Legyünk őszinték, a tegnapi Pressman-sajótájékoztató sokaknak okozott csalódást, pedig hát – ők vannak tévedésben. Az amerikai nagykövet első sorban, sőt, másod- és harmadsorban is az Amerikai Egyesült Államok érdekeit képviseli, és nem szerepel feladatai között Magyarország felszabadítása sajtótájékoztató és szankciók útján. Sőt, a szankciókat sem ő szabja ki.

Az amerikai diplomácia szempontjából a lépés kiválóan sikerült: minimális beavatkozás árán a magyar belpolitikába maximális kellemetlenséget voltak képesek okozni a Kremlnek (vagy inkább a Lubjanka térnek). Némi kaján vigyorral figyeltem ma reggel, ahogy a magyar kormány oszlopai és tagjai minden áron próbálnak megsértődni, de ennyiért nem is nagyon lehet, még a rajongóiknak is nehéz volna megmagyarázni, miért „háborúpárti lépés” Laszlóczki Imre szankcionálása, akinek a választók még a nevét is csak most kezdik tanulgatni, jóllehet volt már Magyarország nagykövete Azerbajdzsánban, Kazahsztánban, Kirgizisztánban és Tádzsikisztánban, mi több, legutóbb a budai Fő utca 1 szám alatt is, mármint a kémbankban.

Aki azt várta, hogy a magyar kormány tagjait fogják kitiltani, zárolni a vagyonukat, esetleg az országot sújtják valami nagyon szigorú büntetéssel, az érdekes módon pont ugyanazt hiszi, amit a kormány: hogy az Egyesült Államok ellenségnek tekint minket. Dehogy tekint annak, legfeljebb nem gondolja, hogy a legjobb barátai vagyunk. Viszont a nemzetközi diplomácia eszközei tényleg nem alkalmasak ilyen szinten komoly beavatkozásra egy másik ország belügyeibe: Iránt például valóban ellenségesnek tekintik, de olyan kereskedelmi embargót is sóztak a nyakukba, hogy szó szerint arról koldul Amir-Abdollahian külügyminiszter. Éspedig Pekingben koldul. Az már lépés, ez még csak figyelmeztetés.

Nem is érdemes többet foglalkozni vele, maradjunk annyiban, hogy nem érdemes reménykedni, más hatalmak nem fognak – nem is tudnak, sőt, nem is akarnak – rajtunk segíteni, azt nem lehet megúszni, az a mi dolgunk lesz, ha tetszik, ha nem.

Viszont a nemzetközi diplomácia most is forrong, ha nem is a magyar volt nagykövetet érintő szankciók miatt, hanem a Pentagonból kiszivárgott adatok nem hagyják nyugodni. Ezzel látszólag érdemesebb foglalkozni – de csak látszólag. Ugyanis nagyon nem tiszta, mivel is van valójában dolgunk.

A pár nappal ezelőtt kezdődött botrány során több részletben „szivárogtak ki” adatok, első körben az ukrajnai háborút illetően, másodikban az Egyesült Államok egyébirányú külpolitikai tevékenységéről, a harmadikban (ami voltaképp a második része) pedig vegyesen mindenféléről. Nos, már az első adatcsomagban felfedezhető volt az információk durva meghamisítása, valószínűleg orosz részről (a veszteséglista adatait írták át), volt benne más szarvas hiba is, például hüvelykben adtak meg méreteket, holott a NATO-előírások ebben az esetben a metrikus rendszer használatát írják elő, elrontották az oldalak számozását is, tehát elég világos volt, hogy legalábbis részben hamis a baba. Innentől kezdve már az sem tűnt túl hitelesnek, amikor az ukrán légvédelem lőszerhiányáról számoltak be.

Ennek ellenére minden hivatalos szerv, legyen az amerikai vagy orosz, hitelesnek fogadja el a „szivárgás” adatait, valószínűleg politikai érdekből – pedig hát nem sok újat tudtunk meg belőlük. A kiszivárgás módja külön kalandregény, obskurus Discord-szerverek és unatkozó Minecraft-játékosok útján kerültek nyilvánosságra a hadi- és államtitkok, viszont az a láncszem nincs még meg, ami az alig pár tucat ember által látogatott fórumokat a The New York Times szerkesztőségével összeköti, ugyanis ez az a világlap, ami szenzációt csinált a „szivárgásból”.

Azért használok idézőjelet, mert ha most félreteszem, hogyan kerülhettek ki az adatok és azt vizsgálom a mai hírek fényében, mi került ki, azt kell mondanom: nagyon kevés újságot látunk a „titkos adatok” között. Annyira keveset, hogy szinte semmit.

Nézzük a mai adagot. A New York Times külön írásban számol be arról, hogy „az orosz vezetés megosztott és belharcok tépik”, amiről azért mintha tudtam volna, sőt, írtam is róla elég sokat, csak akkor még nem tudtam, hogy ez „államtitok” – az ISW teljesen nyíltan foglalkozik a kérdéssel a mai napig. Az sem nóvum, hogy az erőközpontok Prigozsin-Kadirov-Szurovikin, a Védelmi Minisztérium és a titkosszolgálatok mentén alakultak ki, sőt, az is közismert volt, hogy az FSZB a háború elején tökéletesen elrontotta a felderítést, hasból írták a hangulatjelentéseket.

Ez tehát már mind megjelent korábban is, nyilvánosan, a világsajtóban, nincs benne rejtelem vagy újdonság. Lássuk a másik mai NYT-írást, ami az amerikai DIA (Védelmi Hírszerző Ügynökség) vészforgatókönyveiről szól, váratlan helyzetek esetére. Erről ugyan még nem volt szó, de az természetes, hogy kell létezzenek ilyenek, háború van, bármi megtörténhet, ahogy a volt főszerkesztőm mondta 1990-ben: „ilyenkor még a pápa is megnősülhet”. A vészhelyzeti forgatókönyv-dokumentum meglehetősen tipikus, hírszerző ügynökségek által készített termék. Célja, hogy segítsen a katonatiszteknek, a politikai döntéshozóknak vagy a törvényhozóknak elgondolkodni a nagy események lehetséges kimenetelein, miközben felmérik a lehetőségeiket.

Jelen esetben a Védelmi Hírszerző Ügynökség elemzése négy „joker” forgatókönyvet vázol fel, és azt, hogy ezek hogyan befolyásolhatják az ukrajnai konfliktus menetét. A hipotetikus forgatókönyvek között szerepel Vlagyimir Putyin orosz és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök halála, az orosz fegyveres erők vezetőinek eltávolítása, valamint a Kreml elleni ukrán csapás.

Nem mondom, mind a négy lehetőség alaposan felforgatná a világot, nagy kár, hogy a NYT csak egy esetben részletezi a lehetőségeket, abban, ha Ukrajna csapást mérne a Kremlre. A lehetséges következmények széles skáláját azonosították. Az esemény eszkalációhoz vezethet, Putyin a közfelháborodásra teljes körű katonai mozgósítással válaszolna, és taktikai nukleáris fegyverek bevetését fontolgatná. Vagy a közvélemény félelmei arra késztethetik, hogy tárgyalásokat folytasson a háború rendezéséről.

A Biden-kormányzatot különösen aggasztja egy esetleges ukrajnai csapás Moszkva ellen, mert az Oroszország részéről drasztikus eszkalációt válthat ki. Egy ilyen ukrajnai támadás veszélye az egyik oka annak, hogy az Egyesült Államok vonakodott attól, hogy nagyobb hatótávolságú rakétákat biztosítson Kijevnek.

De a teendőket, a „sto gyélaty”-ot nem részletezik, a többi három vészhelyzetről meg csak annyit írnak, hogy elképzelhetőek. Azért ez sem olyan nagy reveláció, nyílt források már ezt a lehetőséget is taglalták bőségesen, minden politikai oldalon.

Vegyünk egy harmadik mai „kiszivárgást”, ezúttal a Moscow Timesból. Eszerint:

„Az Ukrajna és Oroszország közötti béketárgyalások nem kezdődnek meg idén, még akkor sem, ha az ukrán fegyveres erők ellentámadással felszabadítják a megszállt területek jelentős részét. A konfliktus lezárására irányuló tárgyalások 2023 folyamán minden figyelembe vett forgatókönyv szerint valószínűtlenek – olvasható az egyik dokumentumban.

„Az amerikai hírszerzés szerint a legvalószínűbb forgatókönyv” a konfliktusra vonatkozóan az, hogy 2024-ig egyik fél sem tud győzelmet aratni a csatatéren. Ennek oka, hogy a felek „nem rendelkeznek elegendő csapattal és utánpótlással a hatékony műveletekhez”.

Ukrajnában a kimerítő háború kiábránduláshoz és a háború vezetésével kapcsolatos „kritikákhoz” vezethet, „növelve a vezetőváltás valószínűségét” – írta az amerikai hírszerzés. A dokumentum azonban nem részletezi, hogy politikai vagy katonai vezetésről van-e szó.

Emellett a holtpontról való kilábalás érdekében Ukrajnának „teljes mozgósítást” kell végrehajtania, és több fiatalt kell a frontra küldenie. Ugyanakkor Kijevnek több csapást kell indítania orosz területre, ami ürügyet adhat Kínának arra, hogy elkezdje katonailag támogatni a Kremlt.

Oroszország a maga részéről a patthelyzet miatt kénytelen lesz „leépült tartalékait” igénybe venni, és felgyorsítani a megszállt területek Oroszországba való integrálására irányuló erőfeszítéseket – az amerikai hírszerzés szerint.”

Nos, ez sem újdonság, gyakorlatilag február eleje óta ugyanerre az eredményre jut minden komolyabb nemzetközi szintű elemző. Akkor mire fel ez a hajcihő az „adatszivárgás” körül? Hiszen épp adatból szivárgott ki a legkevesebb, ami meg mégis, az pontatlan: a legtöbb kikerült információ általános, ködös, homályos vagy már régóta közismert.

Ezzel kapcsolatban tegnap velős összefoglalót közölt a CEPA honlapján Kurt Volker, az Európai Politikai Elemzések Központjának kiváló munkatársa, az Egyesült Államok kül- és nemzetbiztonsági politikájának vezető szakértője, aki 2017-2019 között az Egyesült Államok ukrajnai tárgyalásokért felelős különleges képviselője, 2008-2009 között pedig az Egyesült Államok NATO-nagykövete volt. Ebből idéznék:

„A kiszivárgott dokumentumokban foglaltak nem annyira újak. Azt már eddig is tudtuk, hogy az orosz hadsereg romokban hever. Tudtuk, hogy Ukrajnának nincs lőszere, és folyamatos utánpótlásra van szüksége – különösen tüzérségi lövedékek és légvédelmi rakéták terén –, és hogy az amerikai és szövetségesek eszközszállításai lassúak. Tudtuk, hogy az Egyesült Államok és az európai szövetségesek nem gyártanak elég gyorsan tüzérségi lövedékeket az ukrán fogyasztáshoz. Tudtuk, hogy Ukrajna ellentámadást tervez délen vagy keleten – vagy mindkét irányban – azzal a szándékkal, hogy elvágja a Krímet az orosz logisztikai utánpótlási vonalakról. Igaz, hogy néhány hadműveleti részletre fény derülhetett, de az is igaz, hogy a hadműveleti tervek amúgy is állandóan változnak. (Azt is tudtuk, hogy az országok kémkednek egymás után - még a szövetségesek is. Senkit sem lehet meglepni).

Ami a külföldi hatalmak számára, akik ezeket a dokumentumokat nézegetik, sokkal érdekesebb, az az, amit a forrásokról és a módszerekről elárulnak. Az Egyesült Államok nyilvánvalóan nagyon jó elektronikus és emberi hírszerzéssel rendelkezik – talán jobbal, mint azt egyesek gondolták –, ezért a dokumentum kiszivárgása nyomán kivizsgálhatják és megpróbálhatják betömni saját sebezhető pontjaikat.

A legérdekesebb dolog, amit a dokumentumokból ki lehet szűrni, az egy következetes tendencia, amely az amerikai hírszerzés sikereiben és kudarcaiban az elmúlt évben megfigyelhető volt. Az Egyesült Államok kiváló hírszerzési adatokkal rendelkezik, de gyakran téved az elemzésekben. Az amerikai hírszerzési vezetők számára ez komoly aggodalomra adhat okot.”

Ez is egy szempont, de így, az írás végén a magam véleményét is elmondanám – vélemény ez, nem kinyilatkoztatás, ne is vegye senki annak. Szóval, mit is látunk az adatcsomagban? Látunk sok-sok helytálló információt, amikről már egy ideje tudjuk, hogy igazak (egyesekről elég régóta), látunk néhány hamisat és kell legyen benne pár mintegy mellékesen említett, kérdéses állítás is.

Ha én el akarnék hitetni a világgal néhány kulcsfontosságú hazugságot, az lenne a legelső, hogy közismert és hiteles igazságokba csomagolnám.

Most már csak arra kell rájönni, mi az, amit el akarnak velünk hitetni.

Ha ezt kitaláljuk, arra már magától is fény derül, hogy ki próbálkozik a manipulációval.

Mindenesetre a világpolitikában most ez a hír, nem az, hogy az Egyesült Államok szankcionált egy volt magyar diplomatát, aki oroszokkal üzletelt.

Szele Tamás