Sok van, mi csodálatos, de az emberi feledékenységnél nincs semmi csodálatosabb – mondaná ma Szophoklész, és mondom én helyette. Hozzátenném: a magyar sajtó amnéziája még az átlagos emberi feledékenységnél is meghökkentőbb: hiszen az ember mégis illik emlékezzen arra, amit leírt, vagy ha nem emlékszik, meg kell legyen a saját archívumában.

De a magyar sajtóban úgy tűnik, ez nem érvényes. Kezdjük azzal, hogy a Washington Post tegnapelőtt hatalmas, (vagyis igen terjedelmes) tényfeltáró írást közölt az ukrajnai háború hátteréről. Nem látok bele a szerkesztők fejébe, meg nem mondhatom, mi volt vele a szándékuk, szerintem talán épp az emlékeztetés, arra kiválóan alkalmas is az írás, meg dokumentációnak, mert kiváló kronológiát ad az eseményekről, de új dolgokat nem tudtunk meg belőle. Nem is lehetett volna nagyon komoly újdonságokat előásni, a folyamatok nyilvánosan zajlottak, időnként még a titkosak is – szóval, bátorság kell ahhoz, hogy az írás kapcsán a szakma előadja a meglepett gyakornokot, akinek ezek a hírek újak.

De ez a bátor emberek szakmája, bár az is lehet, hogy csak a pillanatnak élőké. A teljes kormánysajtó és a függetlenek jó része is előadta azt, hogy „szenzációk derültek ki”, örök kár, hogy ezekről a szenzációkról már régóta tudtunk. Lássuk a hazai sajtóvisszhangot.

Tulajdonképpen kétféleképpen jelent meg a téma a magyar médiában, ez az én itteni írásom a harmadik megközelítés. Az első a kormánylapoké, mely úgy foglalható össze, a Magyar Hírlap címével, hogy:

„Zelenszkij előre tudta, hogy ki fog törni a háború, mégsem fújt riadót”

de ez végigvonul a teljes kormánymédián, 888-tól Magyar Nemzetig, éspedig szó szerint azonos mondatokban – igen, mert mindegyikük ugyanazt az MTI-hírt másolta be saját szellemi termékeként a lapfelületre, legfeljebb mindegyik máshol húzott belőle, de „hozzáadott érték” sehol sem mutatkozott.

Akkor nézzük az állítást: igaz ez?

Bizony igaz. Csak épp az nem igaz, hogy Zelenszkij „nem fújt riadót”. Sőt, egyáltalán nem titkolta, hogy háború lesz, csak épp nem hirdette ki előre a szükségállapotot, hogy ne induljon meg egy, a mostaninál sokkal tömegesebb menekülési hullám az országból. De mitől hír az, hogy „Zelenszkij előre tudott a háborúról”? Mindenki előre tudott róla, még a magyar sajtó is. Éspedig körülbelül ugyanattól a terminustól lehettünk biztosak a dologban, mint Zelenszkij: tavaly novembertől.

Legfeljebb a forrásaink voltak eltérőek. A Washington Post egy tavaly ősszel, Brüsszelben rendezett NATO-nagyköveti találkozóra hivatkozik, melyen Avril Haines, az amerikai hírszerzés vezetője ismertette: a Kreml le kívánja rohanni Ukrajnát körülbelül az idei év februárjában. Erről kapott értesítést Zelenszkij is, sőt, elvileg a magyar kormánynak is tudomása kellett legyen róla, hiszen a mi képviseletünk szintén jelen volt. De mondjuk a sajtómunkások nem voltak ott: mi máshonnan tudtunk a dologról.

Egyfelől onnan, hogy tavaly augusztusban – a csapatösszevonások kezdetével egy időben – meglódultak a kőolaj- és gázárak, elindultak a csillagok felé (most már közöttük is járnak), másfelől a Kreml megzsarolta az Európa-barát moldovai kormányt a gázszállítások leállításával – az lehetett a mostani helyzet diplomáciai főpróbája – és az ukrán határ körüli csapatösszevonásokat le sem lehetett tagadni. Kétszázezer katona odaszállítása orosz viszonyok között időbe kerül és nagyon feltűnő: hiába hintette a port az orosz kormánysajtó és Lavrov diplomáciája, hogy „ez csak egy hadgyakorlat”, nyilvánvaló volt, hogy hadgyakorlat kedvéért nem indítanak útnak ennyi embert, páncélost, tüzérséget. Persze az elejük már augusztus végén odaért, a végük meg február elején érkezhetett, menet közben időnként pár alakulatot színleg vissza is vontak az eredeti állomáshelyére, hogy másnap megírhassa a RIA Novosztyi meg a TASZSZ, aztán alómars vissza a határra: de azt csak a legelszántabb optimisták próbálták hinni, akár erőnek erejével is, hogy ebből nem lesz háború, az a kétszázezer katona teljes felszerelésben gyakorlatozik kicsit, közben nagyokat sétálnak a hófödte nyírfásban, szaunáznak és balalajkáznak, majd mindenki visszamegy a laktanyájába.

Januárban már az amerikai diplomácia is naponta adott ki információkat nyilvánosan arról, mikor kezdődik a támadás (hírszerzési adatokra hivatkozva), már messze nem az volt a kérdés, hogy lesz-e háború, hanem az, hogy mikor kezdődik, hosszas sajtóviták zajlottak arról még minálunk is, hogy az orosz erők kihasználják-e a februári fagyott talajt, amin jobban tudnak haladni a nehéz páncélozott járműveik, vagy kivárják-e a tavaszt, mikor nehezebben tudnak majd mozogni a legendás raszputyicában, az olyankor kialakuló sártengerben. Nem várták ki. De már február elején látni lehetett, hogy a támadás körülbelül mikor indulhat el – az olvadás előtti, pár napos periódusban, innentől ez inkább volt meteorológiai kérdés, mint politikai vagy katonai. És nem csak Washingtonban, Brüsszelben, Budapesten, hanem Moszkvában és Kijevben is. Ennek a periódusnak volt jellemző fiaskója, mikor február első napjaiban a Bloomberg már előkészítette a főcímet, mely szerint „Oroszország megtámadta Ukrajnát”, de valamelyik szerkesztő ujja megremeghetett, mert még a támadás előtt három héttel kiment (igaz, írás nem volt mögötte). Meg is telt az orosz kormánymédia sértődött nyilatkozatokkal a „Nyugat háborús uszításáról, rémhírterjesztéséről”. Aztán lám csak: 24-én éjjel mégis támadtak.

Ez viszont nem érte teljesen váratlanul az ukrán erőket, bár az tény, hogy az első napokban még meglelhetősen kaotikus állapotok uralkodtak náluk, de aztán helyreállt a rend és kiderült, hogy az oroszok túl nagy fába vágták a fejszéjüket. A háborúnak azt a szakaszát Hosztomel védelme döntötte el: ugyanis ezen a Kijevhez közeli repülőtéren (más néven Antonov repülőtér) tudtak volna landolni a nehéz orosz csapatszállító gépek. Ezt az oroszok 24-én elfoglalták, de mielőtt megindulhattak volna a transzportok, az ukránok összeszedték minden erejüket és visszafoglalták, ugyanis az ukrán kormány – a nyugati elemzések alapján is, de maguktól is volt ennyi eszük – tudott arról, hogy Hosztomel a helyzet kulcsa. Ez akadályozta meg a tervezett „villámháborút”.

Tehát a magyar kormánymédia MTI-n alapuló áldozathibáztatása hazudik: Zelenszkij természetesen tudott a közelgő háborúról, de a csodán kívül, amire halandóként nem képes, mindent megtett, hogy megvédje a hazáját. Ráadásul még sikerrel is járt.

Akkor térjünk rá a másik magyar sajtómegközelítésre, ellenzéki és független oldalról. Azt mondja a Népszava címe:

„Orbán Viktor már tavaly novemberben tudhatta, hogy az oroszok Ukrajna megtámadására készülnek, ő mégis békemisszióról beszélt Vlagyimir Putyin mellett”

Orbán Viktor ezt nem tudhatta, ezt neki tudnia kellett. Ha máshonnét nem, a brüsszeli találkozóról érkező jelentésből. És nem csak neki kellett tudnia, hanem másoknak is, akiknek ez a szakterületük. Akkor miért is szólt a magyar kormánykommunikáció fél éven keresztül arról, hogy nem lesz háború, nem is lehet, sőt:

„Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát, ezt egy hülye is tudja”

mint azt B. Zsolt, a Nagy Titkok Tudója is kijelentette a január 30-i Sajtóklubban, lelkes helyeslések közepette? Ennek több oka van.

Az első rögtön az, hogy a magyar külpolitika nagy részben szükségképpen álcázott belpolitika. A rendszer alappillére – ne feledjük, választások előtt járunk – a rezsicsökkentés volt, annak fenntartása fontos választási ígéretnek minősült, ha Orbán Viktor vagy Szijjártó kiáll, és azt mondja: „A fene se tudja, mennyibe fog kerülni jövőre a gáz, de igen sokba”, az fél vereség. Ha nem teljes. Azzal együtt, hogy a Gazprom tegnapelőtti hírei szerint további 60%-os áremelést terveznek, amit már nem kompenzálnak a magyar kormány intézkedései. Lássuk be: naptári tény, hogy az idei választások tavasszal voltak, tél meg télen lesz. Addigra már rég eldőlt a voksolás eredménye, tehát a látszólagos stabilitásnak csak április elejéig kellett kitartania.

Orbán Viktor tudta ezt, és eszerint cselekedett: a kommunikációja azonban nem volt tökéletes, mert míg a nyilvánosságban azt terjesztette a kormánymédia, hogy „nincs is háborús veszély, az egész a Nyugat rágalma, koholmánya” ő maga a február eleji moszkvai látogatását „békemissziónak” nevezte. Aminek viszont nem sok értelme lett volna, ha nem készülődött volna tényleg háború.

Szóval, addig igaza van ennek a megközelítésnek, hogy a magyar kormányfő finoman fogalmazva „nem bontotta ki az általa ismert tények minden részletét”, ahogy egy korábbi pályatársa fogalmazott. Ugyanakkor – mit tehetett volna, mit kellett volna tennie?

A teljes jelenlegi magyar politikai rendszer olyan oszlopokon nyugszik, amelyek recsegve-ropogva, sorban dőlnek ki alóla. Rezsicsökkentés? Azt felejtsük el. Szuverenizmus? Háború idején, katonai-politikai szövetségi rendszerek tagjaként? Lehetetlen. Keleti nyitás, jó orosz és kínai kapcsolatok? Lejárt az idejük. Közmunka? Nincs rá pénz, elment a választásokra, ami maradt, elmegy a gázra.

Csakhogy ez egy tizenkét éve tartó, nagyjából már megcsontosodott, bemerevedett rendszer, ami már nem annyira rugalmas, hogy nagyokat lehessen módosítani rajta. Minden hirtelen, éles fordulat tucatnyi év belpolitikájával, propagandájával, köztudatba beépült hazugságaival fordulna szembe és okozna alapvető zavart a működésében. Ezt most már üzemeltetnie kell a fenntartójának az eddigi módon, míg szét nem esik. A magyar kormányfő valószínűleg tudja, hogy a Maelström örvénye felé tartunk, azt is, hogy nem csatacirkálón, hanem halászhajón vagy inkább tutajon, de már nem tehet semmit: egy vigasza van, az, hogy még nem értünk oda. Addig hátha történik valami.

Csak ha nem tesz semmi hasznosat, hiába várja a csodát.

Szóval felesleges számon kérni azt, hogy tudván tudva a közelgő háborúról (nem létezik, hogy Putyin nem jelezte neki a dolgot, bár van egy olyan érzésem, hogy az orosz elnök az általa tervezett, pár napos villámháborút vázolta fel neki, és ő aszerint tervezett), miért nem beszélt róla.

Nem tehette, a saját, jól felfogott érdekében.

És azt senki sem állíthatja Magyarországon az elmúlt tizenkét (plusz négy) és tapasztalatainak tükrében, hogy Orbán Viktor ne lenne tökéletesen tisztában a saját érdekeivel.

Akkor meg miért csodálkozik a magyar sajtó jobbról és balról, miért játssza el a drámai szendét?

Elfelejtettük az elmúlt körülbelül egy év eseményeit?

Van, aki igen, van aki nem.

Akinek válasz kellett a kérdésekre, itt találja.

Persze van, aki beéri a kérdésekkel és az álnaiv csodálkozással.

Szele Tamás