Forgókínpad

Forgókínpad

A kacér Kína flörtjei

2023. február 28. - Szele Tamás

Tegnap kicsit részleteztem ezeken a hasábokon az orosz-iráni viszony szépségeit, és úgy tűnik, a kérdés fontos, mert ma is ezzel fogok bajlódni, ugyanis érdekes tanulmányra bukkantam, mellyel talán kissé vitatkozni is fogok: mindenképpen a világpolitika egyik alapkérdéséről van szó. Nevezetesen arról, hogy akar-e Peking háborút?

tengely_februar_28.jpg

Ugyanis Moszkva Jevtusenko szerint nem akar (általában az orosz értelmiség szerint sem), ellenben Putyin vagy Sojgu, netán Prigozsin szerint nagyon is. Viszont hogyan látja ezt Emil Avdaliani az Európai Egyetem professzora és a georgiai (esetünkben: grúziai) Geocase agytröszt közel-keleti tanulmányokkal foglalkozó igazgatója, mit ír róla a Center for European Policy Analysis honlapján?

Nos, mivel valóban tudós ember, diplomatikusan fogalmaz, és tartózkodik a radikális kijelentésektől. Szerinte Oroszország és Irán egy eurázsiai Nyugat-ellenes tengely kialakulását hirdeti, de egyelőre hiányzik belőle a legkritikusabb szereplő – Kína.

Egy magas rangú kínai delegáció moszkvai látogatása és Ebrahim Raisi iráni elnök pekingi útja világított rá az eurázsiai hatalmak példátlan mértékű közeledésére. Az 1990-es évek óta Irán, Oroszország és Kína többnyire csak retorikailag működött együtt; most egyesek reménykednek abban, hogy új társadalmi rendet hozhatnak létre.

Az ukrajnai háború átalakító erejű volt, mivel felgyorsított egy meglévő tendenciát. Például arra késztette Iránt és Oroszországot, hogy szorosabb kapcsolatokra törekedjenek. Történelmi szempontból a 16. század vége óta, amikor a két országot a terjeszkedő Oszmán Birodalomtól való aggodalmuk egyesítette, Irán és Oroszország még soha nem volt ennyire közel egymáshoz ilyen sok regionális, sőt globális jelentőségű kérdésben.

A 2022 előtti időszakkal való kontraszt szembetűnő. Megszaporodtak a kétoldalú politikai találkozók. Ali Khamenei iráni legfelsőbb vezető és Vlagyimir Putyin orosz elnök júliusban Teheránban találkozott. Orosz delegációk látogatnak folyamatosan Teheránba, hogy tanulmányozzák Irán szankciókat kijátszó tapasztalatait. Tavaly az Iránba irányuló orosz export 27%-kal, az Iránból származó orosz import pedig 10%-kal nőtt. Mindkét fél megállapodott abban, hogy a kereskedelmet az amerikai dolláron kívüli más pénznemekben is bővítik, miközben Oroszország példátlanul nagy összegű, 40 milliárd dolláros beruházást hajtott végre Iránban, nagyszámú katonai drónt vásárolt – amelyeket ukrán városok és a polgári infrastruktúra támadására használnak –, és esetleg rövid hatótávolságú ballisztikus rakétákat is.

Irán számára a legjelentősebb eredmény, hogy végre engedélyt kapott a legmodernebb Szuhoj Szu–35-ös harci repülőgépek, valamint légvédelmi és rakétarendszerek vásárlására. Ezenfelül a két fél felgyorsította a munkát a sokat emlegetett és ambiciózus észak-déli kereskedelmi folyosó fejlesztésére, amely a Perzsa-öböltől a Balti-tengerig húzódik, és amely útvonal végül a szankciók elkerülésének elsődleges eszközévé válhat.

Mindez fontos, de nem a végső cél. Mindkét ország elismeri Kína óriási kemény és puha hatalmát, és mindkettő arra törekszik, hogy a világ második leggazdagabb országát szorosabb ölelésbe csábítsa, ami megijesztené a Nyugatot. Gazdaságilag ez a folyamat már javában zajlik. Oroszország szinte teljesen elvesztette európai szénhidrogén-piacát, és most a kieső mennyiség jelentős részét a Kínába irányuló, csökkentett árú exporttal pótolja. Irán is fokozta a kereskedelmet.

Ez azonban messze elmarad attól, amit a világ két legsúlyosabban szankcionált állama remélne. Céljuk a globális hatalom újraelosztása, ami nagyobb szabadságot hagy a tekintélyelvű államoknak, hogy a II. világháború utáni, szabályokon alapuló renddel ellentétes politikát folytassanak.

Kína lanyha politikai támogatást nyújtott Putyin Ukrajna elleni kampányához, és nagyrészt elfogadta Oroszország irányvonalát, amit jól tükröz a nemrég közzétett ukrajnai politikai rendezési javaslat. De a két állam által közvetlenül a 2022. februári totális invázió előtt kinyilvánított „határok nélküli barátságnak” nagyon is egyértelműen vannak határai. Bár az USA szerint Kína nyújtott némi nem hadianyag-jellegű segítséget, ez korlátozott volt. Egészen mostanáig. A Biden-kormányzat azt állítja, hogy látott néhány jelet arra, miszerint ez most megváltozhat.

Irán a maga részéről felgyorsította „Keletre tekintő” politikáját, amelynek célja az amerikai szankciók ellensúlyozása és Európa tárgyalási pozíciójának gyengítése a nukleáris dúsítási törekvéseiről folytatott megrekedt tárgyalásokon, egyre inkább Kínához igazodva* A kétoldalú kereskedelem és a szóbeli támogatás is növekszik, amint azt a Peking Ukrajna-tervét dicsérő teheráni nyilatkozat is mutatja. A két ország 2021-ben egy potenciálisan hatalmas, 25 évre szóló beruházási megállapodást is aláírt. Konkrétabban, Kínát egyre inkább az iszlám köztársaság egyik fő mentőövének tekintik az iráni olajvásárlásokon keresztül, amelyek az elmúlt két évben elérték a 47 milliárd dollárt.

*Ez annyira igaz, hogy az iráni külpolitika alapelve 1979-től, tehát az iszlám forradalomtól 2018-ig az volt, hogy „Sem Kelet, sem Nyugat”, 2018-ban hirdette meg Mohammad Javad Zarif akkori külügyminiszter az állam vezetőjével, Rouhani ajatollahhal egyetértésben az új diplomáciai doktrínát. Tehát Iránnak is volt „keleti nyitása”.

Ezen túlmenően Oroszország, Irán és Kína haditengerészeti gyakorlatokat tartottak az Indiai-óceánon, együttműködtek a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) bővítésében, és egységes retorikai frontot alkotnak az emberi jogok és a képviseleti demokrácia nyugati elképzeléseivel szemben.

A közös érzelmek e három ország történelmében gyökereznek. Továbbra is haragszanak a Nyugatra akár a 19. századi imperializmus túlkapásai miatt (bár Oroszország birodalmi hatalom volt és maradt), akár a hidegháború végét követő amerikai egypólusú momentum miatt. De ez a három hatalom leginkább hosszabb távú perspektíván keresztül érzékelteti felemelkedését. Számukra a Nyugat dominanciája viszonylag új keletű, amelyet rövidesen felvált majd a hagyományosabb befolyási szférákhoz való visszatérés, amelyek az ókortól kezdve uralták a világpolitikát. Oroszország, Irán és Kína számára a liberalizmus nem kötődik a modernitáshoz, a demokrácia nem kizárólag nyugati fogalom, és továbbra is védelmezői a be nem avatkozás és a szuverenitás nyugati elveinek.

Mindezek ellenére sok minden akadályozza a hivatalos szövetséget. Ennek számos oka van, de a legnagyobb a legerősebb szereplő – Kína – vonakodása. Szerepe egyszerre fontos és érdekes. Moszkvának és Teheránnak szüksége van Pekingre. Utóbbi nélkül az előbbi kettő nem lenne képes aláaknázni a fennálló liberális rendet, és új rendszert erőltetni Eurázsiára. De ez fordítva nem érvényes. Oroszország és Irán, mindkettő jelentős energiaexportőr, nyilvánvaló reményeket fűz Kína külpolitikájához, de az ő klubjukhoz való csatlakozásuk a világból való kivonulást jelentené. Oroszország Kína teljes exportjának kevesebb mint 2%-át teszi ki, míg az USA, Németország, az Egyesült Királyság és Franciaország egymaga 25%-át.

Igaz, hogy Kína úgy tűnik, megérti az ukrajnai háború orosz elképzelését (ha a vezetését nem is), és szoros kapcsolatokat ápol Iránnal. Eddig azonban nem érezte szükségét, hogy eurázsiai barátainak a baráti szavakon kívül bármit is mutasson. Ez a pragmatizmus aggasztja Moszkvát és Teheránt.

Az iráni rezsimet például régóta irritálja, hogy Kína lassan teljesíti a 25 évre szóló beruházási megállapodást. Az aláírt üzletek (3 és 10 milliárd dollár közötti értékben) még Raisi látogatása alatt is eltörpülnek amellett, amit Hszi Csin-ping elnök 2022-ben Irán nagy riválisával, Szaúd-Arábiával kötött (mintegy 50 milliárd dollár értékben).

Irán 2022-es, összesen 5,95 milliárd dolláros külföldi befektetéseiből a kínai vállalatok csekély 185 millió dollárt fektettek be („Nem vagyunk elégedettek ezzel a számmal” – hangzott az egyik iráni miniszter meglehetősen éles hangú válasza). Kína rendkívül érzékenyen reagál a nyugati szankciókra; februárban jelentették, hogy a Sinopec kínai energetikai cég kiszáll az iráni Yadaravan olajmező fejlesztésére kötött megállapodásból. Bár a hírt később iráni tisztviselők cáfolták, akik szerint a tárgyalások még folynak, a lépés összhangban van a korábbi kínai magatartással, miszerint a szankciókkal sújtott iráni gáz- és olajiparból kivonulnak. A fenyegetés valós; az USA továbbra is szankcionálja a korlátozásokat megszegőket, köztük a kínai cégeket is.

Kína hajlandó volt (amit Raisi utazása során is megismételt) elítélni az Iránnal szembeni nyugati szankciókat, de nem volt hajlandó nyíltan megszegni azokat, mint Oroszország. Irán hatalmas bosszúságára Kína 2022 végén nyíltan támogatta az Öböl-államokat, amikor arra kérte Iránt, hogy működjön együtt a nukleáris kérdésben. Teherán még a kínai nagykövetnél is panaszt tett.

Kínára egyelőre nem nehezedik nagy nyomás, hogy változtasson. Olcsó olajat és gázt kap két olyan energiaszolgáltatótól, amelyeknek korlátozott piaca van, és amelyeknek szükségük van a barátságára. Miközben Peking épp eleget tesz azért, hogy Oroszországot a felszínen tartsa, a Nyugat figyelmét az indiai és csendes-óceáni térségre tereli, míg erőforrásait Ukrajnába áramoltatja.

Mindez persze változhat. Egy hirtelen totális gazdasági háborúba való átcsapás – talán annak következtében, hogy Kína feltölti Oroszország fogyatkozó tüzérségi lőszerkészleteit – próbára tenné a jelenlegi globális egyensúlyt, és közelebb hozná az eurázsiai szövetség megvalósulását.

Itt vitatkoznék egy kicsit a „tengely” létrejöttének lehetőségével. A három szereplő közül jelenleg Kína van a legelőnyösebb helyzetben. Nem áll háborúban, mint Oroszország, nem zajlanak állandó tüntetések benne, mint Iránban, vannak ugyan gondjai számosan, a demográfiai hullámvölgytől az élelmiszer-válságig, de ezek mégsem olyan súlyosak, mint a másik két ország problémái. Ráadásul Irán és Oroszország ki van szolgáltatva Kínának, hiszen az tartja el őket, körül is udvarolják, ha az egyik bonbont küld, a másik virágot, mi több, míg Kína gondosan ügyel arra, milyen mértékben és mivel támogatja a szankciók alá vont udvarlóit, a világ többi részével is folytathat virágzó kereskedelmet. Folytat is.

Akkor tehát mi az érdeke Kínának? Lőszert szállítani az Oroszországi Föderációnak és beruházni Iránban? Ellenkezőleg: Kínának most az az elemi érdeke, hogy minél tovább fenntartsa a jelenlegi, kényes de kellemes állapotot, egyensúlyt, amelyen minden nap rengeteget nyer. Ahogy ez megbillen, már neki fog pénzbe kerülni a kapcsolatok fenntartása: de látjuk is, hogyan vonul ki (Oroszországgal együtt) az iráni szénhidrogén-beruházásaiból, és valószínűleg pusztán azon az alapon, hogy nem kedveli az Egyesült Államokat, nem fog beszállni egy számára költséges orosz hadianyag-szállításba, amit Moszkva vagy kifizet, vagy sem, de még ha kamatostól ki is fizeti, a keletkező haszon nem áll arányban a lépés miatt kieső kereskedelmi bevétellel. Kizártnak tartanám, hogy ilyen döntést hozna Hszi Csin-ping.

Hogy akkor mégis, miért lebegteti ennek a „tengelynek” a lehetőségét? Amiért a dámák a bálban a legyezőjüket. Míg kacérkodnak, sok lehet az udvarlójuk, ha eljegyzik magukat, már csak egy. És olyan udvarló most nem mutatkozik, aki mellett Kínának érdemes volna elköteleződni, tehát flörtöl, flörtölget, és élvezi ennek előnyeit.

Egyelőre, ha csak az Egyesült Államok és Kína viszonyában nem következik be gyökeres változás – amit azonban okozhat mondjuk egy támadás Tajvan ellen – az „eurázsiai autokráciák tengelye” nem jön létre. Egyezményeket köthetnek, tárgyalhatnak, üzletelhetnek is bizonyos ésszerű határok között, ez belefér a flörtbe, de többről nem lehet szó.

Míg fel nem borul az egyensúly.

Ha felborul: bármi elképzelhető.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása