Mivel ma nem omlott össze egyetlen front sem, van időnk kicsit elmerengeni az ukrjanai háború menetén. Azon nem, hogy miért vívják vagy honnan tart és hova, ugyanis olyan eleven ember nem létezik, aki ezt tudná, ideértve Putyint, a moszkvai védelmi minisztériumot, Sojgut, sőt, Prigizsint és Kadirovot is. De azon lehet gondolkodni, hogy mi várható.

A pár nappal ezelőtti és az azt megelőző, október 10-i tömeges rakétatámadásból is láthatjuk, hogy az orosz hadvezetés változtatott a stratégiáján és taktikáján is. Míg a háború elején a megszállás kiterjesztése volt a fő céljuk, aztán az elfoglalt területek minden áron való megtartása és nagyobb városok elfoglalása – mindkét esetben részsikereket értek el, Kijev alól vissza kellett vonuljanak, Liszicsanszkot és Szeverodonyecket pedig elfoglalták ugyan, de hatalmas árat fizettek értük – most világos, hogy Ukrajna civil és energetikai infrastruktúráját próbálják távolról elpusztítani, a legtöbb front befagyasztásával (Donyeckben napi 100-500 métereket hullámzanak ide-oda az arcvonalak, gyakorlatilag stagnálnak, hiába mondja Prigozsin, hogy „ez egy modern háborúban normális”, mert nem az). Illetve Herszonban valami csúnyát tervezhetnek, mert szabályosan kiürítik a településeket, deportálják – az ő szóhasználatukkal: evakuálják – a civil lakosságot, és a helyükre frissen mozgósított alakulatok kerülnek, egyes szemtanúk szerint civil ruhában, ami a hadviselés és a nemzetközi egyezmények teljes felrúgása volna, de ott még nem tartunk, hogy értsük, mit akarnak ők azon a tájon. Attól tartok, ők sem tudják igazából. Mintha több haditerv érvényesülne egyszerre mostanság. Az egyik a Nova Kakhovka-i gát átvágásával könnyítené meg az orosz alakulatok visszavonulását – de ahhoz minek a civil ruhás újoncok? – a másik lenne az utóvédharccal biztosított visszavonulás, de utóvédnek csak harcedzett egységek alkalmasak, szóval ezt majd még meglátjuk, akkor is, ha semmi kedvünk hozzá.

Mindenesetre valódi csapatmozgások Herszonban vannak, véres anyagháború Donyeckben, és ezzel párhuzamosan működik az infrastruktúra elleni harc, ki tudja, meddig, ki tudja, miből. Pár napja azt írtam:

„Moszkvának egész egyszerűen már túl kevés a precíziós fegyvere egy rakétákkal, drónokkal és cirkáló rakétákkal kivívott győzelemhez.”

Ezt most is tartom, bár a rakéta- és drónutánpótlás megoldódni látszik valamennyire – Iránból. Még Jurij Ihnat, az ukrán légierő szóvivője is „a legkomolyabb fenyegetésnek” nevezte az iráni ballisztikus rakéták potenciális alkalmazását az orosz fél részéről, ugyanis azok ellen sokat tenni nem lehet, 300-700 kilométeres távolságról érkeznek, meredek pályán, a világűrt is érintve – az iráni eszközök az orosz Iszkandereknek felelnek meg (bár az csak kvázi-ballisztikus), de alapvetően ezek mind úgy működnek, mint a régi német V–2. És az sem nyerte meg a második világháborút a Harmadik Birodalomnak, pedig másnak még hasonlója is csak elméletben volt.

Tehát nem arról van szó, hogy „megjöttek az iráni rakéták, Ukrajna adja meg magát”, mert először is, még meg se jöttek. Másodszor: nem tudjuk, mennyi érkezik, milyen úton, és azt sem, hogy a polgárháború szélén tántorgó Irán egyáltalán képes és hajlandó lesz-e teljesíteni az ígéreteit és szerződéseit. De milyen az orosz hadiipar helyzete? Azé az orosz hadiiparé, ami leginkább számítógépes animációk készítésében jeleskedik, és a csodafegyverei rendre tervnek vagy prototípusnak bizonyulnak?

Nos, ma nem lesz szó csodafegyverekről, csak olyanokról, amiket már láttunk működni. A Novaja Gazeta Evropa járt utána, miből mennyit képes gyártani az Oroszországi Föderáció.

Kezdjük a harckocsikkal. Ezeket főként az Uralvagonzavodban és a Kurganmashzavodban készítik, csak épp nem a legjobb körülmények között. Már a háború előtt megmutatkoztak az orosz hadiipari komplexum alapvető hibái: például az, hogy az állami védelmi szerződések árrése minimális. Ez a szovjet időszak öröksége, amikor a termelési költséget önköltség és egy bizonyos haszonkulcs – mondjuk 5-15% – összegének tekintették. Ha egy harcjárművet 2,5-3 millió dollárért adtak el exportra, az orosz védelmi minisztérium legfeljebb egymillió dollárt fizetett érte. Ilyen körülmények között a vállalatok számára nem volt túl jövedelmező az állammal való együttműködés. A forrás felidézi, hogy a Kurganmashzavod több egymást követő évben nem teljesítette az állami védelmi megrendelést, ugyanakkor szabályosan leszállította a BMP–3-asokat az Egyesült Arab Emírségeknek és Malajziának.

Jó, ez most kiesik, háború van, de például az Uralvagonzavod 400 harckocsira kapott megrendelést nem sokkal az Ukrajnával való konfliktus kezdete után. A vállalat sajtószolgálata szerint a megrendelés várhatóan 2024-re teljesíthető. Viszont miután a frontokon megkezdődtek a nagyarányú eszközveszteségek, a határidőt jelentősen megszigorították. Itt jön az a gond, hogy habár munkaerő még akadna, a gyártási folyamat sikere nem szorgalom kérdése. Egy harckocsi előállításához fémre, lövegre, motorra, elektronikára, rádiókra, optikára és egy sor más összetett mechanizmusra és egységre van szükség. Mindezt a jelenlegi szerződések alapján kellene megvásárolni, és nem lehet a lehető leggyorsabban hozzájutni. Nem történt korábban készletezés, nem számítottak szankciókra. Így viszont sovány a termelés.

Az Uralvagonzavod jelenlegi kapacitását évi 200-250 tankra becsülik. A Medvegyev volt orosz elnök gyárlátogatásáról szóló riportban szereplő felvételekből kiderül, hogy a szovjet időkben évente több ezer harckocsi gyártását lehetővé tevő futószalag helyett ma már kézzel szerelik össze az új termékeket – ugyanis a futószalag elromlott és nincs másik. Ahogy alkatrész és nyersanyag is alig jut. Az Armata-gyártósor például még meg sem épült, pedig már el is lopták a rá szánt pénzt az utolsó kopejkáig, tehát a sokak által „legyőzhetetlennek” vélt harcjármű sorozatgyártása pillanatnyilag lehetetlen. Amit mégis próbálnak termelni belőlük, azt ugyanabban a műhelyben szerelik össze, mint a T–90-eseket és a T–72-esnél alapvetően nehezebb és nagyobb harckocsikat, még akkor is, ha nem rendelkeznek a szükséges felszereléssel.

Míg korábban a harckocsikat több tíz darabos tételekben szállították, ma már nem ritka, hogy esetenként 5-10 harckocsit szállítanak a csapatoknak. Az UVZ-nél a legtöbb munkát jelenleg a T–72 B3M-en végzik, de a fejlett T–90M egy tétele nemrég került leszállításra – csak hát kis mennyiségben. Komoly gondot jelent a nem megfelelő minőségű lövegacél.

De mi a helyzet az orosz gyártású rakétákkal?

„- Az orosz védelmi minisztérium nem közöl adatokat a legyártott, a hadszíntéren használt vagy ott elveszett felszerelések számáról – magyarázta Pavel Akszjonov, a BBC tudósítója a Novaja Gazeta Europe-nak. – Azt például, hogy Oroszország mennyi rakétát gyárt, csak közvetett mutatók alapján tudjuk megítélni: a kilövések száma szerint és annak alapján, hogy milyen rakétákat használnak. A krími híd bombázását követő tömeges ukrajnai rakétazápor során Tornado S, S–300, X–101, X–55, Kalibr, Iszkander rakétákkal és drónok bevetésével támadták Ukrajnát. Ugyanakkor továbbra sincs információ arról, hogy hány adott típusú eszközt lőttek le, vagy hány találta el a célpontokat.”

Október 10-én 87 rakétaindításról tudunk egy nap alatt, összehasonlítási alapul álljon itt az adat, miszerint az orosz védelmi minisztérium jelentése szerint 2015. október 7. és 2017. november 3. között indítottak összesen 99 rakétát szíriai célpontokra. Maga az indítás is körülményes: míg az amerikaiak ezeket az eszközöket rombolókról szokták indítani, melyek fedélzetén átlagosan 90 szokott lenni belőlük, az orosz rakétákat olyan korvettekről és fregattokról indítják, amelyeknek egyenként csak 8 vagy 16 indítóállása van. A nukleáris meghajtású Admiral Nahimov (korábban Kalinyin) cirkálót, amely 1999 óta készültségben van, egy éven belül visszaállítják szolgálatba, de egyedül áll majd így is a rakétahordozó kapacitásával az orosz flottában.

A Novaja Gazeta Evropa információi szerint Oroszországban nincs olyan gyártási kapacitás, amellyel a már elhasznált rakétákat pótolni lehetne. Az Almaz-Antej cég, amely a Kalibr, az S–300-as és S–400-as rakétákat gyártja, komoly gondokkal küzd, ugyanis a szankciók miatt le kellett állítsák a nyugati gépeiket – nincs hozzájuk alkatrész.

Hogy Irán mennyiben képes megoldani Oroszország rakétahiányát, az egyelőre megválaszolhatatlan kérdés, de hogy örök időkig nem láthatja el Moszkvát ezzel az áruval, az biztos. Főleg, ha arra gondolunk, hogy Irán ellen is szankciók vannak hatályban és a demonstrációk vérbefojtása csak súlyosbítja ezeket.

A drónok esetében annyival súlyosabb a helyzet, hogy azokat akár orosz, akár iráni cég rakja össze, az alkatrészeiket ez a két ország csakis Kínából képes beszerezni. Márpedig Kína nem hajlandó ebben a háborúban hadianyag-szállítási ügybe keveredni, annál fontosabb nekik az európai piac, így aztán az ajatollahok is, a bojárok is tagadják, hogy volna közöttük ilyesféle üzlet, csak éppen az egész világ tudja, hogy van. De hogy meddig lesz hozzá kínai alkatrész, az jó kérdés.

Összességében elmondható tehát, hogy a háború jelenlegi állása nem kedvez az Oroszországi Föderációnak. Ha maradnak a hadviselés jelenlegi trendjei – tehát tömeges rakétatámadások a civil és energetikai infrastruktúra ellen, tömegeket felemésztő anyagháború Donyeckben és rejtélyes hadmozdulatok Herszonban – nagyon hamar fellép a hadianyag-hiány, amit maximum iráni és észak-koreai forrásokból lehet pótolni ideig-óráig, az elesett újoncokat onnan sem, tehát nem csoda, hogy a „részleges mozgósítást” leállították, míg tart a rendes évi sorozás, csakhogy a sorkatonákat meg legközelebb jövő tavasszal lehet kiküldeni a harctérre. Mondjuk a mozgósítottakat sem lett volna szabad kiküldeni, mégis megteszik.

A Kreml ebben a helyzetben maximum annyira törekedhet, hogy minimális veszteséggel vonja ki a csapatait és a hadianyagot Herszonból, mérsékelje a veszteségeket Donyeckben és a tél folyamán próbáljon meg erőt gyűjteni, próbálja meg kiképezni a rendelkezésére álló emberanyagot.

Aztán ez vagy így fog történni, vagy sem.

Senki se számítson békére egyhamar, de egyik vagy másik fél győzelmére sem.

Szele Tamás