A hír érdekes, és elég sok kérdést vet fel, melyek közül a legelső, hogy mennyire igaz az információ? Arról van szó, hogy a New York Times amerikai hírszerzési forrásokra hivatkozva közzétette, miszerint az Oroszországi Föderáció állítólag több millió rakétát és tüzérségi lőszert vásárol Észak-Koreától és talán Irántól is.
Az írás adatokat, részleteket nem árul el, a szerző ezekhez talán nem is jutott hozzá, de a hír maga egy ilyen általános közzétételt is megért, annyira fontos, már persze, amennyiben hiteles is. Nem arra gondolok, hogy a New York Times hazudna, azt fel sem tételezem, inkább arra, hogy nekik „nem bontották ki az igazság összes részletét” vagy a forrásuk távolabbi célok érdekében szivárogtatott. Egyelőre lássuk, mit írnak!
„Oroszország több millió tüzérségi lövedéket és rakétát vásárol Észak-Koreától a nemrég titkosítás alól feloldott amerikai hírszerzési adatok szerint, ami annak a jele, hogy a globális szankciók súlyosan korlátozták az ellátási láncokat, és arra kényszerítették Moszkvát, hogy a páriákhoz tartozó államokhoz forduljon katonai utánpótlásért.
A közzététel napokkal azután történt, hogy Oroszország megkapta az első szállítmányokat iráni gyártmányú drónokból, amelyek közül amerikai tisztviselők szerint néhánynak mechanikai problémái voltak. Amerikai kormányzati tisztviselők szerint Oroszország döntése, hogy Iránhoz, és most Észak-Koreához fordul, annak a jele, hogy az Egyesült Államok és Európa által bevezetett szankciók és exportellenőrzések rontják Moszkva képességét arra, hogy beszerezze a hadserege számára szükséges utánpótlást.
Az Egyesült Államok kevés részletet közölt a feloldott titkosszolgálati információkból a szállítmány pontos fegyverzetéről, időzítéséről vagy méretéről, és egyelőre nincs mód az eladás független ellenőrzésére. Egy amerikai tisztviselő szerint Oroszország a rövid hatótávolságú rakétákon és tüzérségi lövedékeken túl várhatóan a jövőben további észak-koreai felszereléseket próbál majd vásárolni.”
Akkor vizsgáljuk meg, mennyire valószínű ez az üzlet. Szüksége van az orosz fegyveres erőknek lőszerre? Nagyon is, mint az Pavel Luzin egy hete megjelent, kiváló tanulmányából kitűnik. Éppenséggel tüzérségi lőszer kell nekik a leginkább, ugyanis gyorsabb ütemben fogyasztják a készleteket, mint ahogy képesek termelni. A termelés bármelyik pillanatban elakadhat, ugyanis az orosz hadiipart 2000 és 2010 között modernizálták, és a gyártás nagy része nyugati gépeken folyik, amikhez most se pótalkatrész, se karbantartás nem elérhető, addig bírják a túlzott terhelést, ameddig, ha elromlanak, lehet áttérni a sokkal lassúbb kézi összeszerelésre, mármint ahol ez egyáltalán lehetséges.
Reális a „több millió rakéta és tüzérségi lőszer”? Félig az. Több millió rakétája senkinek nincs, nem is tudna vele mihez kezdeni, viszont több millió tüzérségi lőszer, ágyúlövedék már sokkal valóságosabb dolog, az orosz erők is ilyesmi készlettel vágtak neki ennek a háborúnak. A harcok jelenlegi intenzitása mellett egy csendes napon fogy az orosz oldalon huszonnégyezer lövedék, ha felélénkülnek a harcok, egy nap alatt negyven-hatvanezret használnak el. Tehát ez bizony fogyóeszköz.
Van ennyi ágyúlőszere Észak-Koreának?
Van bizony. Kim Dzsongun kedvenc fegyverneme a tüzérség, arra vigyáz a legjobban, azt kényezteti, és ne feledjük, hogy ott 1953 óta is csak fegyverszünet van, nem béke: majdnem hetven éve készülnek megtámadni Dél-Koreát. Igen, szeretnek nukleáris fegyverekkel és rakétákkal fenyegetőzni, de ha ilyesmit vetnének be a Koreai-félszigeten belül, azzal a saját sírjukat is megásnák, a sugárzás nincs tekintettel a határokra, meg hát ők igazából mégis inkább kirabolni szeretnék Dél-Koreát, nem megsemmisíteni. Ellenben Szöul nagyon rossz helyen fekszik: az átlagos északi tüzérség is képes elérni a határról, tehát ezért annyira fontos Phenjanban ez a fegyvernem.
Bőven elképzelhető, hogy Kim Dzsongun hadserege hatalmas tüzérségi lőszerkészletekkel bír, és amilyen helyzetben az az ország van, jó pénzért a világon mindent eladnának. Ha mellé még borsot is törnek vele a Nyugat orra alá, annál inkább.
Ami a rakétákat illeti, abban sem szűkölködnek, bár azokból mindenhol jóval kisebbek a készletek, de ne gondoljon most senki interkontinentális, ballisztikus eszközökre, azokból Phenjannak is vagy van, vagy nincs, és ha van, azt nem adja. Sőt: még a Kalibr vagy Iszkander megfelelőit sem adná. A „rakétán” itt olyan Katyusa-típusú eszközökről lehet szó, amik megfelelnek a Grad- vagy Uragan-kategóriájú rakéta-sorozatvetők lőszerének, és ezekben semmiféle hi-tech nincs, mint azt Frederick W. Kagan, az American Enterprise Institute katonai szakértője leszögezte. Ezeket eddig is gyártotta Észak-Korea.
Tehát kereslet volna, kínálat volna, a szállítás útvonala végig megoldható orosz területen, mi akadálya az üzletnek?
Az, hogy nem sok mindent oldana meg egy vagy több nagy észak-koreai lőszerszállítmány. Az orosz gondok egy részét átmenetileg enyhítené, de a lövegek csöveit cserélni kell. A hagyományos tüzérségi csövek élettartama a kalibertől, a lövedék típusától és a lőtávolságtól függően körülbelül 2000-3000 lövés. Ezen például csak az segítene, ha Phenjan magát a tüzérséget is szállítaná, de, mondja a felületes elemző, ennek semmi akadálya, van az a pénz.
Nem, nincs az a pénz.
Ha Észak-Korea nagy mennyiségben elkezdené eladni a tüzérségét Oroszországnak, az főleg azzal járna, hogy neki már nem lenne. Nem, hogy fenyegetést nem jelentene Szöulnak, de annyira meggyengülne, hogy délen elgondolkodhatnának egy gyors invázión is, ami megszabadítaná őket a hetven évnyi fenyegetéstől. Ennek csak a nukleáris fegyverek volnának az akadályai – voltaképpen a Koreai-félszigeten belül hasonlóan alakulnak a dolgok ahhoz, amit Oroszország a világgal játszik: csak azért nem lehet megfegyelmezni a latorállamot, mert valamennyi atomfegyvere és azt célba juttató eszköze mégiscsak van. Nem tudjuk, mennyi, nem tudjuk, milyen: de van. Különben már rég virgáccsal vernék a két autokrata vezető alfelét a krampuszok.
Ami Iránt illeti, tőlük eleve nem tüzérségi lőszert szerettek volna venni, hanem drónokat és repülőgép-alkatrészeket, a drónok első szállítmánya meg is érkezett, bár nem aratott osztatlan sikert. De miért is ez a két állam a kulcs?
Azért mert mindkettő haragban van a világgal, számos szankció sújtja, nem számít nekik annyira, ha néhánnyal több lesz, és – mindkettőből biztonságos útvonalon megoldhatóak a szállítások. Csakhogy Irán, főleg most, szintén nem engedheti meg magának a fegyveres erői komolyabb mértékű gyengülését, a készleteit sem nagyon oszthatja meg Moszkvával, ráadásul egy tegnapi hír szerint kikacsintgat a barátságból, felajánlotta, hogy szállítana gázt az Európai Uniónak, a szankciók feloldása ellenében, éspedig Törökországon keresztül. Ebből vagy lesz valami, vagy nem, meglátjuk, de ők tényleg csak drónokat voltak hajlandóak eladni.
És Kína? A nagy, baráti Kína, akikkel olyan szoros szerződést kötött még a háború megindítása előtt pár nappal is a Kreml, amilyenre kevés példa van?
Kína bizonyos gazdasági segítségre hajlandó. De semmiféle hadiipari vagy katonai támogatást nem ad. Megveszi nagyon nyomott áron az orosz olajat (és eladja busás haszonnal), megveszi az orosz aranyat, bár azt inkább felvásárlásnak nevezném, de fegyvert, lőszert nem ad, nem kockáztatja még a létfontosságú piacai elvesztését. Az aranynál viszont álljunk meg egy kicsit, mert fontos. Mit írt augusztus 26-án a Moscow Times?
„Oroszország jelentősen növelte az aranyexportot Kínába, mivel a nyugati kormányok az ukrajnai háború miatt lezárták piacaikat a nemesfém elől. Kína júliusban 108,8 millió dollár értékben importált orosz aranyat, ami 750%-os növekedést jelent júniushoz képest, és 4800%-os növekedést a tavalyi év azonos hónapjához képest. A piaci szakértők úgy vélik, hogy Oroszország, amely a világ második legnagyobb aranytermelője évi több mint 300 tonnával, jelenleg akár 30%-os kedvezménnyel adja el aranyát Kínának. Az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Kanada és Japán júniusban betiltotta az orosz arany exportját. Az Európai Unió és Svájc, amely hagyományosan semleges álláspontot képvisel, a múlt hónapban követte a példát. A kínai vámadatok voltak az első olyan információk, amelyekből kiderült, hogy az orosz aranyexportot hogyan irányítják át keletre.”
Akkor innét lenne a pénz arra a sok lőszerre, csak ennek következményei lesznek. A Kínába 30%-os kedvezménnyel eladott arany törvényszerűen megjelenik a világpiacon, és lenyomja a nemesfémek árát, szóval ennyit az aranyalapú rubelgazdálkodásról, Moszkva épp most veri szét a holnapi orosz gazdaságot pár jüanért. Ráadásul Oroszország mérlegeli annak lehetőségét, hogy 70 milliárd dollárnyi devizatartalékot építsen fel kínai jüanban, mert az „baráti valuta”. Hát, mondjuk a dollárhoz képest az... de ha az oroszok nem is veszik még észre (vagy nem akarják észrevenni),
Kína tanult a saját történelméből és most vívja meg velük az ópiumháborúkat, csak most a kínaiak az angolok.
Az ópiumháborúk elvileg a kereskedelem szabadsága miatt törtek ki, a gyakorlatban azért nem volt ilyen fennkölt a cél: tulajdonképpen arról volt szó, hogy Kínában ugyan feltalálták már nagyon régen a papírpénzt, de annyiszor omlott össze miatta a gazdaság, hogy pár száz évre feladták a kísérleteket és törtezüsttel meg rézpénzekkel fizettek. Az angol iparcikkek és az ópium kereskedelme viszont szó szerint annyi ezüstöt vitt ki az országból, hogy a belső gazdaság kezdett leállni. Nem volt mivel fizetni, az angol ópium meg csak ömlött Indiából, Burmából. Ezért hányatta bele Lin Cö-hszü császári biztos az ópiumos ládákat a kikötő vizébe, amitől azonban a kereskedelem szabadsága sérült.
Akkor a britek jártak jól és a kínaiak rosszul, most a kínaiak nyernek és az oroszok vesztik el a jelenlegi gazdaságuk alapját: régi a recept, igazán felismerhetnék.
De lehet, hogy ez most nem is érdekli a Kreml urait. Őket most az észak-koreai M-zárolt lőszerek érdeklik, kerül, amibe kerül.
Mindent összevéve: még ha igaz is a hír – sajnos szinte semmiféle részletet nem tartalmaz – ezzel a bevásárlással nem sokra mennek majd. Maximum lesz lőszerük.
Aztán pár hónap múlva úgyis kifogynak – az ágyúból, lövegcsőből.
Szele Tamás
