Orbán Viktorról nem először jut eszembe Bibó István eszmefuttatása a hamis realistákról és túlfeszült lényeglátókról, ugyanis valósággal iskolapéldáját adta ma is annak, hogy ezek közé tartozik. Az egy dolog, hogy egyéb köze csak annyi van Bibóhoz, hogy a róla elnevezett szakkollégiumban végzett – de hogy valaki egy életműből csak pont azt a két dolgot tanulja meg, amit a szerző is negatívan emleget, mégis ritkaság.

De sikerült. Olvasgatom a magyar miniszterelnök mai beszédét, amit a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara évnyitó rendezvényén mondott el, és nem tehetek róla, Bibó sorai jutnak eszembe:

„Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségben gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenekfelett, s ennek érdekében hajlandók abban az értelemben „realisták” lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-oda tologatásban merül ki.”

De lássuk, miket beszélt a kormányfő, amitől én ilyen bibói alaknak látom. Először is, annyit jeleznék, hogy nem a teljes beszédet elemzem, az még sehol sem található meg csonkítatlan formában, hanem a Telex összefoglalójából dolgozom, bár összehasonlítottam más sajtómegjelenésekkel is, és csak azt veszem elő, ami mindenhol előfordul, tehát bizonyára elhangzott. Így is akad néhány érdekes idézet. Például:

„Orbán szerint kívánatos lenne visszaépíteni az Oroszország felé fennálló európai gazdasági kapcsolatokat, de ennek bekövetkezésében a kormányfő nem hisz. Orbán szerint Európa hatalomszerkesztésnek újraszerkesztése zajlik. A háború csak a felszín, de szerinte kérdéses, hogy már eleve ezért is robbantották-e ki a háborút, vagy közben derült ki, hogy a háború alkalmas eszköz Európa hatalmi szerkezetének átalakítására.

Most az a helyzet állt elő, hogy az európai gazdaságot leválasztották az orosz gazdaságról, energia-függőségről. Korábban teljesen abszurdnak hangzott, hogy Ukrajna EU-tag és NATO-tag lehet, ma már viszont tényleg erről van szó.

Mivel jár ez az átszerkesztés? Azzal, hogy egy új közép-európai központ emelkedik fel. A 40 milliós Lengyelország és a – majd meglátjuk mennyi ember marad ott – 20-30 milliós Ukrajna egy új gazdasági, biztonsági, katonai térséget fog jelenteni. Ez 60-70 millió ember.”

Megnéztem a Magyar Nemzetben is, ott is úgy idézik, hogy a „ hatalomszerkesztés újraszerkesztése”, biztos, hogy másként akart fogalmazni akár ő, akár a beszédírója, de így sikerült. Értelem szerint „Európa hatalmi újraszerkesztése” lenne. Mindegy, az a helyzet, hogy az orosz kapcsolatok visszaépítése bibói értelemben vett hamis realizmus – hiszen elfogadnánk a kedvéért az orosz ideológiai és politikai hazugságokat – a gondolat további része viszont túlfeszült lényeglátás. Igen, a háború alaposan átrendezte Európa gazdasági viszonyait, kapcsolatrendszerét, de Oroszországét is. Mármost azt feltételezni, hogy magát a háborút ezzel a céllal robbantották ki, annak az esete, amikor azon a szitán is átlátunk, ami ott sincs.

Ki is robbantotta ki a háborút? Ki támadott?

Kétségtelenül az Oroszországi Föderáció. És miért tette?

Ezt már több, mint egy éve vitatja a fél világ, a hivatalosan bejelentett indokok – Ukrajna belépési szándéka a NATO-ba és az Európai Unióba, a donbásszi köztársaságok függetlenségének garantálása, Ukrajna „demilitarizálása és nácitlanítása” vagy a legendás biolaborok – mind-mind homályos, mondvacsinált ürügyek, és ha megnézzük a háború kitörésének előzményeit is, akkor láthatjuk, hogy a 2021. december 24-i ultimátum szellemében, melyet Putyin a NATO-nak adott, voltaképpen ennek a katonai szövetségnek a leszalámizása volt a célja. Azt tudta, hogy az orosz fegyveres erők nem elég erősek egy általános, nagy, komoly támadáshoz a NATO ellen, de még a tulajdon valós katonai-politikai-diplomáciai súlyát is túlbecsülte, mikor azt hitte, három nap alatt elfoglalja Kijevet és attól kezdve három NATO-ország (Lengyelország, Románia, Magyarország) kilépését is követelheti. Megjegyzem, ha Belarusszal próbálkozik, azt háború nélkül is sikerült volna elfoglalnia, és most vakarhatnánk a fejünket, hiszen ott is három NATO-tagállammal keveredett volna vitába. Mindenesetre a terv nem sikerült, és ha Orbán úgy tesz, mintha elhinné egyrészt Putyin és Lavrov zavaros, konteós, bizonyítatlan meséit arról, hogy belőlük kiprovokálták ezt a támadást, akkor bizony hamis realista, mert a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját fogadja el valóságnak.

Ha ezt a hibás alaptételt továbbviszi, és az tételezi fel, hogy az egész konfliktus célja az európai hatalmi rendszer átalakítása, már konteó is, hiszen tavaly február 24-én reggel eleven ember nem akadt, aki meg tudta volna mondani, meddig tart ki Ukrajna. És az első hetekben még szó sem volt nyugati fegyverszállítmányokról. Akkor még csak szankciócsomagokról volt szó. De Orbán folytatja, és csavar még egyet az elméletén:

„És ha az az amerikai kísérlet, hogy a kínai gazdaságot is levágják Európáról, vagy a Kína felé fennálló gazdasági kapcsolatok sűrűségét lecsökkentsék, az olyan gazdasági megpróbáltatásokkal jár, hogy ennek az új közép-európai térségnek a súlya meg fog nőni. Ennek a térségnek a gazdasági teljesítménye meg fogja közelíteni Németországét. Orbán szerint az angol pénzügyminiszter mondta azt, hogy 10 éven belül Lengyelország meg fogja előzni gazdasági teljesítményben Nagy-Britanniát. Az USA a katonai erejét nem Németországba koncentrálja manapság, hanem a háború miatt Lengyelországba. Mindez csak azért fontos, mert nem reális az, hogy az Oroszország felé fennálló kapcsolatok visszaépülhetnek.”

Azért erre sem vennék mérget. Igen, vannak ilyen folyamatok, de nem ennyire gyorsak és radikálisok, de főleg nem tervezettek. Lengyelország mostani stratégiai jelentősége felbecsülhetetlen, a gazdasági is nagyon komoly, de ha Orbán Viktor lengyel–ukrán felvirágzást, gazdasági csodát vár a háború után, akkor miért nem igyekszik – merő egy realizmusból – a győztesek mellé állni még időben? Miért vész össze mindkét állammal, ha csak teheti? Ő maga mondja, hogy orosz kapcsolatok nem lesznek, Ukrajnával és Lengyelországgal kéne jóban lenni ez esetben, de valahogy ahhoz semmi kedve, a V4-ek közreműködése is az ő Oroszország-politikája miatt siklott ki meg a lengyel jogállamisági problémákon, de azok nálunk is akadnak bőven. Szóval akkor mit mond a nagy realista? Legyünk jóban a vesztessel, legyünk rosszban a győztesekkel, biztos lesz valami értelme. Bár mondjuk értelme ennek még abban a borzalmas esetben sem volna, ha Oroszország győzne (nem fog), mert a nemzetközi szankciók nem csak érvényben maradnának ellene, de még súlyosbítanák is azokat. A magyar miniszterelnök elvi alapon szembemegy a saját gyakorlati politikájával. Menjünk tovább.

„A magyar gazdaságnak egy-két éven belül szüksége lesz félmillió új munkavállalóra, de ez nagyon sok kérdést vet fel – mondta Orbán.

Ebben a kérdésben a kormánynak a sarkára kell állnia, és ez nem biztos, hogy tetszeni fog minden vállalatvezetőnek. A gazdasági észszerűség csak az egyik szempont, mert láttunk már pár nyugat-európai példát vendégmunkásokkal megterhelt helyzetét, és emellett nem mehet el a politika becsukott szemmel. A vendégmunkásokkal kapcsolatban nagyon nagy óvatosságra van szükség.

Világossá kell tenni, hogy elsősorban a belső tartalékok mozgósítására van szükség az 500 ezer új munkavállaló kérdésében, és ez nem a közmunkásokat jelenti. Van földrajzi tartalék, ezért is összpontosítjuk a nagy beruházásokat Kelet-Magyarországra. Debrecen és Nyíregyháza hamarosan megtelik, ezért hamarosan Békéscsabán lesz a sor.”

Tehát azok az új gyárak, amelyekről annyi vita folyik, tulajdonképpen azon az alapon épülnek, hogy „majd csak fog bennük dolgozni valaki”? Ha a félmillió munkavállalóra maximum két éven belül van szükség, akkor bizony megoldhatatlan a feladat, hiszen maga miniszterelnök jegyezte meg: „ez nem a közmunkásokat jelenti”. Egy körülbelül tízmilliós országban akkor lesz egy-két éven belül félmillió facér munkavállaló, ha azok előbb munkanélküliek lesznek (és akkor még nem beszéltünk a kiképzésükről, betanításukról). Igazából akkor lenne biztos a gyárak – nem csak akkumulátorgyárak – dolgozókkal való ellátottsága, ha már most lenne félmillió munkanélküli az országban, de a hivatalos adatok , vagyis a KSH szerint csak 190 ezer van, kell még 310 ezer. És milyenek legyenek? Magyarok.

„Magyarország a magyaroké. A munkahelyek is elsősorban a magyaroké, és a magyar gazdaságnak, elsősorban a magyar embereknek kell, hogy munkát adjanak. Csak utána jöhet mindenki más.”

Ez már maga az abszurd: elvárja, hogy szülessen egyszerre 310 ezer magyar gyermek és két év alatt legyenek egyből 18 évesek, eközben végezzék el a szakiskolát is? Mert másként nem volna lehetséges teljesíteni az óhaját.

Még ígért pár érdekes dolgot, aztán vészjósló szavakkal búcsúzott a tisztelt egybegyűltektől:

„Nem kell félnetek, jó lesz.”

Igen, ez egy klasszikus, Merániai János esztergomi érsek írta az összeesküvőknek, mikor azok megkérdezték tőle, öljék-e meg Gertrudis királynét. Az érsek gondosan fogalmazott, de központozási jelek nélkül:

„Reginam occidere nolite timere bonum est si omnes consentiunt ego non contradico.”

Magyarul:

„A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.”

A mondat értelme attól függ, hová tesszük benne a vesszőket. Így akarta bebiztosítani magát a szerző minden esetre: sikerült is, mikor kérdőre vonták, ez az irat mentette meg.

Hát, Orbánból nem lett Bibó István, lett viszont belőle hamis realista, túlfeszült lényeglátó, meg János érsek.

Az is valami.

Szele Tamás