak. A befolyásuk egyre nőtt. Scsedrovickij talán valamiféle osztályhatalmat próbálhatott létrehozni a követőiből, akik minden fontos pozíciót betöltenének az országban középvezetőtől felfelé, csak azért tömegmozgalom ebből sosem lett, és a KGB-nek is lett volna ehhez pár szava.

Mindenesetre a Kreml mostani propagandistái és ideológusai a hetvenes-nyolcvanas években mind egy szálig metodológusok voltak, sőt, a jelenlegi politikai vezetők közül is néhányan.

A metodológusoknak azonban nem sikerült hatalomra jutniuk a Szovjetunióban, és létrehozniuk a „szocialista technokráciát”. Oroszország a piaci reformok útját követte. Georgij Scsedrovickij ennek a korszaknak a hajnalán, 1994-ben halt meg. Azután következtek az igazi nagy bajok. Ugyanis Scsedrovickij tanítványai közül sokaknak sikerült megtalálniuk a helyüket az új világban: politikai technológusok lettek. Volt tapasztalatuk a választási kampányokban, bár nagyon sajátos: a Szovjetunióban a késő Szovjetunióban metodológusok készítették elő a nagyvállalatok igazgatói választásait.

Gleb Pavlovszkij visszaemlékezései szerint a metodológusok az 1990-es években fordultak a politikai tanácsadás felé (ekkor már több százan voltak), mivel a vállalatok és üzletemberek egyre kevesebb megrendelést adtak már nekik. Tulajdonképpen a választási kampányok személyzetének képzésével foglalkoztak eleinte. Az 1990-es évek közepén a metodológusokhoz csatlakozott az akkor már ismert politikai technológus, Jefim Osztrovszkij. Akinek politikai tapasztalatai is voltak, és a metodológia használatával nem csak a képzésben, de az aktív politikában is elért bizonyos sikereket. Osztrovszkij tapasztalatai nemcsak Marat Gelman műgyűjtő és publicista, hanem Gleb Pavlovszkij (Gelman és Pavlovszkij 1995-ben közösen alapították a Hatékony Politikáért Alapítványt) számára is vonzóak voltak. Márpedig Pavlovszkijt Vlagyimir Putyin korai imázsának egyik megteremtőjeként és Putyin politikai rendszerének építészeként tartják számon.

Jefim Osztrovszkij tanácsokat adott Mihail Gorbacsov volt szovjet elnöknek, majd részt vett Anatolij Szobcsak szentpétervári polgármester kampányában, ahol megismerkedett Putyinnal. Ez azonban nem alakult tartós barátsággá, sőt, üzleti kapcsolattá sem, az ő ügyfele ugyanis – Szergej Kirijenko lett. Lehetne itt elemezni a metodológia szerepét Kirijenko „Novaja Szila” (Új Erő) mozgalmában, de hely hiányában inkább ne tegyük, inkább vegyük elő Osztrovszkij egyik ránk maradt, 1996-os beszédét, amiben már a mostani helyzet előképét láthatjuk:

„Az az ország, amelyik elsőként ismeri fel, hogy mik a virtuális fegyverek – az lesz az első, amelyik felborítja az egyensúlyt ezen a területen. Akkor helyreáll a rend – ezen a téren Oroszország adhatja és nyerheti meg a hidegháború döntő csatáját. A virtuális téren keresztül lehet megtorló csapást mérni a Nyugatra. Itt rejlik a nagyhatalom esélye a bosszúra. Ez lesz a valódi hidegháborús bosszú.”

Jó pár évet kellett még várni, hogy beinduljon az olginói trollképzés, de lám: az álhírek és konteók világát már vitán felül Oroszország uralja. Igen, az emberiség hiszékenyebb részének ők mondják meg mit gondoljon és miről. Ezért annyira fontosak Oroszországnak a Tyimofej Szergejcevhez (volt metodológus) vagy Vlagyimir Szolovjevhez hasonló propagandisták: ők a metodológia szellemében csak részei a gépezetnek, de fontos részei, a mechanizmus többi elemei a lehető leghatékonyabban továbbítják az általuk termelt ideológiát és fenntartják a rendszert.

Ugyanakkor a Meduza által megkérdezett több mint egy tucat politológus azt mondta, hogy a régi metodológusok mostanra elhagyták az orosz politikai technológiai piacot – szerintük ez azért történt, mert „kimentek a divatból”. Ettől függetlenül Scsedrovickij mozgalma bizonyos értelemben elérte azt, amiről vezetői az 1980-as években álmodtak. Az ország vezetői kihasználják a „társadalmi programozásról” alkotott elképzeléseiket és azok melléktermékeit, mint például az „orosz világ” – bár ezeket saját belátásuk szerint értelmezik.

A metodológusok eszmerendszere eredetileg azon a meggyőződésen alapult, hogy a „módszerek” fontosabbak, mint az intézmények. És minden területen alkalmazhatóak. Ez magában foglalta az intézmények lebontásának lehetőségét, és a politikai rendszer keretének téglákból való újjáépítését – mintha legóznánk.

A metodológia mai örökösei úgy vélik, hogy még építőkövekre sincs szükség: az egész konstrukciót rá lehet rögzíteni egy valós pontra – ez Putyin – minden egyéb lehet virtuális.

Az eddigiekből következik, hogy ebben a világban a szakértelem nem fontos – a módszer a fontos.

Az egyén sem fontos, ő csak manipulálható, programozható eleme a Gépezetnek – a módszer a fontos.

A tények sem fontosak – csak a mindenható Módszer.

Nem ismerős valahonnan?

Zárásul: a metodológia tévedés volt, melyből időnként hatékony szélhámosság fejlődött ki, és ezt alkalmazták félreértésből a politikában, társadalomban.

Orbitális tévedésből lehet tehát planetáris katasztrófa.

Szele Tamás