Mivel az egész világ az oroszországi „részleges” mozgósítással foglalkozik, egy kicsit érdemes átgondolni annak következményeit magára az Oroszországi Föderációra nézve. Ugyanis lesznek, és nem szabad elsiklani fölöttük. A „részleges” szót idézőjelbe kell tennem, ugyanis a mozgósítás valódi mértékéről nincs pontos tudomásunk.

Ez azért van, mert a mobilizációt elrendelő elnöki ukáz hetedik pontja, mely a behívottak számáról és főbb jellemzőikről szól, titkos. Amennyit tudunk a tartalmáról, az részben Sojgu védelmi miniszter egyik pár nappal ezelőtti interjújából származik, részben pedig névtelenséget kérő informátoroktól, akik az orosz Védelmi Minisztériumban vagy az Elnöki Adminisztrációban dolgozva tudtak meg részleteket.

Sojgu nyilatkozata viszonylag „megnyugtató”: szerinte háromszázezer újoncnál többet nem kívánnak mozgósítani, közülük is mentességet élveznek a diákok, az idősebb korosztály, az IT-szektor dolgozói és a kormánymédia munkatársai. Ellenben számíthatnak a behívóra a tartalékosok általában, különösen azok, akiknek vannak harci tapasztalatai.

Ehhez képest a Novaja Gazeta információi szerint a behívottak keretszámát egymillióra tervezik, a Meduza 1,2 millióról tud, a tegnapi Magyar Nemzet meg már egyenesen kétmillióról, bár ez utóbbi adatot kéretik nem túl komolyan venni, a szerzőnek megszaladhatott a tolla, és nem lehet a katonai ügyek nagy szekértője. Ennyi embernek ugyanis ellátásra van szüksége, egyenruhára, bakancsra, fedélre a feje fölé, napi háromszori étkezésre, fegyverre, lőszerre, testpáncélra de még egészségügyi csomagra is. Lehet hinni az Oroszországi Föderáció végtelen gazdagságában, de tudni inkább azt lehet, hogy még idén február végén, március elején is fagyási sérüléseik voltak a támadó alakulatoknak, mert nyári egyenruhát kaptak, a télit ellopták szorgos kezek, a sátorlapokkal és takarókkal együtt. Ugyanígy kérdéses az alakulatok kiképzése és eljuttatása a harcterekre. Valószínűbbnek tűnik, hogy szakaszosan érkeznek majd, erősítésként a harcoló csapatokhoz, és nem egy tömbben.

De tételezzük fel, hogy ezeket a nagyon komoly problémákat megoldják valahogy. Akkor mi lesz?

Erről szól a Vazsnoje Isztorii egyik, szignó nélkül megjelent, tegnapi írása. Azért emelem ki, hogy szignó, aláírás nélküli a tanulmány, mert ilyesmit három esetben szokás tenni. Az első az, ha szerkesztőségi véleményről, vezércikkről van szó, ilyenkor nem egyik vagy másik munkatárs nézeteit látjuk, hanem mindegyikét, azért nincs szignó. A másik eset az, ha az írást a szerzője még álnévvel sem vállalja, mert tudja, hogy egy szó sem igaz az egészből, ilyeneket az Origón találunk nagy bőséggel, de ez a most ismertetésre kerülő anyagra nem érvényes, mivel ez elejétől végéig spekuláció, nincs benne adat, tehát nincs is mit hazudni. A harmadik eset meg az, ha az írás igaz és valós dolgokról szól, de nem volna okos dolog névvel vállalni. Olyan is van, Oroszországban főleg: ezzel van dolgunk érzésem szerint.

A teljes írást nem ismertetném, az ottani sajtó hagyományaihoz híven elég hosszú, inkább csak a lényegét mutatom be. Tehát: mik a mozgósítás veszélyei?

Először is tisztázzuk a fogalmakat: nem egy mozgósítás zajlik, hanem egyszerre három.

Az első az, amire a fentebb említett számok vonatkoznak, és ami a tartalékosok behívásáról szól.

A második a Wagner-csoport és a többi magánhadsereg toborzó akciója, mely főként a börtönökben zajlik, de felvesznek bárkit zsoldosnak, aki jelentkezik és tejesít bizonyos egészségügyi, valamint erőnléti feltételeket.

A harmadik pedig az „önkéntes területi zászlóaljak” toborzása, ami tart már néhány hónapja, és amikbe szintén mindenkit felvesznek – belőlük szerződéses katonák lesznek, zsolddal, berukkolási pénzzel és egyéb anyagi ösztönzőkkel, de nem tolonganak a jelentkezők, pedig a havi zsold átlagosan 1,2 millió forint körül jár, ha Ukrajnába kerülnek harcolni.

Akkor lássuk előbb, mik a tartalékosok mozgósításának veszélyei – a Kreml szempontjából?

Első sorban az, hogy a mozgósítás kritériumai nem tisztázottak. Bármit is mondott Sojgu, az eltelt pár napban már vittek el diákot egyetemi előadásról, vittek el mozgássérültet, túlkorost, még nyugalmazott alezredest is. Egyedül csak kormánypárti újságírót nem vittek még el, de azért mindenhez a toborzótiszteknek sem lehet gyomra. Minden behívás növeli a bizalmatlanságot a kormányzattal szemben, ráadásul az orosz kormányzat egy dologban következetes: a hazugságban. A háború előtt még egyetlen nappal is tagadták az invázió lehetőségét, nyugati koholmánynak nevezték az erről szóló híreket – de az is megesett március 8-án, hogy Putyin saját maga jelentette ki:

„Hangsúlyozom, nem lesz további sorozás a tartalékosok közül.”

Aztán most meg van. Nem tudni ugyanakkor, milyen szempontok szerint soroznak, a legújabb az, hogy a béketüntetéseken elfogottakat sorozzák be azonnal, de kisebb falvakat is megleptek már Burjátföldön, hogy a férfilakosság katonaköteles korú részét elvigyék. Ulan-Udéban egyenesen lezártak egy bevásárlóközpontot, és mindenkit vittek, akit csak lehetett. Szóval, ha leszalad manapság az orosz férfi gyufáért, lehet, hogy csak pár év múlva ér haza – vagy soha.

Olyan élethelyzettel szembesülve, amelyben gyermekeiket, rokonaikat és szeretteiket háborúba és esetleg a halálba küldhetik, még a leghűségesebb és propagandával elbutított emberek is másként kezdik értékelni a kormányzati döntéseket és a feletteseket. A háború megszűnik egy távoli és absztrakt „különleges művelet” lenni, amely nem érinti az átlagpolgárt, és közvetlenül az otthonába lép be.

A második ok, amiért a mozgósítás veszélyt jelenthet az orosz hatóságok számára, az az, hogy az emberek megbízható információkhoz jutnak. Minél több orosz megy háborúba, annál több szó esik az ukrajnai ügyek valós helyzetéről: arról, hogy pontosan kik ellen harcolnak, igazak-e Putyin kijelentései az „ukrán neonácikról”, és hogy az orosz tévécsatornák és más, államilag ellenőrzött médiumok az igazságról számolnak-e be. A harcoló katonák és tisztek, akik önként és motiváltan mentek a háborúba, a fronton egyáltalán nem azt látták, amit a hatóságok mondtak nekik.

A nácik hiánya az ukrán falvakban és városokban, a civil lakosság pusztításának és szenvedésének mértéke, az orosz katonai vezetés szakszerűtlensége, amely a bajtársak felesleges halálához vezetett, a helyi lakosság gyűlölete a „felszabadítók” iránt – mindez a háborúból hazatérő harcosokat a rendszer készséges ellenfeleivé teheti. És mind elmondják rokonaiknak, barátaiknak és ismerőseiknek, hogy mit láttak. Tudjuk, hogy elmondják – az Afganisztánból és Csecsenföldről hazatérők is elmondták. Képzeljünk el háromszázezer (vagy négyszer annyi) ideges, poszttraumás stresszel küzdő veteránt, akik nem akartak háborúba menni, nem akartak fegyvert viselni, de azzal a kezükben térnek vissza és most már használni is tudják. Ugyanakkor az Ukrajnában harcoló orosz erőknek valóban szükségük van az erősítésre: a több, mint ezer kilométer hosszú frontvonalon ők, vagyis a támadók lassan már csak fele annyian vannak, mint a védekező ukránok, akik jelenleg inkább támadnak, kihasználva a helyzetet.

És mi a veszélye a magánhadseregeknek, első sorban a Wagner-csoportnak?

Az orosz hatóságok már most is nagy bajban vannak Jevgenyij Prigozsinnal, a csoport tulajdonosával, „Putyin séfjével”, aki egyre gyakrabban próbálja befolyásolni a kormány bel- és külpolitikai döntéseit: hol a védelmi minisztérium szíriai fellépése nem tetszik neki, hol a szentpétervári kormányzóval és az elnöki adminisztráció tevékenységével elégedetlen. De Prigozsin nem csak a belpolitikában, hanem a nemzetközi politikában is részt vesz: erdői vannak Afrikában, olaj- és gázmezői Szíriában, a vele kapcsolatban álló személyek megpróbálták befolyásolni más országok vezetőinek megválasztását. Ha az orosz hatóságok Prigozsin adósaivá válnak, és magánhadserege büntetett előéletű emberekkel bővül, lehetetlen megjósolni, hová vezetnek majd az üzletember ambíciói, és kiket szorítanak ki a politikai színpadról. De maga Prigozsin is büntetett előéletű: fiatalon 13 év szigorított fegyházra ítélték rablásért és lopásért. Ugyanakkor másféle ember nem is lehetne zsoldosvezér Oroszországban, hiszen még a csoport létezése is törvénytelen.

A Wagner tehát voltaképpen egy magánhadsereg, ami nem annyira elit alakulat, mint ahogy gondolják róla, de mindenképpen a hadseregtől és a rendvédelmi szervektől független fegyveres erő, amelynek komoly szerepe lehet a jövőben az orosz belpolitika terén – és kizárólag anyagi érdekek irányítják.

Azonban a legnagyobb veszélyt az önkéntes zászlóaljak jelentik a Kreml számára. Ennek ellenére folyamatosan toborozzák őket, mert szükség van rájuk.

Miért veszélyesek? Mert regionális alapon szerveződnek. És a regionális vezetők gondoskodnak az anyagiakról számukra – meg persze minden másról is. Rövidesen tehát lesznek olyan nehézfegyverzetű ezredek, amelyek az orosz hadsereg tagjaként szerepelnek, de a valóságban ellátásukat, élelmezésüket, a pénzbeli ösztönzőket, és bizonyos esetekben talán még az életüket is (ami harci körülmények között gyakran közvetlenül kapcsolódik a normális ellátáshoz) valamelyik regionális vezetőnek köszönhetik. Ellenben a fegyvert és a lőszert a hadseregtől kapják.

Ebből a szempontból Ramzan Kadirov lehet a legnagyobb talány, ugyanis Csecsenföldnek minden más „szövetségi szubjektumnál” több ilyen lokális fegyveres ereje van, ami egyenesen Kadirov és környezete irányítása alatt áll, viszont a felszerelést Moszkvától kapták, adott esetben még légvédelmet is, ami felveti a kérdést, hogy az Oroszországi Föderáció légierején kívül mi ellen fognak vele védekezni? Ahogy egy csecsen biztonsági tiszt fogalmazott:

„Senki sem tudja, hogyan viselkedne Kadirov, ha Vlagyimir Vlagyimirovics hirtelen rátámadna. Vajon Kadirov ugyanolyan lojális marad-e a központi kormányhoz, ha Moszkvától megtagadják tőle a megnövelt pénzügyi támogatást, vagy visszatér ahhoz, ahogyan elődei az 1990-es években Csecsenföldön üzleteltek, és ha megpróbálják megbékíteni, el akar-e szakadni Oroszországtól?”

Kadirov a legsötétebb ló ebben a játékban, de a többi regionális kormányzó is veszélyessé válhat: most, amikor Putyin már nem lesz fiatalabb, nem túl bölcs dolog arra bátorítani a regionális vezetőket, hogy hozzák létre saját zsebhadseregeiket. Ez nem a legjobb megoldás az ország stabilitásának biztosítására. Nem tudni, hogy a jelenleg kifogástalan kormányzók mivé válnak, ha az egyetlen erős uralkodó, akit ismernek, hirtelen a másvilágra távozik. Ez a módszer valóságos garancia lenne egy orosz szétesésre. De folytatják a toborzást, mert szükség van a katonákra.

Röviden összegezve: a mozgósítás és toborzás mindhárom formája, melyeket most gyakorolnak, veszélyes lehet a központi kormányzatra nézve. Abbahagyni azonban nem lehet őket, mert akkor a háborút kell feladni, ami szintén járhat a kormányzat bukásával.

A játékban győzni nem, lehet, döntetlent elérni nem lehet, a játékból kiszállni már nem lehet.

Vlagyimir Putyin sarokba szorította saját magát.

Szele Tamás