Azért ez nem kicsit kínos, hanem nagyon. Értem én, hogy nehéz volna most bármit is mondani, de az azért erős túlzás, hogy idén nem lesz október huszonharmadika. Mármint a naptárból még nem hagyják ki – az talán jövőre lesz – és marad szabadnap, nemzeti ünnep, de a kormánypártok központi megemlékezése (a miniszterelnök 23-án a zalaegerszegi Mindszentyneum ünnepélyes átadásán fog megnyilvánulni) Orbán Viktor beszédével együtt elmarad.

Sőt, értelemszerűen Békemenet sem lesz, mert azt szokta lezárni ez a beszéd. „Ha nincs farka, kutya se legyen” – gondolhatták a szervezők, és lőn.

Nekem személy szerint némi könnyebbséget jelent, hogy így alakult, ugyanis vasárnap elmarad a szokásos, menetrendszerű bolondokháza, amire minden nemzeti ünnepen sor kerül, úgymint: az Orbán-beszéd meghallgatása → közben jegyzetelés → mit mondott, hogy mondta? → leirat készítése → a hivatalos leirat megjelenése → a kettő nem fedi egymást, a hivatalos változatból egész bekezdések hiányoznak → akkor most mi legyen? → mindegy, írunk valamit, ami nem perelhető.

Ehelyett foglalkozhatok a friss hírekkel. Nem fog nagyon hiányozni a szónoklat, az már biztos. De miért marad el?

Azt hivatalosan nem tudni. A Magyar Nemzet közölte ma reggel:

„Hollik István, a Fidesz kommunikációs igazgatója lapunknak elmondta, hogy idén a kormánypártok nem tartanak külön ünnepséget. (…) A Fidesz–KDNP politikusai méltóképpen fognak megemlékezni az 1956. október 23-i forradalom évfordulójáról. Továbbá elárulta, hogy helyi, választókerületi szinten lesznek majd megemlékezések a 66 évvel ezelőtti forradalmi eseményekről.”

Elárult más dolgokat is, amikkel most nem foglalkoznék, maradjunk ennél. Hollik szavaiban csak látszólagos az ellentmondás, ugyanis a Fidesz–KDNP politikusai tényleg most emlékeznek meg először méltóképpen 1956 forradalmáról: mármint ahhoz képest, mennyi demagóg marhaságot szoktak összebeszélni a témáról az elmúlt több, mint harminc évben, az tényleg méltóbb megemlékezés, ha hallgatnak. Esetleg választókerületi szinten is megtehetnék.

1956-tal már amúgy is megtettek mindent, ami az eszükbe jutott, a még élő résztvevők hüledezve nézték, hogy szabták át a hatvanadik évforduló alkalmából az eseményeket, hogy tüntettek el fontos személyeket, tettek a helyükre másokat és hogyan lett Pruck Pálból Dózsa László Ezerkilencszáznegyvenkettő. Ez sem volt elég, lassan kezdett az állami propaganda ott tartani, hogy Orbán Viktor vívta meg személyesen 1956 véres harcait, születése előtt, és még győzött is.

Hát, ha csak úgy nem volt...

De miért marad el az idei beszéd és Békemenet?

Azért, mert komoly politikai problémákat vetne fel. A jelenlegi kormányzat tizenkét évvel ezelőtt úgy határozta meg magát, ha kimondatlanul is, hogy a politikájuk egyrészt alapvetően „nemzeti”, másrészt pragmatikus, hiszen ami jó az országnak, az is nemzeti. Ez egy nagyon kényelmes alap volt, ugyanis ha olyant műveltek, ami az általuk feltételezett jobboldali választói körnek tetszhetett, akkor semmi baj (így lett minden „nemzeti”, még a dohányboltok is), ha meg másfélét, akkor azt mondhatták, hogy „de hasznos, tehát mégis nemzeti”. Szabadalmuk volt tehát mindenre.

Mármost 1956 forradalmát egyébként is nehéz volna egyértelműen ilyennek vagy amolyannak, jobboldalinak vagy baloldalinak, konzervatívnak vagy liberálisnak, nemzetinek vagy kozmopolitának nevezni, mert pontosan annyiféle volt, ahányan részt vettek benne, Faludy ’56-ja nem azonos Mindszenty ’56-jával, legfeljebb egy helyen és egy időben zajlott. Abszurd, de ilyen a magyar történelem. A magyar kormányzat egyértelműen kimazsolázta magának a neki tetsző személyeket és történéseket abból a rövid, de nagyon eseménydús időszakból, a többit jó esetben a feledésnek adták át, rosszabb esetben le is tagadták. Egy tétel viszont szükségképpen megmaradt: 1956 forradalmát szovjet páncélosok tiporták el.

Enélkül semmi értelme nem volna az egésznek, hiszen nem is lenne miről megemlékezni. Csakhogy a Fidesz-KDNP kormányzat politikájának a másik sarokköve a feltétlen Putyin-barátság. Nem oroszbarátság: kapásból fel tudnék sorolni akárhány oroszt, rendszerint tehetséges, alkotó embereket, akik kicsit sem barátai Putyinnak, Akunyintól Gluhovszkijig, Bikovtól Latinyináig, Muratovig, Szoldatovig, Luzinig és tovább. Ők az orosz kultúrának barátai, mint magam is, az orosz elnöknek és politikának nem. Sőt, mondhatni ellenkezőleg. Van ez így.

Hogy az Orbán nevével fémjelzett politika mitől lett szervilisen putyinbarát, arról lehetne vitatkozni, szokás is, de hogy az lett, kétségtelen. Most is az, szembekerülve teljes gazdasági, politikai, diplomáciai és katonai szövetségrendszerünkkel, valamint a józan ésszel is. Amint a nemzetközi „identitárius” szélsőjobboldal is Moszkva pénzéből és Dugin szellemi emlőiből táplálkozott idén február 24-ig. Tagadták de így volt, elég Marine le Pen támogatásainak utána nézni. Mondhatnék olyan magyar politikust és volt politikust, nem is egyet (a paletta mindkét oldaláról), akik úgy jártak Moszkvába anyagi és szellemi táplálékért, mint én a szomszéd kínai büfébe. Viszont maradjunk a témánál: ott tartottunk, hogy az elvtelen putyinbarátság soha nem volt annyira feltűnő, mint most, tegnap is sikerült kimaradni az ukrán fegyveres erők kiképzését segítő katonai misszióból, kimutatni hűségünket a cár atyuska iránt, és a Kreml soha nem is követelte (és figyelte) annyira ezeket a gesztusokat, mint manapság.

Ezzel együtt is feleslegesek: Magyarország nem került le az orosz külügyminisztérium „barátságtalan államokat” felsoroló listájáról.

„Jó, de kapunk majd olcsó gázt a Török Áramlaton keresztül, míg Berlin meg fog fagyni!” – harsan a propaganda a kormányoldalról. Dehogy kapunk. A Török Áramlatot már hetekkel ezelőtt le kellett volna zárni, mert kivitelezhetetlen a karbantartása, pont akkor fogják ezt megtenni Moszkvában, amikor épp kedvük tartja, és ebben semmiféle gesztus vagy megalázkodás, talpnyalás nem fogja az orosz politikát megakadályozni.

Mindenesetre tizenkét év alatt a kormányoldalnak sikerült egy annyira putyini világképet kiépítenie a szavazói körében, hogy Sz. Bíró Zoltán, a kiváló Oroszország-szakértő úgy látta tavasszal: csak két-három évvel járunk Oroszország mögött politikai szempontból. Igaza van: voltak törvényeink, például az azóta visszavont „Stop Soros”, amit egyenesen az orosz jogból emeltek át, a sajtó befolyásolása, az emberi jogok kezelése is ezt mutatja. Sokan hisznek ebben a tilalmakra és tekintélyekre épülő jövőben, és mind azt hiszik, hogy ők lesznek benne a bojárok. Ugyan, kérem: ők a muzsikok lesznek, de mire rájönnek, hogy a szerszám rossz végén állnak, késő lesz. Ezzel együtt rengeteg hazai híve van a dugini-putyini „orosz világnak”, akad olyan is, amelyik „magyar világnak” hiszi. Nem az.

Orbán Viktor most azért nem mond beszédet, mert az jelen helyzetben minden körülmények között ütközne a „putyini világgal”. Ezt korábban próbálták legendákkal megoldani (1956-ban nem is oroszok, hanem ukránok jártak Magyarországon, a szovjetek sosem voltak oroszok, blablabla...) de nem igazán ment, 1956. november negyedike akkora történelmi sokk, hogy ilyen rövid idő elteltével képtelenség letagadni.

Ha most Orbán elmondana egy putyinbarát beszédet, azzal a szavazóinak legalább negyven százalékát elveszítené. Sőt, szembekerülne saját első komolyabb szónoklatával is, ami beemelte őt a magyar belpolitikába 1989-ben, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén, és amelyben még azt mondta:

„Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. (…) Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.”

Ugyan az orosz csapatok akkor már hónapok óta vonultak kifele, de nyitott kapukat döngetni mindig eredményes dolog, politikushoz méltó. Ezzel a beszéddel „kergette ki egymaga” az oroszokat, mármint a hívei szerint, még ha nem is kergetett meg vele senkit, akkor is ez emelte őt piedesztálra. Ez a politikai identitásának az alapja, ez ellen nem fordulhat.

Ha meg reális beszédet mondana, a valós tényekről, akkor is elveszítené a támogatásának negyven-hatvan százalékát – azokat a szavazókat, akik elhitték sok év propagandájának, hogy Putyin hozza majd el nekik a földi mennyországot. Ezt sem engedheti meg magának.

Moszkva kegyeiből pedig végleg kiesne.

Próbálkozott október 14-én a kibékíthetetlen ellentét elmismásolásával a Kossuth Rádióban, de nem sikerült:

„1956-ban mi nem azért harcoltunk, mert azt gondoltuk, hogy le fogjuk győzni a Szovjetuniót. Azért vállaltunk egy forradalmat és egy szabadságharcot, hogy kikényszerítsük a tűzszünetet meg a béketárgyalást.”

– viszont ez akkora ostobaság, hogy értékelhetetlen is, szóba sem került akkor még ilyesmi. Egy ember ment el tárgyalni 1956-ban az oroszokkal, ő sem békéről, hanem átmeneti csapatkivonásokról, Maléter Pál, ki is végezték, aznap, amikor Nagy Imrét. Orbán egyszerűen átírta a történelmet pillanatnyi érdekből. Hátha nem veszik észre. Észrevették.

Orbán Viktor 2022. október 23-án nem tudna olyant mondani, amivel nem árt saját magának.

Ezért nem tart beszédet. Kétfélét hazudott, két külön párhuzamos világot, és egyiket sem akarja lerombolni.

Márpedig legalább az egyiknek pusztulnia kell. Ideális esetben mindkettőnek.

Hogy ennek mi lesz a vége? Nem tudnám megmondani.

Csak azt tudom, hogy álmomban két Orbán Viktor voltam és szóba se álltam egymással.

Szele Tamás