Napok óta latolgatja a világ, hogy merre fordul az ukrajnai háború sorsa az orosz mozgósítás után, egymást érik a különböző forgatókönyvek, de bármilyen forrást olvasok, a Novaja Gazetától Duginig, mindegyik számításba veszi annak a lehetőségét, hogy Oroszország nukleáris fegyvert fog bevetni. Van ennek realitása? És ha megteszi, mi lesz utána?

Az én nemzedékem – 54 éves vagyok – a hidegháború idején nőtt fel, és számunkra kézenfekvő volt a M.A.D.-doktrína, a kölcsönösen biztosított megsemmisítés lehetősége bármely nukleáris fegyver alkalmazása esetén, a bolygó akármelyik pontján, hiszen alapvetően kétpólusú világban gondolkodtunk. Ami azért annyira nem volt kétpólusú, Kína már az 1970-es évek végétől harmadiknak számított és a nyolcvanas évektől felkerült a táblára az Európai Unió is, de katonai szempontból a közvélekedés két részre osztotta a bolygót, a NATO és a Varsói Szerződés érdekszférájába, abban pedig senki sem kételkedett, hogy ha az egyik szférát atomtámadás érné, a másik azonnal válaszolna, teljes erejével, tehát órák alatt pusztulna el az emberi civilizáció.

Tulajdonképpen a mostani orosz nukleáris zsarolás-politika is erre a gondolkodásra épít, pedig egyáltalán nem biztos, hogy egy taktikai atomfegyver harctéri bevetése világháborúhoz és végpusztuláshoz vezetne, viszont – végzetes hiba volna Oroszország részéről.

Egyáltalán, milyen esetben kerülhetne sor erre?

1. Ha az orosz mozgósítási törekvések csődöt mondanak. Alig pár napja zajlik a mobilizáció, de mintha szándékosan a lehető legrosszabb módon szervezték volna meg, szolgálatra alkalmatlan, beteg, idős embereket hívnak be, extrém esetekben (ha egészségügyi dolgozók) hölgyeket is, letartóztatott háborúellenes tüntetők kezébe nyomják a behívókat, és nemzetiségi területeken olyan is előfordult már, hogy falvak teljes férfilakosságát vitték el. Az érintett, katonaköteles korú réteg menekül és bujkál ahogy tud, és egyáltalán nem tűnik lehetetlennek, hogy a mozgósításból nem a Dugin és más propagandisták által vizionált „kormánypárti népfelkelés” vagy „népi háború” lesz, hanem egy hatalmas, össz-orosz szabotázs, nem sikerül összeverbuválni még a minimális, háromszázezer újoncot sem.

2. A másik lehetőség, hogy sikerül a mozgósítás, ilyen vagy amolyan mértékben, de a rosszul felszerelt, kutyafuttában kiképzett állomány, amit lassan, adagolva küldenek az első vonalba, egyáltalán nem váltja be a hozzájuk fűzött reményeket. Egy következő, újabb mobilizáció akkora társadalmi elégedetlenséget váltana ki, amit még Putyin sem kockáztatna meg, tehát azzal kell gazdálkodnia, amije van.

Ha nem sikerül a mozgósítás után látványos sikereket elérni, vagy ha maga a mozgósítás mond csődöt, valóban nehéz helyzetbe kerül a Kreml. Hosszú ideig nem húzhat egy állóháborút, amiben időről időre komoly vereségeket is szenved, maga a konfliktus is elég érthetetlen és épp ezért nem igazán népszerű az orosz átlagpolgár számára (nem véletlen, hogy Seremetyevón és a grúz határon állnak sorba, nem pedig a toborzóirodák előtt), tehát egy ilyen reménytelenné váló helyzetben bizony elképzelhető, hogy utolsó lehetőségként a moszkvai vezetés megpróbálkozik az atomfegyver bevetésével.

Így talán, de csak talán ki tudnának kényszeríteni valamiféle béketárgyalásokat, de a következmények beláthatatlanok lennének.

Először is: stratégiai, városok és nagy területek elpusztítására alkalmas nukleáris fegyver bevetéséről szó sem lehet egy olyan országban, amely közvetlenül szomszédos az Oroszországi Föderációval, mert elég, ha megfordul a szél, és a radioaktív szennyeződés orosz területeket pusztíthat ki. Csak taktikai atomfegyver harctéri alkalmazása elképzelhető, mondjuk Iszkander rakéta segítségével. Ilyenkor mi történik?

A Novaja Gazeta és az EUobserver arról írt igen érdekes tanulmányt, ami egy ilyen csapás után következik. Nos: távolról sem biztos, hogy elkezdenének potyogni az égből a stratégiai robbanófejek és eljönne az Armageddon. Mint írják:

„Rendkívül nehéz megjósolni egy ilyen nukleáris csapás következményeit, de azok valószínűleg nagyon kedvezőtlenek lennének Oroszország számára. Először is, egy nukleáris csapást nem az erő, hanem a gyengeség jeleként, szélsőséges, kétségbeesett lépésként értékelnének. A NATO kénytelen lesz reagálni Oroszország nukleáris támadására, és még határozottabban fellépni vele szemben. Kétséges, hogy Ukrajna hirtelen abbahagyja a védekezést.”

Ráadásul maga Putyin ismerte el beszédében, hogy a front több, mint ezer kilométer hosszú. Ukrán oldalon nincsenek nagy harccsoport-koncentrációk, tehát egy taktikai nukleáris csapás katonailag nem valószínű, hogy többet érne el, mint a hagyományos hadviselés. Ellenben orosz oldalon ugyanolyan pusztítást végezne, mint az ukrán erők között, ami meglehetősen rossz hatást gyakorolna az amúgy sem acélos orosz katonai morálra. A civil lakosság válasza az orosz hátországban még negatívabb lenne.

A nemzetközi reakciók pedig nem ismernének kegyelmet. Oroszország helye az ENSZ Biztonsági Tanácsában valószínűleg megkérdőjeleződne, és számos, Oroszországot jelenleg hallgatólagosan támogató ország – például Kína – átgondolná álláspontját. A nyugati szankciók még keményebbé válnának, akár a teljes blokádig is eljuthatnának. Moszkva egy atomfegyver bevetésével a második világháború után kialakult teljes nemzetközi szabály- és megállapodás-rendszert is romba döntené. Ukrajna és minden más szomszédos ország számára egy dolog válna világossá: Oroszország egzisztenciális fenyegetést jelent. Ha Moszkva nem kapja meg amit akar, akkor atomfegyvereket használ. Az egyetlen logikus válasza ezeknek országoknak erre a lépésre az lesz, hogy megpróbálnak saját hozzáférést szerezni a nukleáris fegyverekhez.

Drága játék? Nagyon drága, de már jó néhány kisebb ország is összegründolta rá a pénzt, például Pakisztán sem a magas életszínvonaláról híres. És ha ők meg tudták oldani anyagilag, mások is meg tudják. Csak akkor a hidegháborús nagy kölcsönös fenyegetettség helyébe sok kicsi lép. Nem két nagy tábor áll majd szemben egymással, hanem mindenki mindenkivel. És igen, voltak már európai országok részéről is kísérletek saját nukleáris fegyver fejlesztésére, sőt, egy ideig közös európai atom-arzenálon is gondolkodtak.

„Svédország például a háború után saját nukleáris fegyverprogrammal rendelkezett, és a legújabb kutatások szerint Stockholm sokkal közelebb állt a nukleáris fegyverek birtoklásához, mint korábban gondolták. Ezenkívül az 1950-es években Konrad Adenauer német kancellár kormánya Franciaországgal és Olaszországgal együtt egy európai bomba gondolatát fontolgatta. 1957 novemberében Franz Josef Strauss német védelmi miniszter titkos megállapodást írt alá párizsi és római kollégáival, hogy Európa függetlenítse magát az amerikai nukleáris ernyőtől. Ezt az elképzelést később elvetették, mivel Charles de Gaulle azt akarta, hogy Franciaországnak saját nukleáris fegyverei legyenek. Ezt követően a közös európai bomba ötlete soha nem valósult meg.”

Ha azonban minden kis országnak volna atomfegyvere, létrejöhetne egy kényes egyensúly, de nagyon kéne rá vigyázni. Nincs olyan diktátor vagy zsarnok, amelyik ne álmodozna saját atom-arzenálról, melynek birtokában megpróbálhatná ugráltatni akár az egész világot is (Kim Dzsongun űzi ezt a sportot, bár mérsékelt sikerrel), de ha mindenkinek van ilyenje, ugráltatásról szó sem lehet. Ellenkezőleg: olyan udvarias lenne minden ország még a halálos ellenségével is, mint még soha a történelem folyamán, hiszen bárki odacsaphatja a bombáját, ha megsértődik. Jobb vigyázni, hogy ne legyen harag.

Ezzel együtt is okosabb lenne a Tomi Huhtanen által a cikkben javasolt módszert követni ugyanis a sok kis atomhatalomból álló Európai Unió könnyen széteshetne. Huhtanen egy korábbi ötletet, a Heusgen-tervet fejleszti tovább. Annak az lett volna a lényege (Heusgen Angela Merkel biztonságpolitikai tanácsadója volt), hogy Németország indítson stratégiai párbeszédet Franciaországgal arról, hogy Európa miképpen tudna közösen hozzájárulni az Oroszországgal szembeni nukleáris elrettentéshez. A német kormány és más uniós tagállamok anyagilag is részt vehetnének Franciaország nukleáris fegyverprogramjában, cserébe a francia nukleáris fegyverek tervezéséért és más uniós országokban történő telepítéséért.

Most egy Franciaország által vezetett páneurópai nukleáris fegyverprogramot lehetne a Heusgen-javaslat alternatívájaként bemutatni. Macron elnök 2020-as javaslata megnyitotta az utat egy ilyen fejlődés előtt. Ezenkívül az Egyesült Királyságnak a programba való bevonása beillesztené az Egyesült Királyságot a közös európai védelembe, ami az ukrajnai háború ügyében már most is fennáll.

Ha ez így megvalósulna, a kisebb uniós tagállamok mentesülnének a fegyverfejlesztés költségei alól, ellenben élveznék a nukleáris elrettentés védelmét, és az Európai Unió is egységesebbé válna. Tehát Oroszország egy taktikai nukleáris fegyver bevetésével életre hívná az Európai Uniót, mint erős és egységes atomhatalmat. Ami elképzelhető, hogy nem célja.

Bár az sem volt célja, hogy Finnország és Svédország belépjenek a NATO-ba, mégis elérte.

Amennyiben Vlagyimir Putyin nem akar egy csapásra végezni a világ Oroszországon kívüli részével, és ahhoz azért nincsenek meg az eszközei, úgy szembe kell néznie a ténnyel: egy taktikai nukleáris fegyver alkalmazásával csakis magának ártana. A csodafegyverei, amikkel a világot riogatja, vagy nem léteznek, vagy nem azt tudják, amit elvártak tőlük(bár a legtöbbjük tényleg csak papíron, esetleg műanyag makett formájában készült el, mint például a Sahmat-rendszer), szóval marad a hagyományos hadászat, azzal kell eljusson ennek a háborúnak a végére. Így vagy úgy.

De ne sírjon, Vlagyimir Vlagyimirovics, tudok én magának egy igazi csodafegyvert mondani, ráadásul nagyon olcsó is. Emlékszik maga a Steven Seagalra? Hogyne emlékezne, maga adott neki orosz állampolgárságot még 2016-ban, meg nevezgette ki mindenféle különleges nagykövetté. Utoljára Olenivkában próbált szakérteni, persze a maga szája íze szerint.

Na, látja, hogy emlékszik. Őt kéne behívni egyedül, őt kéne kiküldeni a frontra, ő akkora szuperhős, hogy egymaga elbánik a teljes ukrán hadsereggel, fogával kapkodja el a lövedékeket, puszta kézzel morzsolja szét a harckocsikat, a nézésétől is lepotyognak a rakéták. Így meg lehetne spórolni mindent: mozgósítást, atomfegyvert, következményeket. Ő maga lenne a csodafegyver.

Hogy ne marháskodjak, ez egy valódi háború, nem egy film?

Azt én tudom, azt hittem, a viselkedéséből, kedves Vlagyimir Vlagyimirovics, hogy maga nem tudja.

Akkor viszont vegye komolyan a dolgot és azonnal hagyja abba.

Más ugyanis nem tudja maga helyett abbahagyni.

Szele Tamás