Az orosz háborús propaganda egyik kedvenc legendája (rendszerint kocsmapult mellett hangzik el, nagy hangerővel és aki erről kiabál, nem hagyja magát félbeszakítani, meggyőzni meg főleg nem) az, hogy „úgyis Amerika nyer ezen az egészen”. Nem világos, mit nyerne jelenleg, mert épp Washingtonnak kerül pénzbe, talán az újjáépítés lehet majd jó üzlet.

Ettől még hinni lehet abban, hogy a Wall Street gonosz farkasai generálnak minden fegyveres konfliktust, a hit alapvetően nem érdeklődik a tények iránt, pont az a lényege, hogy nem is igényel bizonyítást, de azért nagyon unalmas ezt az ócska, még a szovjet időkből ránk maradt mesét hallani, olvasni. Most is csak azért veszem elő, mert igen érdekes írásban elemzi az orosz–kínai kapcsolatokat Ivan Medoedov a Vazsnije Isztorii hasábjain, melyhez nekem is lenne néhány szavam.

Kezdjük azzal a tétellel, amit a szerző jelent ki, miszerint

„Az orosz–ukrán konfliktus teljes mértékben Kína érdekeit szolgálja, amelynek szüksége van egy kis szünetre a Washingtonnal folytatott hidegháborúban. Hszi Csin-ping kínai vezető ellenőrzött, high-tech autokráciát épít ki otthon, de ehhez idő, piacok és olcsó erőforrások kellenek. Vlagyimir Putyin mindezt biztosította kínai kollégája számára.”

Bátor kijelentés, de sajnos igaz: ha 2022 február 24-én az Oroszországi Föderáció nem támadja meg Ukrajnát, a tavalyi év külpolitikai szempontból valószínűleg az amerikai–kínai ellentétről szólt volna, aminek komoly gazdasági következményei lennének, és a szankciók most nem Oroszországot, sújtanák, hanem sokkal inkább Kínát (így is léteznek ellene gazdasági szankciók, de nem annyira súlyosak, mint a Moszkva elleniek). Egyetlen ember volna, akinek nem kéne változtatnia a narratíváján, és ez Orbán Viktor, aki ugyanúgy azt állítaná, hogy „a szankciók nem működnek”, de ez már legyen az ő baja. Amint az is, hogy diplomáciai téren a kínai udvariasságot ígéretnek tekintette és ezért Magyarországot Kína fontos partnerének állította be, holott a GDP-nk egy közepes kínai városéval ér fel.

De hagyjuk Orbánt, lássuk, milyen helyzetben van Hszi Csin-ping?

A kínai vezető egy nagy győzelemmel és egy nagy vereséggel zárta a 2022-es évet. Győzelmet a kínai államrendben alkalmazott fékek és ellensúlyok rendszere felett aratott, mert októberben, a Kínai Kommunista Párt huszadik kongresszusán újraválasztotta magát egy harmadik ötéves ciklusra, és ezzel számos íratlan hagyományt felrúgott, amelyek az elmúlt 40 évben segítették az országot. Régebben a kínai vezetésen belül ugyanis nem voltak gerontokraták: a belső szabály az volt, hogy minden állami vezető, aki betöltötte a 68. életévét, a következő választáson lemond és visszavonul. Voltak emberek, akiket örökösöknek, a leendő elnöknek és miniszterelnöknek szántak. Végül 10 évente (1992-ben, 2002-ben és 2012-ben) a hivatalban lévő vezető elhagyta polgári és katonai tisztségét, átadva a hatalmat az új generációnak.

Ezt a rendszert Teng Hsziao-ping vezette be, és működött. Azonban a huszadik kongresszuson megalakult a 24 tagú Politbüro, amely elsősorban Hszi Csin-pinghez való hűségéről ismert, és amelyből valószínűleg nem fog utód kiemelkedni. A 69 éves párt- és államfő, aki még 2017-ben a Mao Ce-tunggal egyenrangúan „a kommunista párt magjának” nyilvánította magát, a kongresszuson a nyolcvanas évek óta legsötétebb beszámolójával szólalt fel. Teng Hsziao-ping óta minden elődje a „béke, a lehetőségek és a nyitottság” idejéről beszélt, de Hszi Csin-ping másképp látja az ő korát.

„Világszerte olyan jelentős változások gyorsulnak fel, amelyekhez hasonlóra egy évszázada nem volt példa. A Kína elnyomására és megfékezésére irányuló külső kísérletek bármelyik pillanatban eszkalálódhatnak. Ezért jobban oda kell figyelnünk a lehetséges veszélyekre, fel kell készülnünk a legrosszabb forgatókönyvekre, és szembe kell néznünk az erős széllel és a veszélyes viharokkal.”

Hszi Csin-ping nagy tavalyi veresége pedig a kínai járványpolitika összeomlása volt. Decemberben Kína figyelmeztetés nélkül törölte a rendszeres teszteket, maszkokat és lezárásokat. Az emberek, akik két éve gyakorlatilag hadiállapotban éltek, végre szabadon az utcára vonultak. A megbetegedések száma azonnal megugrott, a klinikák túlzsúfoltak voltak. A halálos áldozatok száma, amelynek hiányára az Egyesült Államokban, Oroszországban és Európában olyan büszkék voltak, Pekingben emelkedett. A kínai tisztviselők két éven át arrogánsan mutogatták a világnak a vírus elleni küzdelem kínai modelljének előnyeit, de kénytelenek voltak feladni. Az ország most megy keresztül azon, amin a többiek 2020-ban és 2021-ben túljutottak.

Itt érdekes eseményt figyelhettünk meg, ami megmutatja a különbséget Hszi Csin-ping és Vlagyimir Putyin politikája között: jóllehet mindketten autokraták és nem győzik hangsúlyozni, mennyire hasonló módon látják a világot, a kínai vezető „kormányosnak” tekinti magát (Mao nyomán), az orosz „vezérnek”.

Hszi Csin-pingnek nem került volna semmibe, hogy leverje a tiltakozó tüntetéseket, és hogy elvből ne álljon ki a tüntetők mellett, ezzel is demonstrálva hatalmát. Különösen azért, mert a tüntetők évtizedek óta először követelték többek között Hszi Csin-ping lemondását és a Kínai Kommunista Párt leváltását. De az ellenkezője történt: a Charles Michellel, az Európai Tanács elnökével tartott találkozón Hszi Csin-ping a médiajelentések szerint együttérzően beszélt a tüntetőkről, mint „harmadik éve karanténba kényszerített diákokról”, és néhány nappal később a korlátozásokat feloldották. Annak ellenére, hogy ez a lépés érthetően negatív következményekkel járt a vezető hírnevére és tekintélyére nézve, végül olyan döntés született, amely összhangban volt a közvélemény igényével és a józan ésszel.

Putyin lövetett volna. Neki az a módszere. Ennek ellenére Hszi Csin-ping és Vlagyimir Putyin politikája általában véve hasonló és a két vezető kormánya között szoros a kapcsolat. Barátinak is mondható (ha az ő esetükben ennek van értelme), viszont már nem alapulhat a feltétlen bizalomra.

Hszi Csin-ping úgy véli, hogy az idő neki dolgozik, és az ő feladata, hogy az országot ne rázza meg, amíg Kína elég erős nem lesz ahhoz, hogy feltételeket diktáljon a világnak. Míg Vlagyimir Putyin szemszögéből nézve a Nyugattal vívott harc elveszett lenne, ha a háború nem kezdődne el, addig Hszi Csin-ping szemszögéből nézve a harc elvész, ha a háború elkezdődik. Kínai közgazdászok számításai szerint Kína 2030-ra megelőzi az USA-t a GDP tekintetében, és bár a világjárvány hatásai megakaszthatják a folyamatot, az általános eredmény szerintük elkerülhetetlen (azért majd meglátjuk).

Ezért Hszi Csin-ping jelenleg azt tekinti fő feladatának, hogy elszigetelje Kínát az olyan külső sokkoktól, amelyek megakadályozhatják az országot abban, hogy „felzárkózzon és megelőzze” az Egyesült Államokat. Ezt a népességszabályozás rendszerének kiépítésével és a külfölddel való kapcsolatok fokozatos csökkentésével érik el, amihez nem kis mértékben hozzájárult először Donald Trump kereskedelmi háborúja, majd a világjárvány. Kína tudománya és gazdasága lendületet vett, és jelentős külső segítség nélkül is képes a további fejlődésre, de meg kell védeni őket a társadalmi és gazdasági sokkoktól, és az autarkizációs folyamatot zökkenőmentessé és kezelhetővé kell tenni. Egy közvetlen konfliktus az USA-val vagy egy hatalomváltás az országban tönkretenné Kína fejlődési kilátásait, ezért ezeket a vezetés mindenáron meg kell akadályozza.

Ebből a szempontból az ukrajnai orosz invázió nehéz helyzetbe hozta Hszi Csin-pinget. Egyrészt osztja Vlagyimir Putyin nézeteit a NATO bővítéséről, amelyeket az ország külügyminisztériuma többször is megerősített. Másrészt továbbra is szoros kapcsolatokra van szüksége a nyugati világgal, amelyek nélkül sokkal hosszabb időbe telik, amíg Kína teljes értékű nagyhatalommá válásának folyamata befejeződik. Ennek eredményeképpen a baráti semlegesség politikáját választották, amelynek keretében Kína megengedte magának, hogy több olajat, gázt és szenet adjon el neki Oroszország, cserébe pedig jelentősen növelte könnyűipari termékek, szórakoztató elektronikai cikkek és autók exportját.

Itt meg kell jegyeznem, hogy Peking nem szívjóságból, ideológiai rokonszenvből üzletel Moszkvával, hanem azért, mert nagyon megéri neki. Az olajat, gázt, szenet és aranyat annyira nyomott áron hajlandó csak megvásárolni, hogy az időnként a világpiaci ár harmadára csökken, Oroszország meg szívja a fogát, de nem tehet semmit: mostanra Kína és India lett a két legfontosabb fizetőképes külkereskedelmi partnere, akik kihasználják a helyzetüket. Erre faragott rá különben Irán is, ahol Raisi elnök ultrakonzervatív kormánya nagyszabású „keleti nyitás”-politikát hirdetett meg, bízva abban, hogy Kína – és csak Kína! – elegendő olajat és földgázt vásárol tőlük az államgazdaság fenntartásához. Annyira bíztak ebben, hogy tavaly év elején felmondták az élelmiszerek importtámogatását is, mondván, hogy nem fognak arra rászorulni, és nyugodtan építgették a proxy-gerillacsoportokra alapuló közel-keleti terrorállamukat. Csakhogy időközben nagyon lementek az árak az ukrajnai események és az orosz–kínai kereskedelem miatt, ezért az iráni rial 400%-os inflációt szenvedett el, Irán egyes tájain beköszöntött az éhezés és az aszály is: mi több, Kína kiállt Irán mögül. Ez annak köszönhető, hogy a Moszkvának szállított Shahed drónok maradványairól kiderült: nagyon nagy mértékben kínai alkatrészekből állnak, és Kína hivatalosan nem szállít hadianyagot egyik hadviselő félnek sem. Ennek köszönhetően pár hete egy Öböl-menti konferencián, melyen szóba került három vitatott sziget kérdése, melyet Irán is, az Emirátusok is maguknak követelnek, Kína az Emirátusokat támogatta – és lemondta az iráni energiahordozó-rendelései nagy részét. Most ott ülnek az ajatollahok a rengeteg olajon és földgázon, de nem tudnak vele kezdeni semmit. Az olajat esetleg megihatják, másra nem jó nekik.

Ebből is látható, mekkora tévedés a világpolitikát elvek és nem anyagi érdekek csatájának tekinteni: elvi, ideológiai síkon Irán, Oroszország és Kína kart karba öltve kéne masírozzon az autokráciák világhatalma felé, a gyakorlatban Kína keres az ukrajnai háborún, Oroszország veszít, Irán meg akkora válságot él át, amekkorát az iszlám forradalom óta sem látott. Miért? Mert lementek az árak, Kína monopolhelyzetének köszönhetően.

Sőt, december közepén vált ismertté, hogy Kína nem hajlandó Moszkvának a többek között katonai felszerelések gyártásához szükséges LoongArch processzorokat szállítani. És bár a tilalom nem csak Oroszországot érinti (az Egyesült Államokkal folytatott hidegháború keretében Kína egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy a ritka alkatrészeket külföldre szállítsa), világosan mutatja a két ország közötti együttműködés határait.

Az orosz–ukrán konfliktusban Kína pontosan annyira fogja támogatni Oroszországot, amennyire Hszi Csin-ping érdekei megkövetelik. Kínának szüksége van az orosz erőforrásokra, olajra, gázra, szénre és fémekre, búzára és szójára, amelyek a szankciók miatt olcsóbbá válnak, valamint arra, hogy északi határán ne legyenek konfliktusok, és hogy Oroszország az ENSZ Biztonsági Tanácsában szinte mindig egybehangzó véleményt hangoztasson Kínával.

De a fő erőforrás, amelyet Moszkva gyakorlatilag ingyenesen bocsátott Peking rendelkezésére: az idő.

Az Egyesült Államok most nem képes – és igazából nem is akar – Kína ellen hadakozni semmilyen szinten, elég neki az ukrajnai háború okozta fejfájás és egyelőre semmi porcikája nem kívánja, hogy Pekinggel veszekedjen. Amíg ez így marad, Kína összeszedheti magát (bár a tragikusnál is rosszabb demográfiai adatok, az ország túltermelési- és munkaerő-válsága és a gazdasági növekedés jelentős csökkenése azt mutatja, hogy most már az is eredmény lenne, ha a stagnálás állapotát elérné). De ehhez is időre van szüksége. És nyugalomra, valamint bevételre. Ezt adta Putyin Hszi Csin-pingnek, ha nem is tudott róla.

Akkor összegezzük: nyer az Amerikai Egyesült Államok ezen a háborún?

Dehogy nyer, neki kerül pénzbe, paripába, fegyverbe.

Kína nyer: időt és pénzt, valamint Irán fog összeomlani a zajló világgazdasági folyamatok miatt.

Ennyit a kocsmapultok bölcsességeiről.

Szele Tamás