Van annak egy kis kellemetlen mellékíze, amikor a Kormányzati Tájékoztatási Központ ír e-mailt az embernek. Részben azért, mert a címemhez annak idején az oltásüggyel kapcsolatban jutott, részben pedig, mert az embernek kifejezetten rosszul esik, ha hülyének nézik, és ez a kormányzat kizárólag ilyen célból szokott levelezni a lakossággal.

Most is szabódik és halandzsázik, formális logikával próbálkozik és a szende szüzet játssza, csak ismerjük már régóta, tudjuk, hogy utcalánynak is veterán. Azt írják, hátha hiszek nekik, miszerint:

„Tisztelt Hölgyem/Uram!

Napról napra nő a nyomás Magyarországon, hazánkat jobban bele akarják vonni a háborúba. Abba a háborúba, amelyben már eddig is több százezren halhattak meg. Az Európai Parlament még több halálos fegyvert küldene a hadszíntérre: tankokat, vadászgépeket és rakétarendszereket is.

Ilyen körülmények között nagy jelentősége van annak, hogy az Országgyűlés határozatban rögzítette Magyarország békepárti álláspontját. A kormány által is támogatott határozat legfontosabb pontjai az alábbiak:

• Kifejezzük elkötelezettségünket a béke mellett.

• Elítéljük Oroszország katonai agresszióját, és elismerjük Ukrajna jogát az önvédelemhez.

• A Brüsszelben elfogadott gazdasági szankciók nem csillapították a háborút, és az orosz gazdaságot sem kényszerítették térdre. Az energetikai szankciók egekbe lökték az energiaárakat, gazdasági károkat és tomboló inflációt okoztak az uniós országokban.

• A katonai konfliktus súlyosan érinti a kárpátaljai magyar közösséget. Már eddig is sokan adták az életüket a háborúban, és jelenleg is sorozzák őket, hogy a frontvonalban harcoljanak.

• Magyarország a háború kirobbanása óta történetének legnagyobb humanitárius segélyakcióját hajtotta végre.

• Felszólítjuk a magyar közéleti szereplőket, hogy tartózkodjanak az olyan állásfoglalásoktól és politikai akcióktól, amelyek jelentős gazdasági károkat okozhatnak hazánknak, vagy Magyarország háborúba sodródását eredményezhetik.

Magyarország nem szállít fegyvert és nem változtat békepárti álláspontján. Hazánk nemzeti érdeke az, hogy minél hamarabb megkezdődjenek a béketárgyalások. Békét akarunk és biztonságot.

Tisztelettel:
Kormányzati Tájékoztatási Központ”

Írják, írják – de minek? Nem kérdeznek semmit, nem kérnek semmit, olyasmi ez, mint amikor az ember áll a kocsmapultnál és akkor is megismeri a szomszédja búját-bánatát vagy hazugságait, ha nem akarja, mert az illető csak mondja, mondja, nem fontos neki, hogy érdekelnek-e az ügyei bárkit is.

Jelenleg különben nem búról és bánatról, hanem hazugságokról van szó. Magyarországot senki sem akarja „belesodorni” a háborúba. Az Európai Parlament meg főleg nem. Sehol nincs logikai összefüggés aközött, hogy Ukrajna kap fegyvert és lőszert – egyébként nem korlátlan mennyiségben kapják és nem is a legmodernebb technikát, az egy modern háborúban nem kategória, hogy „tankokat is kap meg vadászgépeket, rakétarendszereket is”, kategória az volna, ha részleteznék, miféléket és mennyit, de ettől tartózkodik a feladó – és aközött, hogy Magyarország tevőlegesen részt venne bármiféle harci cselekményben. Ez két teljesen különböző dolog.

Sőt: a világon senki nem is kívánja, hogy magyar honvédek harcoljanak érte, Ukrajna főleg nem. Ez piaci kofák szintjén zajló riogatás. Arról szól, hogy a magyar kormány szeretné, ha Ukrajna feltétel nélkül megadná magát Oroszországnak, miáltal megszűnne, mint állam és valószínűleg lakosságának nagyobb része is megszűnne létezni, ellenben ők megint járhatnának Moszkvába tolongani a cári alfél körül. Igazán szép lenne Ukrajnától, ha feláldozná saját magát, államiságát és lakosságát ennek érdekében. Ja, nem akarja. Akkor a magyar kormány békepártiságát hangsúlyozva pávatáncol, míg úgy az orrára nem koppintanak, hogy elfelejti a képmutatást. Nem örökre, ugyanis természetéből fakad, de legalábbis jó időre.

Akar még valamit ez a levélke? Igen. Felszólít, mint „közéleti szereplőt”, miszerint „tartózkodjak az olyan állásfoglalásoktól és politikai akcióktól, amelyek jelentős gazdasági károkat okozhatnak hazánknak, vagy Magyarország háborúba sodródását eredményezhetik.”

Jó, alkalomadtán majd tartózkodom, különben meg egyáltalán nem hinném, hogy az én írott vagy elmondott véleményem rajtam kívül bárki másnak gazdasági kárt okozhatna, vagy pláne háborúba sodorhatná Magyarországot.

Ismertettem tehát a kormány belföldnek szóló sziréndalát, most pedig azt mutatom be, mitől tökéletes őrültség azt a „béketervet” szorgalmazni, amit ők annak neveznek (és ami valójában egy orosz birodalmi terv). Nem csak én vagyok ezen a véleményen, hanem például Elena Davlikanova is, aki az Európai Politikai Elemzések Központjának demokrácia-ösztöndíjasa. Munkája az ukrán–orosz megbékélés lehetőségeinek elemzésére összpontosít, tekintettel az oroszországi fasizmusra és totalitarizmusra, valamint ezek Oroszországra gyakorolt hatásaira. Tapasztalt kutató, aki 2022-ben „Az ukrán parlament munkája a háború idején” és a „Megértés” című tanulmányokat készítette. Ma épp a CEPA folyóiratában jelent meg erről a kérdésről egy rövid tanulmánya, azt fogom bemutatni. Hogyan látja tehát ő a helyzetet?

„Képzeljék csak el! 1917 nyarát írjuk, és a német tengeralattjárók által elsüllyesztett amerikai kereskedelmi hajók növekvő veszteségei ellenére Woodrow Wilson elnök úgy dönt, hogy az USA nem száll be a harcba.

Ehelyett konferenciát hív össze a hadviselő hatalmak vezetőivel, és egy 14 pontból álló békemegállapodást javasol. Ezek között szerepel, hogy Németország megtartja meghódított területeinek nagy részét Belgiumban és Franciaországban; Luxemburgot eltörlik; és feloldják a bénító brit tengeri blokádot. A már forradalmi zavargásokban vergődő Oroszország szintén átad egy földterületet a császári Németországnak.

A valóságban Wilson elnök legyőzte semlegességi ösztönét, és az új világ hatalmát a régi demokráciák megmentésére használta fel.”

A történelmi párhuzamok sosem pontosak, de néhány fontos támpontot adnak – miközben Ukrajna a régóta várt tavaszi offenzívára készül, az ország nyugati támogatóinak türelmesnek kell lenniük.

A nyugati restségtől való félelem már most aggasztja Ukrajna vezetőit. „Veszélyes az ukrán fegyveres erők közelgő tavaszi ellentámadását a háború döntő pillanatának tekinteni” – mondta Dmytro Kuleba külügyminiszter március 30-án. Amennyiben a hadjárat során nem sikerülne nagy mennyiségű megszállt területet felszabadítani, „egyesek azt mondhatják, hogy ez volt az utolsó döntő csata, és most egy alternatív forgatókönyvön kell gondolkodnunk”.

Kuleba szavai a közelgő hadjárathoz fűzött nagy elvárások elismerése. Az őszi offenzívák Harkiv és Herszon térségében olyan sikeresek voltak, hogy egyesek azt képzelik, hogy az ukránok – most már fejlett nyugati harckocsikkal és lőszerekkel felfegyverkezve – megismétlik a mutatványt. Azok az offenzívák az Oroszország által elfoglalt terület majdnem felét, közel 75 000 négyzetkilométert foglaltak vissza. Bármit, ami nem ismétlődik meg, a békepártiak kudarcnak fognak minősíteni. Ez könnyen Vlagyimir Putyin kezére játszhat, aki jelezte, hogy támogatja Kína részletekre szorítkozó béketervét. Az Oroszországot alaposabban figyelők rámutatnak az ország megszegett ígéreteinek hosszú történetére, és azt mondják, hogy a békét csupán arra használnák fel, hogy megreformálják és újra felfegyverezzék Oroszország megszálló hadseregét, készen állva a következő menetre. Meg kell érteni, hogy Oroszország még évtizedekig veszélyt jelent majd Európára. Lettország miniszterelnöke még a kontinens békéjét és biztonságát fenyegető „egyetlen fenyegetésnek” is nevezte.

Egyesek Nyugaton azt gondolhatják, hogy ők dönthetnek Ukrajna háborús céljairól, ezért csak a rend kedvéért hasznos leszögezni, hogy mit akar a kijevi kormány. Ukrajna újra és újra kijelentette, hogy csak a megszállt területek felszabadítása szolgálhat a további tárgyalások alapjául. Ha Oroszország a kivonulásáról akarna tárgyalni, az jobb eredmény lenne. De ez a cél.

Lehet, hogy különösen Európa kevésbé elkötelezett kormányai számára nehéz ezt hallani, de a győzelemhez több időre, több vérontásra és több fegyverre lesz szükség. Ez keményvonalasnak tűnhet, de gondoljunk csak az alternatívákra.

Ha a konfliktus ebben a szakaszban ér véget, akkor Oroszországnál nem csak a Krím marad, hanem az ellopott területek nagy része is, ami Ukrajna területének 18%-át teszi ki. Ez rengeteg földterület, és ez Ukrajna jövőjét kockáztatná. „Oroszország elvágta az Azovi-tengert és a Fekete-tenger egy nagy darabját, lefoglalta Ukrajna területének egy kövér darabját, és szárazföldi folyosót hozott létre a Krím felé” – írta Jevgenyij Prigozsin, a Wagner-csoport vezetője egy április 14-i cikkében, amelyben azt tanácsolta a Kremlnek, hogy „határozottan szilárdítsa meg uralmát és ragaszkodjon a már birtokában lévő területekhez”.

Milyen üzenetet közvetítene egy ilyen feltételekkel kötött alku? Megmutatná a nyugati demokráciák gyengeségét, amelyek közös erőfeszítései nem voltak képesek elűzni egy katonailag és gazdaságilag gyengébb országot, egy birodalmának kiterjesztésére törekvő imperialista agresszort. Könnyű elképzelni, milyen következtetéseket vonnának le az autoriter és totalitárius rezsimek, amelyek alig várják, hogy felborítsák a szabályokon alapuló globális rendet. Mit érnek az értékek, ha azok hívei tehetetlenek a nyers erővel szemben, és nem tudják megvédeni magukat és szövetségeseiket? Egy ilyen feltételekkel megvalósuló béke könnyen félresöpörhetné 1991 kritikus tanulságát, amikor a világ összefogott, hogy elűzze Szaddám Huszeint és visszaállítsa Kuvaitot mint független entitást.

Ami az Egyesült Államokat illeti, az afganisztáni évek kaotikus lezárulását követően Ukrajna teljes győzelmén kívül bármi mást végső soron katasztrófaként értelmeznének. Ukrajna túlságosan nyugatbarát, túlságosan demokráciapárti, túlságosan antiimperialista ahhoz, hogy alávesse magát a feldarabolásnak. Lehet, hogy Ukrajna nem lesz képes megnyerni a háborút amerikai segítség nélkül, de nem fogja abbahagyni a harcot. Az az elképzelés, hogy az ország feladása ellenségeinek békét hozna, téveszme. A harc és az ellenállás folytatódni fog.

Erre persze van megoldás. Jelenleg Ukrajna rendelkezik a legtapasztaltabb hadsereggel az európai demokráciák közül, és nagyon könnyen a NATO 33. tagjává válhat, közvetlenül Svédország belépése után.

Mégsem kapja meg azt a tagságot, amelyre 2008 óta törekszik. Bár Jens Stoltenberg NATO-főtitkár megígérte, hogy megerősíti az ukrán fegyveres erőket és „hosszú távon” támogatja Ukrajnát, a Nyugatnak tudnia kell, hogy a nagy kérdésekben nem sokáig tétovázhat. Bármennyire is szeretnének a demokratikus vezetők kitérni a nehéz döntések elől, az eseményeknek megvan a maguk logikája. Ukrajna eladása Oroszországnak az egyik; az európai békét fenyegető legnagyobb folyamatos fenyegetés legyőzése a másik.

Nem mellesleg, Ukrajna NATO-tagságának legfőbb akadálya maga a háború, hiszen a védelmi szövetségbe az alapokmánya szerint nem vehető fel hadban álló ország – erre kétféleképpen lehet reagálni: vagy segítünk nekik megnyerni a háborút, hogy beléphessenek a klubba, vagy hazudozunk, forgatjuk a szemünket és a belépésükről szóló cikket úgy osztjuk meg a Twitteren, hogy fölébe írjuk nagy betűkkel: „What?!”, vagyis „Micsoda?!”, amivel elérjük, hogy az is hülyének nézzen minket, aki eddig nem tette.

Szóval, lehet békepártiságnak hazudni a szervilizmust, de van egy rossz hírem: már nem sokáig.

Kezd kibújni a szög a zsákból.

Szele Tamás