Van, amikor a rutinos újságíró is nehezen szólal meg, mert okosat nem tudna mondani, butaságot nem akar. Legszívesebben segítene, ha tudna – de csak annyit tehet, hogy közzéteszi, amivel találkozott és amit megtudott. Hátha akad valaki, aki képes megoldást kínálni Láng Attila Dávidnak és családjának.
A beszélgetőpartnert régóta ismerem, bár személyesen sosem találkoztunk, de mikor megtudtam, hogy egzisztenciális – szó szerint élet-halál – gondjai vannak, megkértem, vázolja a helyzetet ő maga, én nem is nyúlok ahhoz, amit elmondott. Nem kell itt húzni, stilizálni: író ember beszél, aki pontosan fogalmaz. Mégpedig tehetséges író.
- Elmondanád, mit kell tudni rólad, rólatok?
- Feleségem Kaiser Krisztina, illetve itt rögtön javítanom kell magamat, mert nem a feleségem. Nem házasodhattunk össze, mert mindketten özvegyek vagyunk, a rokkantságunk miatt özvegyi nyugdíjat kapunk, de ha új házasságot kötünk, akkor ez elvész, és ketten havi nyolcvanezer forintot veszítettünk volna… hát ezt nem engedhetjük meg magunknak.
- Krisztina tizenkilenc éves kora óta vak, hiperszuper kutyakiképző, maga képezi magának Life-ot, aki mogyorószínű óriás uszkár, most múlt egyéves, hihetetlenül okos és nagyszerű kutya, járt már szállodákban és a Gundel étteremben is, és mindenhol csodájára jártak, hogy milyen jólnevelt, illemtudó blöki. Lelkisegély-szolgálatoknál és hospice-intézményekben dolgozott önkéntesként harminc évig, segített hajléktalanoknak, betegeknek, kábítószereseknek, mindenkinek, aki bajban volt és hozzá fordult.
Többféle betegsége van, volt már tüdőembóliája, infarktusa, rákja, és az életét gyermekkora óta meghatározó bántalmazás folytán depressziója és PTSD-je is. Ezek miatt a lelki problémák miatt neki a kutya létszükséglet, nem is mint vakvezető, hanem a jelenléte. 2001 óta, amióta elmenekült a gyerekeivel azok apjától, másról sem szól az élete, mint a túlélésről, anyaotthonokban és albérletekben nevelte fel őket. Egyszer összeszámolták, tizenhét év alatt tizenkilencszer költöztek.
Én Láng Attila Dávid vagyok, van egy öröklött génhibám és tizennégy évesen volt egy autóbalesetem, ami után tizenhét évet ágyban, négy fal között fekve töltöttem, közel húsz éve pedig fekvő tolókocsival közlekedem. Az eredeti szakmám nyomdász, fényszedő, de voltam korrektor, tördelő, szerkesztő, utoljára egy tévésorozatról szóló nagyszabású könyvnek voltam a szerkesztője, de annak is már több éve. A nyugdíjamból élek. Harminc éve írok, ifjúsági irodalommal, science fictionnel, nyelvészettel, a számítástechnika történetével foglalkozom, van egy többé-kevésbé ismert blogom. Nyomtatásban egy könyvet adtam ki, a Hankát 2017-ben, de az összes letölthető a honlapomról ingyen. Most főleg két könyvön dolgozom: egy ifjúsági regényen, ami egy csapat tinédzserről szól, akik bűnözők ellen harcolnak, a címe Kissy, még első feleségemmel kezdtük el; és a Ninda című filozófiai sci-fi regényen. Mindkettőn évek óta, jó hosszú is mind a kettő.
Krisztina három gyerekével élünk. Zsófi harminchárom éves, középsúlyos értelmi fogyatékos és autista. Regő huszonnyolc, ő szerencsére ép ember, néhány napja tért haza Németországból, ahol három évig építkezésen dolgozott. Benjamin pedig huszonöt, ő jelenleg ápolási díjon van itthon.
- Tudnád vázolni a helyzetet, amibe kerültetek?
- Húsz évvel ezelőtt költöztem ide első feleségemhez, akivel a tévében ismerkedtünk meg: ő szerepelt az Ablak műsorban, Mohácsi Szilvia készített vele riportot. Egy család, akiknek mind a négy tagja mozgássérült, egy izomsorvadásos apa, két izomsorvadásos, felnőtt gyerek, és az édesanyjuk, akinek abban ment tönkre az egészsége, hogy harminc éven át ápolta a másik hármat. Mohácsi Szilvia megkérdezte, hogy mit kérne egy karácsonyi jó tündértől, ha jönne. Két dolgot szeretett volna, az egyik egy modem volt a nemrég pályázaton nyert számítógépéhez. Nekem pedig volt egy modemem, ezért fölhívtam. Nyolc évig sem élhettünk együtt, őt elvitte az izomsorvadás, az édesanyja és az én karjaimban halt meg. Akkor már sem az apja, sem a bátyja nem élt, ketten maradtunk anyósommal, Klárikával.
A következő nyolc évben ugyanúgy éltünk tovább ketten, mint eddig, csonka család voltunk, de család. Együtt intéztünk mindent, ami a mindennapi élethez kell, együtt fizettük a megélhetésünket. Klárika már a lánya halálát követően egy-két évvel megjegyezte, hogy nősüljek meg, keressek párt magamnak, és ezt később is rendszeresen elmondta. 2017 karácsonyán feladtam egy párkereső hirdetést, ami meglehetős visszhangot váltott ki a neten, több hírportál átvette, még tévériport is készült velem, a Spektrum tévé Tabuk nélkül című műsorában szerepeltem, Klárika is nyilatkozott benne, és elmondta, mennyire szeretné, ha nekem családom lenne.
A hirdetés egyik példányát olvasta el Krisztina. Sokáig úgy tartott a kapcsolatunk, hogy ő néhány hónapot nálam töltött, néhányat a gyerekekkel a lakásában, de én oda nem mehetek a tolókocsival, mert negyedik emelet, így végül két éve hozzám költözött, majd kevéssel utóbb a két gyerek is. Tehát öten voltunk: Klárika, Krisztina, Zsófi, Benjamin meg én.
A család azonban megszűnt család lenni. Aznap, amikor a két gyerek beköltözött a házba, Klárika elvonult a ház legtávolabbi szobájába, és gyakorlatilag nem állt velünk szóba többet. Noha természetesen mind Krisztina, mind a gyerekek ideköltözéséről megkérdeztük. Többször is beszéltünk róla, hogy akarja-e, és igen, akarta. Ennek ellenére közel két éven át nem beszélt velünk. Ha problémákról beszéltünk neki, értelmetlen válaszokat kaptunk: amikor elszórta az összes pénzét (szó szerint, mínuszba ment a számlája), és ezt jeleztük neki, akkor olyanokat felelt, hogy majd megnézi a blokkokat. Behozott egy macskát és nem volt hajlandó almozni utána, az egész ház úszott a bűzben, míg végül hosszú idő után megelégeltem és kiraktam a macskát. Nem öltem meg, elvitte az unokahúga.
Aki valójában az egésznek az oka: az egyik unokahúg. Klárikának sose volt testvére, a gyerekei nem élnek, a szülei sem, az unokatestvérei öröklik a házat, akik közül ez az egy ingatlanokat gyűjt. Már van neki négy-öt háza és lakása, évekkel ezelőtt, amikor még jóban voltunk, mesélt róluk. Hát megkívánta ezt a házat is. Éveken át Klárika felé se nézett, aztán néha vezette az autónkat (tizenhét éves mikrobusz, még akkor vettük, amikor négy tolókocsisból állt a család), aztán megint évekig ránk se nyitotta az ajtót, és most elkezdett idejárni. Négy napja eljöttek a férjével azzal, hogy elviszik Klárikát „a temetőbe”. Ahol már igazából senkije sincsen, a gyerekei és az édesanyja hamvai itthon nyugszanak a kertben, az apja hamvait szétszórták, a férje van a temetőben, akitől elvált volna, ha az nem lett volna magatehetetlen.
Ma pedig, szeptember 19-én reggel két levelet hozott a posta egy ügyvédtől: Krisztinát és engem is harmincnapos határidővel felszólít, hogy hagyjuk el a házat. Meg a gyerekeket persze. Az egyik unokahúgát tette meg szóvivőjének, szemlátomást örökösének is.
Hát itt tartunk most. Nekünk soha semmilyen intézmény, szervezet érdemben nem segített, utoljára egy alapítvány 2002-ben, első feleségem tőlük kapta a számítógépet, amihez én küldtem neki modemet. Az autónk felét bankkölcsönből vettük, a másik felét a barátainknak törlesztettük sok éven át. Néha kapunk pár ezer forintot valamelyik barátunktól. A legtöbb segítséget azonban akkor kaptuk, amikor 2017 karácsonyán 4700 ember osztotta meg a Facebookon azt a társkereső hirdetést.
A dolog humoros része, hogy ma reggel, ugyanazzal a postával, amivel az ügyvédi felszólítások, érkezett egy nagy doboz is: KonvekPro készülékek vannak benne, amiket egy barátom adományozott nekünk, arra szolgálnak, hogy az öreg, megbízhatatlan gázkonvektorok fogyasztását szabályozzák, hiszen tömény rettegéssel megyünk neki a télnek, hogy ki tudjuk-e majd fizetni a sokszorosára növekedett rezsit. Eddig is máról holnapra éltünk, tavaly még bírtuk, mostanra egy hétvégi bevásárlás elviszi a nyugdíj felét, és még mindig emelkednek az árak. Így jártunk.
- Mi segíthetne rajtatok?
- Most tehát keresnünk kell valami helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat: egy lakást vagy házat, ami akadálymentes, hiszen én mégse szeretném hátralevő életemet megint négy fal között tölteni, elfogadják a kutyát, és van három szobája. No meg persze ki tudjuk fizetni.
Erre mondom, hogy cserben hagynak a szavak, de cserben hagy a logika is. Nincs értelme a történteket elemezni sem jogi, sem erkölcsi szempontból, és olvasóimat is kérem, hogy ne tegyék – ilyenkor nem az ítélkezés a dolgunk, hanem a segítség. Én sem kezdtem „oknyomozásba”, ugyanis azzal most maximum ártani tudnék, használni nem.
Ha valaki képes lenne megoldani a család lakhatását – tudom, nem kis feladat, de egy értékes, alkotó ember élete és a családja sorsa függ tőle – kérem, keresse beszélgetőpartneremet a lattilad@lattilad.org e-mail címen
Hátha még van remény.
Próbáljuk meg.
Szele Tamás
