Ideje, hogy kicsit arról beszéljünk, mihez fogunk kezdeni a mesterséges intelligenciával. Bár a természetessel sem mindig vagyunk kibékülve, ahogyan a digitális fejlődés jelenlegi eredményei is zavarba hozzák a felhasználók egy részét. Zavarba hozzák ugyan, de azért használják őket, digitális félanalfabéták módjára – rosszul. És aztán haragszanak, ha baj lesz belőle.

Az egész arról jutott eszembe, hogy ma egy blogon olvastam egy szösszenetet arról, miszerint „A mobiltelefon tönkretette a társadalmat és bennünket is”. A szerző felsorolja benne a kifogásait az okostelefonok ellen, a legnagyobb baja például az, hogy „Egyszerűen a személyes interakciókat ölték ki belőlünk.”

Szerzőnek szíve joga azt kifogásolni, amit akar, ezt én nem vitatom, de egyrészt ez messze nem az okostelefon, hanem a társadalmi-üzleti digitalizáció hibája (amennyiben hiba), másrészt még csak nincs is így. Az írás kifogásolja a nyomtatott sajtótól a postásokig mindennek a hiányát – kérem, gondoljuk végig, a világjárvány és a lezárások idején hogyan vásároltunk volna, ha már a rendelést is papíralapon, postai úton kellett volna feladni és a postás hozza ki? A papíralapú sajtó miatt sem érdemes vitatkozni: van, amihez máig elengedhetetlen, de ha valami gonosz varázslat eltüntetné az online médiát, őrjöngene mindenki, ugyanis a papíralapú lapnak papíralapú levélben kéne elküldeni a szerző vagy az írás szidalmazását, az a levelezési rovathoz kerül, ott szerkesztik, moderálják, és a nyájas olvasó jó esetben pár héten belül kapja meg a választ a szerkesztőségtől, miszerint az ő nénikéjét. Most csak kommentel egyet a hőslelkű ide vagy oda elkötelezett aktivista, és ha nem figyel a szerkesztő a moderációra, ott is marad a trágárkodás, ily módon sokkal demokratikusabb a helyzet, a fene hogy enné meg.

Itt érünk el ahhoz, amit én kifogásolok: hogy ugyanis nem arról van szó, miszerint az okostelefon „kiölte volna belőlünk a személyes interakciót”, hanem ellenkezőleg: ránk szabadította mindenki személyes interakcióit! Mindenki állandóan elérhetővé vált. Valami ilyesmi járhatott Sartre fejében, mikor leírta:

„Nincs szükség rostélyokra, a pokol – az a Többiek.”

Ezt azért el kell kicsit magyarázzam. Alaphelyzetben az ember néhány személy számára mindig elérhető kell legyen, ezek a családtagjai, munkatársai, legjobb barátai. Ezzel van a legkevesebb baj: ezek a kapcsolatok szükségesek, fontosak. Továbbmegyek: magát a mindennapi munkát is sokkal gördülékenyebbé teszi az online egyeztetés, rengeteg felesleges fáradtságtól kíméli meg az embert. Persze, csak a szellemi munka esetében van ez így, nehéz volna online betont keverni vagy zsaluzni. Esetleg juhászként vadakat terelni.

Azonban a kommunikációs szoftverek csak nagyon kis mértékben képesek szűrni a levelezést, tehát ha mondjuk valakivel hanghívást folytatok munkaügyben Messengeren, és közben másvalaki üzenetet küld nekem ugyanazon a felületen, a szoftver előzékenyen, hangban bemondja, ki írt. Amit a másik fél is hall, és ha történetesen nem szereti a levélírót vagy egyenesen ellenségének tartja – ami nekem egyébként közömbös lenne – kész a harag. De különben is: a legnagyobb baj az, hogy szó szerint bárki üzenhet bármikor.

Ezzel én hét végén és ünnepnapokon szoktam különösen sokat szenvedni, mikor a körülbelül 1300 ismerősöm többsége a szabadnapját tölti, bőven volna ideje beszélgetni, nekem viszont ezek átlagos munkanapok. Az ismerős vagy az olvasó miközben olvassa az aznapi írásomat, nem gondolja át, hogy én folyamatosan írok, úgy veszi, hogy ha neki pihenőnapja van, másnak is az kell legyen, és eszerint próbálja megosztani velem értékes nézeteit a világról és némely egyéb dolgokról úgy általában. Hogy én közben mondjuk arra próbálok rájönni, kilőttek-e Kreminna mellett egy páncélost, és ha igen, melyik fél tette, mivel, mert az nem mindegy? Meg sem fordul a fejében ennek a lehetősége. Ide tartoznak még azok a „kedves” ismeretlenek is, akik óhatatlan szükségét érzik, hogy egy hírt (rendszerint álhírt) velem ellenőriztessenek le. Ki fogok tenni egy táblát a profilomra: „Tényellenőrzés: ötezer forint/hír”, hátha attól abbahagyják.

Az is kommunikációs gond, amikor egyszerre hárman beszélnek az emberhez, aki egy negyedik dolgot művelne éppen, ugyanis a kedves ismerősök és ismeretlenek sem egymást nem látják, sem a címzettet, tehát mindegyikük abból indul ki, hogy vele és csak vele foglalkozik az ember. Vegyük azt a példát, hogy épp Signalon tárgyalom meg az egyik lappal, mi történjen egy érzékeny témával, a másiknak a szerkesztője épp azzal egy időben jelzi, hogy kéri a korábban megrendelt írást, de nem úgy, ahogy megbeszéltük, hanem egészen másképpen – ez két valóban fontos tárgyalás, hiszen a munkával állnak összefüggésben, mindkettőre oda kell figyelni. Ámde megjelenik X. Y. harmadikként, aki mindezt nem látja, és elkezd lelőhetetlenül fecsegni valami stupid témáról. Nem az érdekli, én mit szólok hozzá, az érdekli, ő mit mond róla. Akkor már háromfelé kell figyeljek, plusz ott van még az a páncélos is. És hiába mondom X. Y.-nak, hogy „bocs, dolgom van, munka van”, folytatja, míg jónak látja. Megoldásnak ott lenne a tiltás, de mi van, ha ennyire azért nem haragszom az illetőre, csak most van vele baj, általában rendes ember?

Lehet fokozni? Lehet. Ugyanis ezek az üzenetek mindenhol utolérik az embert, úton és útfélen, mosdóban, vonaton, de akkor is, mikor előadást tart. Ha a mobiljáról olvassa fel, ahogy én szoktam, akkor még látja is az üzeneteket. Igen felemelő érzés, mikor hangosan mondjuk a kínai szervezett bűnözés történetét olvasom fel, és közben érkezik negyven üzenet valakitől, akárkitől, bárkitől, aki nem érti, miért nem válaszolok (aban a hitben él, hogy nekem munkaköri kötelességem a nap huszonnégy órájában rendelkezésére állnom), és az előadás végére a válaszok elmaradása miatt szabályosan összevész velem. Ilyenkor hasznos az önfegyelem és a pókerarc.

Rendben, ki lehet kapcsolni a készüléket, van, amikor ki is kell, de olyan helyzet is előfordul, mikor ez lehetetlen. Kínos, nagyon kínos helyzetek ezek, és túl gyakoriak: tegnap például, mikor az átlagnál picit nyugalmasabb nap volt, 18 különböző személy írt nekem csak Messengeren, ebből 15 nem volt sem fontos, sem lényeges, de rabolta az időt és rombolta az idegrendszeremet.

Gondoljunk bele: lehet, hogy nekem nem fontos, amit X. Y. beszél, de neki mások a prioritásai, neki az a legfontosabb. Ha pedig az illető még erőszakos személyiség is, aki akar az embertől valamit, mondjuk befolyásolni akar egy írást, akkor fog az írni naponta harminc-negyven alkalommal is (volt már rá példa, nem is egy). És nem lehet neki megmagyarázni, hogy majd megjelenik az a reklám, majd kinyomozom, honnan van pénze egyik vagy másik politikusnak: míg meg nem jelent, amit követel, folyamatos lesz a kapcsolat. Utána is, mert az ilyen ember elégedetlen szokott lenni a kizsarolt eredménnyel: de olyankor már a tiltás jön, ahogy akkor is, amikor valaki harminc-negyven propaganda-anyagot küld át.

Erről nem az okostelefon és nem a kommunikációs szoftverek tehetnek, ez a felhasználók hibája. Társadalmi probléma a digitális egocentrizmus.

Olyankor jön a fejvakarás, amikor értelmeset kérdeznek az embertől, éspedig a jövőre nézvést. Ezt a kérdést épp tegnap tette fel nekem egy ismerős, úgy szólt, hogy:

„Mi lesz, ha jön a mesterséges intelligencia?”

Amire csak azt tudtam válaszolni, hogy az nem jön, az már itt van, csak kicsit hülye. Sőt, néha nagyon az. Nem nagyon szokták tudomásul venni az emberek, hogy egyrészt az MI nem a Szingularitás (vagyis az a jelenség, amikor az emberfeletti intelligencia megjelenése miatt a technológiai fejlődés és a társadalmi változások felgyorsulnak, olyan módon és sebességgel változtatva meg a környezetet, amit a szingularitás előtt élők képtelenek felfogni vagy megbízhatóan megjósolni), másrészt a mindennapi életben és munkában már most is majdnem mindenhol használunk különböző képességű és kapacitású MI-ket. Tehát fogjuk vissza luddita, gépromboló ösztöneinket: ez már nem közeledik, ez már itt van, és jobban fel fogja forgatni az életünket, mint az okostelefon miatti állandó elérhetőség, állandó jelenlét a kommunikációs térben.

Én magam például hangfelvételen rögzített interjúk leírásához ilyen szoftvert használok, idegen nyelvű szövegek biztonságos fordításához szintén, az írásaim illusztrációit is MI-vel generáltatom, mikor ez lehetséges. Ezekben a szoftverekben egy közös vonás van: egyik sem végez tökéletes munkát. A leírt szöveget magyarítani, javítani, szerkeszteni kell (nincs a világon olyan interjúalany, aki nyomdakészen fogalmazna, és a szoftver is szeret „félrehallani” egyes szavakat), a fordítóprogram használatához is szükséges a forrásnyelv ismerete, mert hajlamos a tévedésre, ráadásul a végeredmény magyartalan lesz, tele szóismétléssel, napi két-három órám megy rá, hogy ezeket a szövegeket helyrerakjam, már amennyire egyáltalán lehetséges, a grafikai MI pedig teljesen sajátosan értelmezi az utasításaimat: volt már, hogy a tizedik kísérletre kaptam olyan eredményt, ami valamennyire hasonlított az én elképzelésemhez.

Akkor tehát ne használjunk MI-t, mert nem tökéletes? Dehogynem, hatalmas segítség! Azonban – csak segítség. Vegyünk egy fél órás interjút, annak a hangfelvételről írásba átültetése régebben öt-hat óra volt, most pár másodperc, és olyan fél óra javítás. A háborús és válságövezeti hírösszefoglalók fordítása naponta olyan húsz óra volna hagyományos módszerrel, így kettő-három. Kiváló segítőtárs az MI, de nem szabad tőle csodát várni.

„Aztán majd megírja a cikkedet is a ChatGPT, ha nem vigyázol”

– mondják az aggodalmaskodók. Igen, az MI képes cikket is írni, sporteredményeket, tőzsdei tudósításokat már most is íratnak vele, de mást még nem lehet rábízni, és valószínűleg soha nem lesz képes tehetséges újságíró munkáját pótolni. A tehetségtelenét igen, és el lehet majd vele végeztetni azt a szerkesztőségi kulimunkát, amit például a hírügyelet jelent, bár az eredményt akkor is ellenőrizni kell majd, mert tévedni csodásan tud az MI. Külön érzéke van hozzá.

A valódi gondot inkább a deepfake videók okozzák. Régebben a fénykép bizonyította egy hír hitelességét, de már több, mint száz éve retusálják, montírozzák a fotókat, aztán a filmfelvétel, de azt is vágták, tavalyelőttig a videót fogadtuk el bizonyítéknak – aztán megjelentek azok az ügyes kis szoftverek (szintén MI-t használva) amelyek segítségével szinte bármilyen videó hamisítható, sőt, az online videobeszélgetést is úgy lehet alakítani, hogy a felhívott célszemély azt higgye: mással beszél. A hamisítás lehetőségei korlátlanná váltak. Ezzel sajnos nem tudunk mit kezdeni: ezek már az átlagos okostelefonokon is futnak, és sok bajt fognak még okozni. Csakhogy – megint nem az eszköz a hibás ezért, hanem a felhasználó. Ez megint társadalmi és nem műszaki gond.

Tehát nem, nem lehet visszagyömöszölni a szellemet a palackba, visszalapátolni a citromot a lóba, meg kell tanulnunk használni a technikai lehetőségeinket, fel kell nőnünk az eszközeinkhez. Erre nem mindenki lesz képes, de nem az a megoldás, hogy „régenmindenjobbvót” felkiáltással összetörjük a digitális eszközeinket.

Végső soron a felegyenesedve járás is sok kényelmetlenséget okozott az emberiségnek, míg meg nem szokta, és a testalkatunk sem alkalmazkodott hozzá tökéletesen – de azért nem ereszkedünk négykézlábra és a fára sem mászunk vissza.

Hogy aztán ez az egyre gyorsuló verseny miféle eredményekkel jár, őrjöngő röptünk hová vezet?

Arról nekünk most pont annyi fogalmunk van, mint az Australopithecusnak volt az okostelefonról. De egy biztos: a mostani evolúció gyorsabb lesz.

Sokkal gyorsabb.

Szele Tamás