Most egy kicsit bonyolult eszmefuttatás következik, némi kritikai éllel, bár az Ég mentsen attól, hogy indulatot vigyek bele, olyasmit ne is tessék keresni ebben az írásban. Mindössze annyiról van szó, hogy nem értek egyet mindenben Volodimir Iscsenko ukrán szociológussal, a berlini Freie Universität Berlin kutatójával.

Ugyanakkor lábbal tiporva mostani és magyar vitakultúránkat, mely azt követelné, hogy akit cáfolni kívánok, arról azt is bizonyítsam be, hogy minimum áruló és ostoba, egy másodpercig sem állítom, hogy Iscsenkónak ne lenne igaza sok mindenben. Hogy lássuk is, miről beszélek, ma reggel jelent meg a 444-en egy komoly, átfogó írás Iscsenko nézeteiről, ezt fogom használni, más kérdés, hogy a 444 szerzőjével sem kívánok vitatkozni, csak el szeretném mondani a különvéleményemet. Sőt: rögtön egy olyan tétellel kezdem, amivel nagyon és mélyen egyetértek:

„Egységes „Ukrajna” és „Oroszország”, ukrán és orosz nép helyett azt kellene megvizsgálnunk, milyen belső konfliktusok vezettek el a háborúig, és azokra hogyan hat a háborús helyzet.”

Nagyon igaz, hiszen végtelenül sokrétű kérdésről van szó, és tekintve, hogy felfogásom szerint egyének sokasága jelenti úgy az ukrán, mint az orosz népet, akiknek mind saját véleményük van a világon mindenről, teljes „nemzeti konszenzusról” nagyon kevéssé beszélhetünk a háborút érintő összes vonatkozásban. De Iscsenko továbbmegy, és itt kezd eltérni a véleményünk.

„A Szovjetunió összeomlása óta érlelődik az az osztálykonfliktus, amely elvezetett oda, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát.”

Osztálykonfliktus? A téma marxista megközelítése. Megengedem, így is lehet látni, csak hát életem folyamán szeretnék látni legalább egy nyírfácskát (vagy bármi egyebet), aminek marxista szemmel nézve nincsenek osztálygyökerei. Akkor lássuk, mit ért a szerző ez alatt.

„Az orosz–ukrán háború mögött egy olyan társadalmi konfliktus áll, ami lényegében a rendszerváltás óta egyre csak éleződik az egész posztszovjet térségben. A konfliktus egyik oldalán az orosz elitnek az a része van, akiket a köznyelv oligarcháknak szokott nevezni, Iscsenko szerint viszont jobban leírja őket egy másik kifejezés: a politikai tőkés. (…) Mivel az államszocializmus alatt a termelőeszközök nem voltak magántulajdonban, a keleti blokkban eredendően nem voltak a piaci rendszer működtetéséhez szükséges tőkések. Persze hamar kialakult egy réteg, amely leginkább a politikai pozícióján vagy kapcsolatain keresztül jutott hozzá a korábban állami vagyon elemeihez. Ez a réteg az új befektetéseket kereső, technológiai és pénzügyi előnyben lévő nyugati tőkével szemben egy módon tudott versenyezni: azzal, hogy továbbra is szoros kapcsolatot tart fenn az állammal és ezen keresztül különleges bánásmódban részesül. (…) Ez a fajta tőkés réteg csak akkor tud fennmaradni, ha az állam segítségével körbe tudja bástyázni a saját territóriumát, megvédve a versenyképesebb külföldi tőkés csoportoktól.”

Ez bizony így van, sőt: magyar viszonyok között az elmúlt tizenkét évben azt is látjuk, hogy létezhetnek olyan körülmények – ha megteremtik őket – amelyek között ez a réteg képes a piacról kiszorítani a már jelenévő, versenyképesebb nyugati-keleti vagy bármilyen érdekeltségeket, a kapcsolati tőkéjének bevetésével. Ezért az állam vezetésének feltétlen hűséggel fizet. Meg némi készpénzzel. Mindannyian látjuk, tapasztaljuk. De kik állnak velük szemben? Én naiv módon úgy vélném, hogy a társadalom többsége, akik nem haszonélvezői a helyzetnek, viszont elszenvedői a kialakuló gazdasági-szociális nehézségeknek. Iscsenko véleménye eltér:

„Ebben viszont konfliktusba kerül egy másik társadalmi csoporttal, amelyet Iscsenko professzionális városi középosztályként jellemez. Ezek az egyetemet végzett, jól képzett, de politikai kapcsolatokkal, beágyazottsággal nem rendelkező emberek sokkal jobban tudnák kamatoztatni a tudásukat nemzetközi multik alkalmazottaiként, menedzsereiként, beszállítóiként, tanácsadóiként, egyéb kiszolgálóiként. Ennek a rétegnek ezért nagyon ellenszenves az, amit korrupciónak is nevezhetnénk, de – Lánczi András híres mondását parafrazálva – a politikai kapitalizmus legfőbb politikája. Ez a professzionális középosztály partnerre talált az inkább kulturális-ideológiai alapon nyugatbarát, nyugati mintára ngo-kba szervezett civil társadalomban, együtt követelve a korrupció végét, a polgárjogok védelmét és a gazdaság liberalizálását is.”

Nos, ezt érzem durva leegyszerűsítésnek. Csupán az okozná a különbséget, hogy nemzeti tőkés zsákmányol ki, vagy nemzetközi, némileg kedvezőbb összegért? És a háború oka az volna, hogy Ukrajnában lehetséges az utóbbi, míg Oroszországban majdnem kizárólag az előbbire van lehetőség, emiatt pedig a Kreml fenyegetésként tekint Kijevre? Ezért támadtak volna? Mindössze bérvitáról lenne szó?

Nyilván nem, bár figyelemre méltó ez az osztályharcos megközelítés. De Iscsneko még egyszerűbben is megfogalmazza:

„Amikor az orosz kormány Ukrajna és a NATO jelentette fenyegetésről beszél, valójában a hazai professzionális középosztály és a nemzetközi tőke összefogásától tart, amely együtt akarja megdönteni a politikai kapitalizmus rendszerét. Ez egyszerre egy külső és belső fenyegetés.”

Ha elfogadjuk, hogy Oroszország (és Magyarország) államrendje a politikai kapitalizmus – ez találó megfogalmazás – akkor viszont Iscsenko nagyjából ugyanazt mondja amit a Kreml: Ukrajna, a NATO és a „kollektív Nyugat” fenyegetést jelent az orosz rendszerre. Legfeljebb az indoklásuk más: a Kreml a „nemzeti tradíciókra” és „a normalitás védelmére”, meg „Oroszország globális küldetésére” hivatkozik, Iscsenko anyagi, javadalmazási különbségekre. De csak ugyanoda jutnak.

Tévedésnek érzem, hogy szerzőnk – akivel, mondom, csak néhány dologban nem értek egyet, más állításaival maximálisan! – igen helyesen jelzi, hogy mindenben egységes Oroszország vagy Ukrajna nem létezik, de akkor miért tételez fel „egységes” Nyugatot? Vígan megeshet, hogy egyik vagy másik nyugati ország, esetleg érdekcsoport gondolkodása – sőt, bérezési mentalitása – inkább oroszos, mint nyugatos. Hiszen ha fizethet kevesebb bért több munkáért, miért ne tenné? Mindenhol a helyi bérszínvonalat szokás alapul venni, egy német szakmunkás vagy mérnök mindig többet fog keresni bármilyen nyugati cég németországi vállalatánál, mint egy mongol ugyanannak a cégnek a mongóliai kirendeltségénél. Mondjuk még így is előnyben lesz a „nemzeti tőke” alkalmazottaihoz képest, ugyanis legalább abban biztos lehet, hogy megkapja a bérét.

„Professzionális városi középosztály”, mint társadalmi kategória? Ez elég rugalmas fogalom, ugyanis például Magyarországon a lakosság nagyon nagy része belefér. Tulajdonképpen mindenki, aki nem a mezőgazdaságban, iparban, szolgáltatóiparban és versenyszférában dolgozik és nem közalkalmazott. Aki a kilencvenes évek végén kényszervállalkozó lett – igen sokan – az már évtizedek óta a „professzionális középosztályhoz” tartozik, legfeljebb nem sokat érez ebből jövedelme alapján. Ha társadalmi osztálynak tekintjük, elnyomott, és nincs értelme azon vitatkozni, hogy ki elnyomottabb: ez a középosztály, karosszérialakatostól egyetemi tanárig, vagy a közalkalmazottak, ipari, mezőgazdasági dolgozók.

Ezzel együtt sem állítható, hogy a magyar, orosz vagy ukrán középosztály egységesen ellenzéki volna és szemben állna a „politikai tőkével”. Hiszen jelentős részüket pont a politikai tőke foglalkoztatja. Más részük pedig hihetetlen ötletességgel próbál lavírozni a gazdasági-politikai viharzónák között, legyen a világnézete alapvetően bármiféle. Ennek a rétegnek épp a politizáló elemei állnak a legközelebb ahhoz, hogy bekerüljenek politikai tőkések közé, legfeljebb nem a régi tőkések csoportjába, hanem a majd eljövendő újakéba. Szóval az egész ötlet általánosítás: megengedem, elegáns, de egy nem létező, csak feltételezett társadalmi osztály nem létező, de feltételezett egyetértése volna az eszme alaptétele. Az osztály maga nincs, csupán a vele szemben álló politikai tőkések létéből sikerült levezetni a létét.

Mond azonban Iscsenko mást is.

„Putyin a „háborús keynesianizmus” eszközéhez nyúl, vagyis a háborús helyzetet arra használja, hogy pénzt osszon bizonyos rétegeknek, ezzel anyagilag is érdekeltté téve őket a háború sikerében.”

Itt elsősorban a hadsereg állományára és a hadiipar alkalmazottaira gondol, de eszerint és általában véve az a politikai tőke, amely támogatja a háborút, jól jár, az, amely nem támogatja: rosszul. Nos, nem tudom, mikor írta Iscsenko a téziseit és mennyi hírt olvas, de ezt cáfolnám: a politikai tőke kevés (vagyis összesen egy) kivétellel rövidesen nagyon rosszul jár Oroszországban. Most kivételesen magamat kell idéznem, vagyis egy tegnapelőtti írásomat, melyet azonban az ISW feltétlenül megbízható napi jelentésére támaszkodik:

„Jevenyij Prigozsin, a Wagner-csoport finanszírozója december 24-én Szentpéterváron részt vett a Wagner-csoport egyik elhunyt zsoldosának temetésén, ahol kijelentette, hogy Oroszországnak el kell koboznia a luxustulajdont és az üdülőhelyeket, villákat az elit azon tagjaitól, akik figyelmen kívül hagyják vagy nem támogatják a háborús erőfeszítéseket, mert félnek attól, hogy elveszítik kiváltságos életmódjukat. Prigozsin hozzátette, hogy ezek a jómódú egyének egy olyan víziót támogatnak, amelyben „nyugati kurátorok” uralják Oroszországot, cserébe életstílusuk szponzorálásáért, és a mai orosz oligarchiát az ukrajnaihoz vagy az 1990-es évek Oroszországához hasonlította.”

Putyin is mondott valami hasonlót: ő múlt csütörtökön veszélyesnek nevezte azokat az üzletembereket, akik „nem kötik az életüket ehhez az országhoz”. Emlegette azt is, hogy „az orosz nép 99,9 százaléka képes mindenét odaadni a Hazáért”. Mi következik ebből?

Az, hogy Putyin, oligarchája, Prigozsin és belső köre támogatásával az orosz gazdaság és az orosz politikai tőke kannibalizálására készül, Prigozsin olyanokat mond, miszerint „mindenki egyenlő lesz”, és „sokan fognak háborúba menni”, ami vegytiszta populista demagógia, ugyanis például ő nem lesz egyenlő, az ő vagyona megmarad, legfeljebb kiiktatja a teljes konkurenciát nacionalista-militarista-politikai alapon. Egy, csak egy legény lesz talpon a vidéken, az is Jevgenyij Prigozsin. A többieket elnyeli a hadikommunizmus, mint a Haggyállógva Vászkában a Seremeyev eltörölt grófokat. Ez bizony egyszerűen a politikai tőke belharca jelenleg, osztályszempontok nélkül, más osztályhoz köze nincs.

Akkor tehát vannak osztálygyökerei ennek a háborúnak? Úgy, ahogyan Iscsenko feltételezi, nézetem szerint nincsenek, gazdasági okai viszont lehetnek, például egy könnyű győzelemmel Oroszország olyan komoly erő- és energiaforrások birtokába jutott volna, ami garantálja a rendszer – és a politikai tőke – fennmaradását akár hosszú évtizedekig is. Nos, nem, hogy könnyű, semmilyen győzelemről nincs szó, a háború nem hozza, hanem viszi a pénzt, a világ pedig nem „gyarmatosító” alapon támogatja Ukrajnát, hanem azért, mert nem lehet megtűrni, hogy egy állam az imperialista terjeszkedés útjára lépve fenyegesse az egész bolygó békéjét és gazdasági-politikai egyensúlyát.

Szóval, nem tőke és munka harca ez, bár lehet annak is nézni, ha valaki nagyon akarja.

Akinek kalapács van a kezében, mindent szögnek néz.

Végezetül hozzátenném még egyszer: nem mindenben tér el a véleményem Iscsenkóétól, sőt, sok szempontból igazat adok neki, csak a fentebb bemutatott következtetéseit nem tudom elfogadni, de attól ő még okos ember, szóval nem harc volt ez, csak vita.

Ritka dolog manapság.

Szele Tamás