Forgókínpad

Forgókínpad

Bahmuti életképek

2023. március 23. - Szele Tamás

Ma jobb lett volna az orosz–kínai szerződések részleteivel foglalkozni, hiszen azok mindenkit érdekelnének, csakhogy sem az orosz, sem a kínai fél nem siet bemutatni az egyezményekből bármilyen pontos adatot. Sokat írnak a tárgyalások tényéről, de annál kevesebbet a részleteikről, amit meg mégis, annak az a lényege, hogy eddig is minden remekül ment a két ország között, de ezentúl még sokkal jobban mennek majd a dolgok.

bahmut_marcius_23.jpg

Ez a nesze semmi, fogd meg jól tipikus esete, nem is érdemes találgatni, mire jutott egymással a két vezető, még az is lehet különben, hogy semmire, nem is egyeztek meg konkrétumokban, olyanra is volt már példa a közelmúltban, például Donald Trump és Kim Dzsongun tárgyalásain, melyeket aztán otthon mindketten hatalmas sikernek neveztek, teljesen alaptalanul. Annyit tudunk, hogy Oroszország és Kína viszonya rosszabb talán nem lett, mint a mostani, de ennél többet nem állíthatunk.

Ellenben, hogy mégis valami konkrétummal foglalkozzunk, ott van a bahmuti ostrom esete. Attól mindenki sokat vár, érzésem szerint eléggé feleslegesen, és mindenki megszakérti, mindenkinek van róla véleménye és többnyire téves ismeretei is vannak a harcokról a foteltábornokoknak. Nos, megtaláltam az egyetlen autentikus beszámolót a jelen helyzetről, melyet a The Insider közölt tegnap, és amelynek az a különlegessége, hogy nem tudósítás, hanem inkább életkép, nem tartalmaz taktikai vagy stratégiai fontosságú adatokat, ellenben rengeteget mond el arról, milyen érzés Bahmutban harcolni, a várost védeni. Az írás szerzője Jurij Matszarszkij, aki egykor a Kommerszant újságírója volt, most pedig az ukrán hadsereg harcosa, elmondja, miért harcolnak a város védői ilyen elkeseredetten a majdnem elpusztult településért, és hogyan élik túl a megmaradt helyiek. Át is adom neki a szót.

Nem tudok arról beszélni, hogy mi vár Bahmutra, mivel én egy sorkatona vagyok, és nem rajtam múlik, hogyan, mi és milyen feltételekkel fog történni ezután. Bahmut kitart és megállja a helyét, a város nagy része az ukrán erők ellenőrzése alatt áll. Igen, a várost folyamatosan lövik. Minden 5-10 másodpercben gránát vagy aknagránát robban közelebb vagy távolabb. Mindezt időnként géppuskaropogás szakítja meg.

Ami a helyieket illeti – fájdalom és nyomorúság a sorsuk. Akár több ezer ember is maradt Bahmutban, akik olyan pincékben vagy lakásokban élnek, amelyeket még nem romboltak le. Nincs fény, nincs víz és nincs élelem, kivéve, amit a katonaságtól vagy a rendőrségtől kapnak, akik időről időre még mindig megjelennek náluk. A helyiek – köztük gyerekek – még mindig ezekben a lakásokban tartózkodnak. Nem tudom, hogyan lehetnek gyerekek itt, miután a kormány elfogadott egy rendeletet, amely kimondja, hogy a kiskorúakat Bahmutból a szüleik vagy gyámjaik beleegyezése nélkül is elszállítják, de teljesen hihetetlen, hogy a felnőttek gyerekeket hurcolnak magukkal a lebombázott Bahmut utcáin. Nehéz ezt nézni.

Kik ezek az emberek? Kétségbeesettek, és nekem úgy tűnik, hogy egyszerűen nincs hová menniük. Jobban félnek a változástól, mint a golyóktól és a lövedékektől. Sok ismerősöm mondja és én is úgy fgondolom, hogy ha nem lettem volna katona, nem jöttem volna messziről Bakhmutba, de ezek az emberek ott maradnak, és millió kifogást találnak, mondván, hogy még mindig itt vannak a holmijaik, itt születtek, minden sarokra emlékeznek. Nem tudom, hogy magyarázzam meg, de ez az igazság. Természetesen Bahmutban nincs munka, senki sem tud pénzt keresni. Most egyáltalán nincs gazdaság. De még mindig maguknál tartják a gyerekeiket és az unokáikat – ez az, ami engem lenyűgöz. Nem veszik észre, hogy mekkora kockázatot vállalnak a gyerekeikkel, vagy igen, de mégis vállalják.

Tapasztalataim és a harcostársaimtól hallottak alapján az elmúlt hetekben nem érkezett humanitárius segély. A segélyszállítmányokat nem engedték be Bahmutba, és a továbbra is érkező humanitárius támogatást a hadsereg osztja meg a civil lakossággal, ami azt jelenti, hogy valójában a saját száraz fejadagjaikból és készleteikből származik. Lőszert és élelmiszert minden nap hoznak, bár ez a dandártól függ, és néhány katona még mindig el-elmegy néhány napra, hogy aludjon, mosakodjon, majd visszatérjen, és mások jönnek, hogy betöltsék a megüresedett helyeket. Folyamatos a rotáció és a mozgás.

Mindig jó, amikor a megszállók kapnak egy rúgást a fenekükbe, és amikor a terveiket megakadályozzák. Legalább valamiféle győzelmet kellene felmutatniuk, ezért is küzdenek Bahmutért, de igazából nem Bahmutot akarják. A várost egy hatalmas megszálló erő szorongatja, de a támadók veszteségei sokkal nagyobbak, mint az ukrán védőké.

Sajnos ukrán harcosok is meghalnak és megsebesülnek, de az oroszok sokkal nagyobb számban esnek el. Egyes jelentések szerint az orosz veszteségek 5-7-szer magasabbak, mint az ukrán védőké. Amíg Bahmut kitart, addig az oroszok csontjaikkal fogják teleszórni a környéket, és ennek csak örülhet a bolygó minden tisztességes embere.

Ami a bahmuti harcosok és a helyiek hangulatát illeti, azt mondhatom, hogy azok a srácok és lányok, akik most Ukrajnáért harcolnak, a világ legmotiváltabb emberei közé tartoznak. Ha elveszíted a motivációdat, ha egy kis lazaságot mutatsz, vagy bármilyen módon elveszted a fejed, akkor annyi, tekintsd magad elveszettnek: így elég gyorsan megtanul mindenki koncentrálni, elvégezni a feladatokat és bízni egymásban. Ez az emberek közötti hihetetlenül erős bizalom az egyik fő tulajdonság, ami megkülönbözteti az ukrán harcosokat az általam ismert emberek többségétől, különösen a veszélyes helyzetekben. Itt az emberek testvérekként bíznak egymásban, úgy, mint senki másban, a harcosok egymásban, a parancsnokok a harcosokban, és a harcosok a parancsnokokban. Ez egy igazi háborús testvériség, amelyet egy nagyon világos közös cél köt össze: távol tartani az ellenséget, és olyan messzire kergetni, amennyire csak lehet, hogy elfelejtse, hol van, és mi a neve.

Amikor megpróbálták bekeríteni az egyik harcoló csoportot, egyik bajtársunk lőtt sebet kapott a lábán. Ezért egy érszorítót tett a combjára, hogy megállítsa a vérveszteséget. Minden harcosunknál van érszorító, de nálam például csak három van. Néhányan azt mondják nekem: „Ez nem elég, neked négy végtagod van! A biztonság kedvéért vigyél magaddal négyet!” Szóval, ez a fickó felvette az érszorítót, és tovább harcolt. Azt is meg kell érteni, hogy amikor egy lábra érszorítót teszünk, az néhány percre elveszíti a mozgásszervi funkcióit. Ez a fickó kúszott a terepen, és a parancsnoka szó szerint kitolta, hogy evakuálják, a katonaorvosok odaértek, és el tudták érni, hogy felvegyék egy járművel, amely kimentette őt, hogy eltávolítsák a golyót, összevarrják és kezeljék a sebet. Ez csak egyike azoknak a történeteknek, amelyeknek magam is szemtanúja voltam, és több tízezer ilyen történet van. Bárcsak kevesebb lenne belőlük, bárcsak győznénk, kirúgnánk ezt az átkozott söpredéket az ukrán földről, és emberi módon élnénk egy ukrán Krímmel, Donbásszal, ahol az összes túsz és fogoly hazatért.

Most már minden ukrán különleges ember. Nem fogok neveket és hívójeleket mondani, de nagyon különböző emberekkel találkozom. Például egy fiatal sráccal, aki 19 évesnek tűnt, de valójában 21 éves. A születésnapján futottunk össze. És annak ellenére, hogy nagyon fiatal, ő századparancsnok, a csapatában nagyon kemény srácok vannak. Sokan azok közül, akiket irányít, két-két és félszer idősebbek nála. Valahogyan sikerült megszerezniük és elhozniuk a születésnapjára egy tortát Szlovjanszkból vagy Kramatorszkból... ez egy elképesztő történet – egy romvárosban, ahol a lövések és a robbanások pillanatra sem szünetelnek, ahol kidugod a fejed a pincéből, és azonnal orosz drónok kezdenek megfigyelni, amik tüzérséget és aknavetőket irányítanak rád, hirtelen megjelenik egy torta. Egy igazi születésnapi parti része.

Itt informatikusok is harcolnak, de volt egy állatorvos lány is, ő most Bahmutban van és a megszállókat ritkítja. Vannak olyan emberek itt, akik régen milliomosok voltak, de most piszkos pincékben alszanak, mert nincsenek tiszták, és pörköltet esznek konzervből, késsel. Egész Ukrajna az orosz agresszor ellen harcol Bahmutban.

Hogy a várost feladják-e, nehéz megmondani, mert még Bahmuton belül is nagyon eltérőek az információk. Beszéltem néhány harcossal, és azt mondták, hogy bármelyik órában visszavonulási parancsot várnak. Honnan vették? Nos, „így érzik”. A parancsnok mondta ezt? Nem, semmi ilyesmit nem mondott. És két nappal később mások azt mondják: „Miért kellene elmennünk? Jó pozíciónk van itt, egyenként daráljuk le az oroszokat. Miért kellene elhagynunk egy ilyen helyet?”

Azt is meg kell érteni, hogy Bahmut egy szó szerinti romhalmaz. Semmi sem maradt itt, ami stratégiai, katonai vagy logisztikai szempontból érdekes lenne. A csata parázsló, füstölgő romokért folyik.

Ami a megállás nélküli harcokat illeti – nem sok ember harcol napokig a frontvonalon a lövészárkokban. Napokig vagy órákig harcolnak, rohamcsapatokkal és azokkal, akik olyan helyzetbe kerülnek, ahol valaki megpróbálja bekeríteni vagy átkarolni őket. Szerencsére a legtöbb harcos Bahmutban és a front más részein többé-kevésbé nyugodt pozíciókba vonulhat vissza. Többé-kevésbé, mert nincs garancia arra, hogy nem kapnak el. Még Lvivbe is jutottak orosz rakéták ezektől a vademberektől. Van viszont lehetőség a pihenésre, van lehetőség a rotációra. El lehet néha menni, pihenni, mosakodni, átöltözni.

Még ha az ukrán politikusok vagy egyes magas rangú tisztek azt is mondják, hogy Bahmutot talán feladják, egyértelmű, hogy nem hagyják el örökre. És Bahmut vissza fog térni, és Luhanszk is vissza fog térni, és Donyeck, és Jalta, és Szimferopol, és Szevasztopol is visszatér majd. Ez mind ukrán föld, amelyet katonai eszközökkel adunk vissza jogos tulajdonosának, Ukrajna népének.

De ha el kell hagyni Bahmutot, akkor igen, otthagyjuk. Az ukrán parancsnokság fő célja és fő prioritásai, ez a harcászati szolgálati szabályzatban le van írva, a legmagasabb rangú parancsnokoktól a közönségegs őrmesterekig, a csapatok életének és egészségének megőrzése. Ha Bahmut további védelme nagy veszteségekkel jár, és a veszteségek és a halott ukrán védők száma alapján ésszerűtlennek tűnik, akkor az ukrán férfiak és nők életének és egészségének megőrzésével kapcsolatos indokok alapján hozhatnak ilyen döntést.

Ukrajna hősei például az aknavetősök, akik többnyire civilek voltak. Az aknavetőparancsnok egy Lvivből származó informatikus, teljesen békés szakmájú ember, de egyetemi tanulmányai során kijárta a katonai szakot, tüzérségi rangot és képesítést szerzett. Van közöttük egy rangidős egészségügyi tiszt, ő szájsebész volt Lvivben – apám kollégája. Saját klinikája volt Lvivben, száj- és állcsontsebészettel foglalkozott. Orvoscsaládból származik, sokadik generációs sebész. Nem sokkal a teljes invázió kezdete után önként jelentkezett a hadseregbe. A hadseregben szolgált, életeket mentett. Egy nagyszerű csapattal dolgozik, fiúkkal és lányokkal, akik vele együtt szolgálnak és életeket mentenek.

Ismerek egy hivatásos katonát, aki az odesszai katonai akadémián végzett, a gyalogságnál szolgál. Ő harcoló tiszt, akinek azt mondták, hogy különböző körülmények miatt nincs a logisztikáért felelős főtiszt, ezért neki kell ezt intéznie. A hadseregben a parancsokat nem lehet vitatni, így ő vette át az egyik zászlóaljban a logisztika irányítását. Remek fickó, kiváló szolgálati múlttal. Mindenki, aki vele együtt szolgál, azt mondja, hogy abszolút a helyén van, igazi problémamegoldó. Ő felel mindenért, ami nélkül az ukrán hadsereg nem tud harcolni, az üzemanyagtól kezdve a géppuskákon, gránátokon és gránátvetőkön át a pörköltig és a tésztáig. Minden rá van bízva. Egyetlen hadsereg sem létezhet logisztika nélkül. A hadseregben mindannyian tökéletesen értjük, hogy a logisztika az egyik legalapvetőbb dolog, mert ha nincs élelem, gyógyszer, lőszer és személyzeti rotáció, akkor nem tudsz igazán harcolni. Az orosz hadseregnek rossz a logisztikája, ezért trágyázzák a mozgósított katonák ezreivel az ukrán földet.

Ott vannak azok is, akik a katonákat etetik. Ők nem ennek a kedves embernek a parancsnoksága alá tartoznak, de nekik is van saját parancsnokuk, aki mindent megszervez és szemmel tartja a dolgokat. Ezeknek a srácoknak a főnöke, a hadsereg szakácsa, egy igazi szakács, aki korábban valami ötcsillagos szállodában dolgozott Lvivben. Tudja, hogyan kell a legfinomabb ételeket főzni, és ő is úgy döntött, hogy nem maradhat otthon. Sokan azt hiszik, hogy ő csak egy szakács, ennyi az egész. De egy szakács a háborúban nem csak szakács – ő szállít is. A meleg ételek kiszállítása Bahmutba naponta egy kis hőstett, hiszen a szállítást azon az úton kell elvégezni, amelyet az orosz megszállók állandó tűz alatt tartanak.

Már több mint egy éve vagyok a hadseregben, és tudom, hogy minden ember, aki elkötelezi magát egy ügy mellett, és annak szenteli magát, igazi hős. És nem számít, hogy egy lövészárokban ül-e a frontvonalon egy Javelinnel, és várja, hogy az orosz tankok közeledjenek, vagy borscsot főz, hogy elvigye annak a fickónak a lövészárokban a tűz alatt – minden srác és lány hős. Szeretnék egy közös családi fotót készíteni az összes ukrán védőről, miután ezt a sok mocskot felaprították, kirúgták és a maradványokat eltemették. Él közöttünk az igazi harcos testvériség érzése.

Miért nem váltak közömbössé és keményedtek meg az emberek Ukrajnában egy évnyi pusztulás és kemény küzdelem után, amely annyi özvegyet, árvát és fogyatékos embert hagyott maga után? Mert ez a tiszta lelkű, lelkiismeretes emberek háborúja a megszállók ellen, akik teljesen lelketlen és agyatlan teremtmények: jöttek és megpróbálták elvenni az ukránoktól azt, ami jogosan az övék. Hogyan változott az ellenség? A fene tudja, nem tudom megmondani. Egy évvel ezelőtt is fosztogatók, gyilkosok és erőszaktevők voltak, és most is fosztogatók, gyilkosok és erőszaktevők. Van különbség egy 1940-es és egy 1944-es SS-katona között? Ezt talán a német fasiszták szakértője meg tudja mondani, de én nem vagyok az orosz fasiszták szakértője. Ők ugyanazok maradtak.

Eddig tart Jurij Matszarszkij beszámolója, én csak annyit tennék hozzá, hogy nagyon szívesen bemutatnék egy hasonlóan őszinte, kitárulkozó írást a harcoló állomány érzéseiről orosz oldalról is, de sajnos – nincs. Akárhogy keresi az ember, nincs. Propagandaanyagok vannak, félinformációk, hurrápatrióta ömlengések, de az, hogy mit éreznek az orosz katonák, mintha senkit sem érdekelne náluk.

Persze, azért valaki meg fogja írni azt is – de valószínűleg már csak a háború után.

Mindenesetre ajánlom Matszarszkij beszámolóját az összes foteltábornok figyelmébe.

A háború ilyen. Romok között vívják, nem térképen.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása