Azzal kell kezdenem, hogy nem fűz különösebb ellenszenv a Newsweek magazinhoz, sőt, valamikor – úgy 2001-02-ben – különösen kedveltem, sok segítséget adott akkori munkámhoz, ugyanis abban az időben színes hírrovatot szerkesztettem egy olyan sajtótermék számára, aminek a példányszáma minimális volt, olvasottsága szintén, viszont üzleti okokból valamiért minden hónapban meg kellett jelennie.

Mostani eszemmel már tudom, hogy valami pénzt moshattak át rajtunk keresztül, de akkoriban nem jött rosszul a minimálbér, amit havonta körülbelül három nap munkáért kaptam, és ebből tudtam rendezni tetemes tartozásaimat. Az egy másik Newsweek volt, aminek az írásai alapján dolgoztam, egy megbízható, világszintű hetilap: a mostani is világszintű, de a megbízhatósága olyan, amilyen. Nagyon sajnálom, hogy az elmúlt két hét folyamán már harmadszor kerülök szembe csak ezeken a hasábokon a nagy múltú lappal, de nem tehetek róla, ha a múltjához képest a jelene – fogalmazzunk így – eltörpül. És még azt is tudom, miért, meg is írtam egy másik lapba nemrég. A Newsweeknél pár évvel ezelőtt komoly gazdasági gondok jelentkeztek, a tulajdonosi kör is változott, átszervezték a munkát elég alaposan, és most egy „teljesítményorientált”, magyarul klikkvadász lájkgyárként üzemel, erős alt-right befolyás alatt. A munkatársakat már nem jutalmazzák, ha sok az olvasó, hanem az a jutalmuk, hogy nem kerülnek utcára. Szóval ez áll a színvonal meredek csökkenése mögött.

Az elmúlt hetekben először azon akadtam fenn, hogy azt állították – hamis bizonyítékok alapján – hogy 2021-ben Putyin Japánt kívánta megtámadni, nem Ukrajnát, ezt betudtam akkor a rosszul értelmezett szenzációhajhászatnak, klikkvadászatnak és esetleg egy orosz dezinformációs műveletnek. Mikor múlt héten a Mozart-csoportról írt riportjukat értelmezte félre a magyar sajtó, nem volt rájuk egy rossz szavam sem, mert nem ők hibáztak. De ez a mostani, jobban mondva december hatodikai írásuk mindennél messzebb megy. Igaz, még erre is volna egy annyi halovány mentségük, hogy nem a munkatársaik írták, hanem külsős meghívottak, és a „Vélemény” rovatban jelent meg.

Attól még van akkora marhaság, hogy én magam is csak véletlenül bukkantam rá, tanulságos is, hogyan: szemlézte az ultraputyinista orosz Cárgrád TV honlapja majd rábukkantam a magyar hirado.hu-n is. Ezek után kíváncsi lettem az eredetire, elolvastam – bár ne tettem volna.

Az írás, melyet David H. Rundell és Michael Gfoeller jegyez, magán viseli a propaganda és a demagógia összes stílusjegyét. A szerzőpáros különben neves, bár kicsit különös módon: ahány közlésükkel találkoztam, mindegyiknek azonos volt az utolsó bekezdése:

„David H. Rundell a szaúd-arábiai amerikai nagykövetség korábbi misszióvezetője és a Vision or Mirage, Saudi Arabia at the Crossroads című könyv szerzője. Michael Gfoeller nagykövet az Egyesült Államok Központi Parancsnokságának korábbi politikai tanácsadója. Tizenöt évig szolgált Kelet-Európában és a volt Szovjetunióban.”

Ez valami olyasmi, mint amikor a kormánylapokban a szignó mellé odaírják: „A szerző újságíró”. Ez gyakran szükséges, mert elég sok olyan munkatársuk van, akit inkább hinne az ember az írása alapján martinásznak vagy közúthigiéniai menedzsernek (utcaseprő), de ez a két úr a Chicago Tribune-tól a Newsweekig mindenhol és minden alkalommal bemutatkozik, akár sokadjára is. Mintha nem hinnék, hogy megjegyezték a nevüket.

De hagyjuk a formát, lássuk a tartalmat! Az írás címe magáért beszél:

„Az amerikai polgárháború tanulságai megmutatják, miért nem nyerhet Ukrajna”

Kapásból erre azt mondanám, hogy a hadtörténet meg arra tanít, hogy nem lehet egyik háború alapján megérteni a másikat. Mindig vannak hasonlóságok, időnként elég komolyak is, de két egyforma háború nincs. Az amerikai polgárháború meg különösen egyedi, egészen más kultúrkörben zajlott, más technológiai szinten, más fegyverekkel, teljesen eltérő célokkal – persze bármit össze lehet hasonlítani bármivel, de ha már a háború jellegét tekintjük, a szerzők álláspontját a cím is leleplezi, ugyanis amit az egész világ területszerző inváziónak lát, ők polgárháborúnak tekintik. Ezek szerint náluk nem szűnt meg a Szovjetunió.

„Az amerikai polgárháború első éveiben Abraham Lincoln elnök korlátozott konfliktusra törekedett azokkal a déli emberekkel szemben, akiket még mindig honfitársainak tekintett, és akikkel megbékélésre törekedett. Csak három év patthelyzet után fordult a „feltétel nélküli megadást” követelő Granthez, aki viszont William Tecumseh Sherman tábornokot bízta meg, hogy segítsen a háború döntően erőszakos befejezésében.”

Na, álljon meg a verekedés. Mi is történt Fort Sumternél, ami végül Appomattoxhoz vezetett? Ki lázadt fel ki ellen? Mindannyian tudjuk: a polgárháború azzal kezdődött, hogy a déliek kiváltak, kikiáltották a Konföderáció függetlenségét, és ők támadták meg a Sumter-erődöt. Ha erőltetnénk az analógiát, oda jutnánk, hogy a szerzők szerint Ukrajna a lázadó Dél, mely kivált a (Szovjet)Unióból, és... és izé, nem támadott meg senkit, viszont őt támadták meg. Ezen kívül Putyin lenne a békeszerető, kompromisszumra törekvő Lincoln?

„Vlagyimir Putyin orosz elnök mindössze hat hónapot várt, mielőtt a különleges katonai műveletről teljes körű háborúra váltott Ukrajna ellen. Putyin kezdeti támadása alig 150 000 katonára korlátozódott. Gyors győzelmet várt, amelyet a fő gondjairól szóló tárgyalások követnek: A Krím orosz ellenőrzése, az ukrán semlegesség és a Donbássz orosz lakosságának autonómiája, de tévedett. Putyin nem számolt Ukrajna kemény ellenállásával vagy a Nyugat masszív katonai és gazdasági beavatkozásával. Az új helyzettel szembesülve Putyin megváltoztatta stratégiáját. Most arra készül, hogy beveti a saját Sherman tábornokát.”

Hm, ezek tényleg azt játsszák, hogy Putyin Lincoln és feltételezem, hogy fel akarja szabadítani a rabszolgaságban tartott Donyecket... ehhez viszont a rabszolgaság hiányzik. Fején állna az egész, ha időnként nem dülöngélne is. Lássunk egy újabb hajánál fogva előrángatott hasonlatot:

„A hadseregeknek szükségük van vasútra, és míg Sherman szisztematikusan rombolta az Atlantába vezető síneket, Szurovikin az ukrán vasutakat ellátó elektromos hálózatot pusztítja. Ettől az ukrán városok hidegek és sötétek lettek, de úgy tűnik, Szurovikin egyetért Shermannel abban, hogy a háború kegyetlenség, és nem lehet finomítani rajta.”

Hm, az elektromosságban és a vasútban maximum annyi a közös, hogy mindkettő hálózat. A céljuk eltér, az ukrán vasút távolról sem kizárólag elektromos üzemű, ellenben a vasúttal nem világítanak és fűtenek, szóval ez a körte olyan alma, amilyen szilva nincs még egy barack.

„Oroszország mostanra háborús alapokra helyezte gazdaságát, behívta a tartalékosokat, és több százezer katonát gyűjtött össze, köztük sorkatonákat és önkénteseket egyaránt. Ez a hadsereg Oroszország legfejlettebb fegyvereivel van felszerelve, és a nyugati tudósításokkal ellentétben messze nem demoralizált. Ukrajna ezzel szemben kimerítette fegyverraktárait, és a háború folytatásához teljesen a nyugati katonai támogatásra szorul.”

Hát, azokról a legfejlettebb fegyverekről annyit, hogy elhiszem, miszerint az oroszoknak nincs jobb, de akkor régen rossz nekik. Amijük van, azt is rosszul használják – tegnapelőtt este láttam, amint a teljesen szétlőtt és lakatlan Novoszelivkában vetettek be termobarikus rakétát, azóta se értem, mi haszna volt. A demoralizáció meg mitől nem tény? Hogy a tisztelt urak azt mondták? Mert semmivel sem bizonyítják az állításukat. Az igaz, hogy sok szerencsétlen oroszt mobilizáltak, annyit, hogy se etetni, se ruházni nem tudják őket, most is keresnek másfél millió eltűnt egyenruhát, de nem lelik sehol. Egy éhes és fázó hadsereg pedig állhat a morál magas fokán, de maximum a mesében.

„Amint Ukrajna gazdag fekete földje szilárdan befagyott, megkezdődik a masszív orosz támadás. Valójában ez már meg is kezdődött a fontos közlekedési csomópontban, Bakhmutban, amely egyfajta ukrán Verdun lett. Arra számítunk, hogy Bakhmut elesik, és azt jósoljuk, hogy további nyugati támogatás nélkül Oroszország jövő nyárra visszafoglalja Harkovot, Hersont és a Donbássz többi részét.”

Na, ezt nem szabad, urak, hadak idején. Jósolgatni. Épp ma olvastam egy ukrán katonai szakértő, Roman Szvitan véleményét, aki komolyan vette a fagyott talaj kérdését, és azt mondta: egyrészt nem tudni, milyen hideg lesz, a talaj vagy megfagy, vagy kiszárad, mikor véget érnek az esőzések. De ha megfagy, minden nehéz páncélos offenzívának meg kell várnia, míg legalább 20-30 centiméterig nem lesz fagyott, még jobb, ha fél méter mélyen is az. Ha ez összejött, akkor indulhat az offenzíva – mármint az ukrán. Nem az orosz. Az oroszok most is gyakorlatilag állnak Bakhmutnál, és nem azért, mert az olyan fontos közlekedési csomópont lenne, senki sem tudja, miért kell az a város nekik. Ők sem. Naponta pár tíz-száz métert haladnak előre-hátra, mikor épp hogyan sikerül. Szóval ne tessék még bevásárolni a pezsgőt arra a moszkvai diadalmenetre.

Szerzőink ezek után még szidalmazzák egy kicsit Ukrajnát és a világot, majd setét jövőt jósolnak:

„Aztán mindig ott van az események váratlan fordulata, amikor az egyik régióban a feszültségek súlyosbodnak és átterjednek egy másik régióra. Egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy Irán megelőző katonai csapást mér Izraelre. Az iráni forradalmi rezsim egyre komolyabb népfelkeléssel néz szembe. Az új izraeli kormány eltökélt szándéka, hogy megakadályozza, hogy Irán atomfegyverekhez jusson. A JCPOA haldoklik, és vele együtt az iráni gazdaság összeomlásának szankciómentesítésére irányuló remény is. Egy háború hazafias küzdelemben egyesítené Irán lakosságát, károsítaná Izrael képességét, hogy lecsapjon Iránra, és nyomást gyakorolna a Nyugatra, hogy tárgyaljon a szankciók megszüntetéséről.

Aligha kétséges, hogy az Egyesült Államokat is bevonnák az Izrael és Irán közötti konfliktusba. Ami aggaszt bennünket, az az, hogy Irán fegyverekkel látja el Oroszországot az ukrajnai háborúhoz, és Moszkva kötelességének érezheti, hogy szövetségesei segítségére siessen Teheránban. Pontosan ez a fajta dominóhatás indította el az első világháborút. Ki gondolta volna, hogy egy osztrák nagyherceg meggyilkolása egy szerb anarchista által Boszniában ahhoz vezet, hogy amerikaiak ezrei halnak meg Franciaországban? Nincs szükségünk az ismétlésre.”

Ez viszont már tökéletes ostobaság is. Azt nem kétlem, hiszen foglalkozom is az iráni válsággal, hogy Khamenei és kormánya fontolgatták egy külső háború indítását „nemzetegyesítő” céllal, akár Irak, akár Azerbajdzsán, akár esetleg Izrael ellen, de azzal már nagyon elkéstek. Ha most elküldik valahova a hadsereget és a Forradalmi Gárdát háborúskodni, otthon nekik a rendszer védelmére csak a biztonsági alakulatok maradnak és a Baszidzs milícia, akiket a tüntetők megesznek reggelire, őket meg a lebontott turbánjukra kötik fel. Nem lesznek bolondok ezt kockáztatni. Ami a Moszkvába irányuló fegyverszállítmányokat illeti, azoknak a sorsa is kérdéses: Kína épp kezdi lazítani a kapcsolatait Iránnal, valószínű, hogy nem szállítanak több alkatrészt a fegyvergyáraknak, és nem vesznek olajat sem Teherántól (mert megkapják olcsóbban az Emirátusoktól) így aztán a perzsa-orosz szövetség is elenyészik. Uraim: füstbe ment a világháborújuk! Pedig milyen szépen megjósolták.

„Talán tévedtünk. Talán nem lesz orosz téli offenzíva, vagy talán az ukrán fegyveres erők képesek lesznek megállítani azt. Ha azonban igazunk van, és februárban Szurovikin tábornok már Kijev kapujában áll, akkor nemzetként és szövetségesként józanul át kell gondolnunk és őszintén meg kell vitatnunk, hogy milyen mértékben kötelezzük el magunkat Ukrajna mellett, és milyen kockázatokat vagyunk hajlandóak vállalni saját biztonságunk érdekében.”

Urak, önök nem talán tévedtek, hanem biztosan. Folyamatosan teszik: márciusban a Chichago Tribune hasábjain „új birodalom” felemelkedését jósolták, szeptemberben a Newsweekben a szankciók megszűnését, szabotázsát. Nincs maguknak szerencséjük ezzel a jövőbe látó mesterséggel.

A Newsweeknek meg magukkal, bár ennyi tendenciózus tévedés egymás után, amennyit a lap az utóbbi hetekben elkövetett, már utal valamire.

Abban az egyben igazat kell viszont adnom Rundell és Gfoeller uraknak, hogy februárra Szurovikin mégis eljuthat Kijev kapujába.

Mint hadifogoly.

Szele Tamás